Karácsonyi készülődés

Csak állsz a konyhában a háta mögött, és nézed, ahogy pipiskedve önti a lisztet a mérleg tálkájába.
Előtte alaposan előkészültetek. Minden hozzávalót a pultra kikészítettetek, elmosogattátok a korábbról maradt mosatlant. Vagyis, azt is ő mosta el, mert úgy döntött, ma segít neked.
Letörölte a pultot és elővette a mérleget.
Ma ő süti a sütit. Meglepetés lesz. Karácsonyi. Az osztálytársának.
Őt húzta, és egyedi készítésű ajándékot szeretne vinni, meg azt is kell, elvileg.
A sors fura fintora-e nem tudom, hogy a kisebbik törpéék is húztak. A tesója a nagylány tesóját.
Tetszett az ötlet, hogy a lányok a törpikéktől saját sütésű sütit kapjanak. Ez készült ma. Vagyis ma csak kimértük, kiszámoltuk, összeöntöttük, és kevertük.
Csak állsz ott és nézed, ahogy lábujjhegyen állva méricskél. Ahogy töri a tojást.
Fúj, ez hogy néz már ki. De anya, ez érdekes. Mi ez benne?
- szeme van a tojásnak, ahogy a nagyim mondta régen, mikor olyan kislány voltam, mint Te most.
Vigyázz, a cukrot ne szórd szét..
Anya, a mokkás kanál, melyik?
Meleg lett a méz, kicsit leforráztad a kezem. Szerinted, örülni fognak neki?
Azt mondtátok,hogy szeretik a mézest. Akkor biztos. Nem mindenki kap saját készítésű kosarat.

Csak állsz ott és rácsodálkozol, hogy repül az idő.
Nézed, ahogy szorgoskodik. Tétova, de mégis biztosnak tűnő mozdulattal gyúrja a tésztát. A konyhát lassan betölti a fahéj, a szegfűszeg, a citrom jól ismert illata.
Nézed és felrémlik benned a felismerés, miért is imádod ezeket a közös, meghitt pillanatokat.
A beszélgetést, a mesélést, a meghittséget éled át újra és újra, mikor neked meséltek, mikor Te voltál kislány, rád volt nagy a felnőttek köténye.
és csak remélni tudod, hogy neki is szép emlék lesz élete első mézeskalácsa, amit az elejétől a végéig ő készít el, szeretetből, szívből, örömmel....
Mert neked örökre bevésődik a lelkedbe a pillanat, mikor lisztes arcocskájával rád nevet a tál fölött.

utolsó érintés

Akkor már hónapok teltek el azóta, hogy legutóbb találkoztunk.

Hetek, hogy már a kétértelműséget is egyértelműsítve jöttek, mentek az üzenetek. Levelek. Tudtuk, igen, mind a ketten tudtuk, hogy nem szabadna, hogy nem lenne jó vége, és igazából nem is gondolja egyikünk sem komolyan. Nem is gondolhatjuk komolyan.

De jó volt. Csodás, vérpezsdítő, szédítő játék. Vagy nem is igazán játék volt talán.

Végül elérkezett a nap, mikor végre, tényleg érezhettük egymás illatát. Furcsa is volt. Hiszen legutóbb, mikor találkoztunk, még nem volt ilyen jellegű az egymás felé hajtó vágy. Akkor még barátként tekintettem Rád. Ha találkoztunk, jó volt. Készültem. Lélekben mindenképpen. De nem volt az a görcsös, időt sürgető, türelmetlenség bennem, hogy végre lássalak.

Ártatlan pillantások, és komoly beszélgetések, csipkelődések pillanatai voltak csak.

Majd jött egy tétova, félreérthető üzenet, amit, naná, hogy mind a ketten félre is értettünk. Hogy ki kezdte, nem tudom már. Csak azt vettem észre, hogy nincs a gondolataimban olyan kifejezés, amivel meg tudnám fogalmazni, hogy ami történik közöttünk, mi is pontosan.

Halványan, lent a mélyben évek óta jelen volt már. Nem szerelem ez. Nem az az őrült lángolás. Valami sokkal, de sokkal mélyebb, tartalmasabb kapocs volt mindig is.

És most hirtelen itt állsz előttem. Annyira kereslek a tömegben, hogy előbb érzem meg az illatodat, mint, hogy észrevennélek a tekintetemmel is. Pedig ott állsz előttem, lazán, kedvesen mosolyogva. Arra várva, hogy lásd az arcomon a felismerést.

Ismersz. Nem sürgetsz. Tudod, ehhez néha kell pár pillanat. Nézek Rád. Arcod és szemed is mosolyog, ahogy közelebb hajolsz az arcomhoz. Megpuszilsz. Fura, máskor is megtetted már, de most valahogy úgy érzem, sokkal bensőségesebb ez a mozdulat. Nem szólsz, csak nézel és mosolyogsz. Nem tudom, mit gondoljak. Így félre teszem az eszem és hagyom, hogy történjen, aminek történnie kell. Nem rohanok. Van időm.

Elfordulsz, és végre megszólalsz.

-      „milyen csinos vagy, ma”

Zavarban vagyok, mert tudom, hogy igazad van. Annyi a baj csak, hogy láttál már így, akkor nem tűnt fel. De nem szólok semmit. Sután megköszönöm a bókot és lépek utánad, a kávézó felé. Úgy bizsereg az ujjam vége. Úgy megérintenélek. Nézem a hátad, a feneked, ahogy lépkedsz, utat törve előttem a tömegben a csendes zug, a kávézó felé.

Már nem először ülünk ide be, de eddig soha nem tűnt fel, hogy milyen meghitt is ez a félig elkerített rész.

Zsebedbe nyúlsz, tétován előhúzol egy doboz cigit és félve kérdezed, zavarna-e. Nemet intek, mégis elteszed. Tudod, hogy utálom.

Zavarban vagy. Majd mesélni kezdesz.  A munkádról, a párodról, a szüleidről. Minden szóba kerül, abban a 40 percben, csak mi és azok a felkavaró üzenetek nem.

Hirtelen fizetni szeretnél és felállsz. Kinyújtod felém kezed, de mielőtt felállva megfoghatnám, már le is engeded, úgy szólsz, menjünk, vásárolni szeretnél – Velem.

Mosolygok, követlek. Nem értem, de követlek.

Mozgólépcső, emelet, sportbolt. Belépünk. Ekkor a befelé áramló tömeg, aki az akciós terméket keresi, közelebb sodor egymáshoz minket. Hozzámérsz. A puszit leszámítva, először, mióta találkoztunk. Hozzámérsz, én megborzongok, Te pedig egy másodperccel tovább tartod rajtam a kezed. Rám pillantasz. Nem szólsz, csak nézel. Azok a szemek! Megszűnik a világ körülöttünk. Csak állunk és nézem, ahogy nézel. Lassan mozdul kezed, hogy megcirógassa az arcomat. Ekkor, mintha vezényszóra történne, újra körülölel bennünket az a különös hangulat, amit az üzenetek, a levelek keltettek. Látom rajtad, Te is érzed. Nehezen mozdulsz, de mégis elfordulsz. Befordulsz a sorok közé, lassan lépek utánad.

Rám nézel, évődsz velem. Egyre bentebb, és bentebb lépsz a vállfák, a polcok között. Keresed, amiért jöttél. Elvileg!

Megtalálod. Naná, hogy a legalsó akasztón van. Alig vesszük észre. Leguggolsz. Leakasztod. Nézed. Fekete? Kék? Esetleg fehér? Kérdőn nézel rám.

Válaszolok, és te közben vissza is fordulsz a polchoz, hogy felakaszd a másik kettőt, ami nem kell.

Ott guggolsz előttem, háttal. Tarkódon a tegnap vágott hajad bizsereg. Ahogy az ujjaim is. Annyira vágyom, beletúrni.

Nem bírom ki. Önkéntelenül mozdul kezem, ahogy emelem. Már csak azt érzem, ahogy sercen a hajad vége a tenyeremen. Az ujjaim között. Siklik, finoman, illatosan, puhán.

Ott guggolsz, és közben jelentéktelen dolgokról beszélünk. A legfontosabb, hogy a hajad ott van az ujjaim között. Szinte tolod a fejed a tenyerem alá. Nem mondasz rá semmit, nem nézel hátra, nem nézel rám. Csak tolod a fejed az ujjaimhoz. Egyre bátrabban simogatlak. Érzem, hogy élvezed. Hirtelen körülnézel. Azt hittem, azt nézed, hogy ki láthat minket. De mikor tekinteted megakad a próbafülke ajtaján, majd rám mosolyogsz, szavak nélkül is tudom, mit gondolsz. Kezem, a füledre siklik, még mindig simogat.
Tudod, és tudom, hogy kérnünk sem kellene a másikat. Varázslatos a pillanat. Még mindig ott guggolsz előttem. Kezem a fejeden, az arcodon. Már nem beszélsz és én sem szólok. Csak siklanak a hajszálaid az ujjaim között. Imádom, és Te is élvezed.

Felállsz, rám nézel, szomorkás mosolyra görbül a szád és csak ennyit mondasz, könnyes szemmel:

-„tudod, hogy nem tehetem”

Rád nézek, elmosolyodom én is.

-„Tudom”

És kezedben a csuklóvédővel, elindulunk a kasszák felé.

Csendesen.

A bátor gyöngyvirág

Egy késő januári napon, mikor ismét szakadni kezdett a hó, és az emberek hiába várták sóhajtva, hogy jöjjön a tavasz, az egyik sarki ház járdájáról hólapátolás közben véletlenül elrepül egy kis földkupac is az úttest közepére.

-      jajj, mi volt ez? – kérdezte ijedten egy kis gyökérdarab a földkupacban, hirtelen ébredvén a puffanásra, ahogy földet ért.

Félve nézett körül, hiszen nem tudta hol van és azt sem, mi történt vele. Csak érezte, ilyenkor ő még aludni szokott. Nem ebben a hidegben repülni.

Aztán, ahogy telt – múlt az idő és kicsit melegebb napok következtek, a hókupac elolvadt a kis földlabdáról, és észrevétlenül eltűnt a macskakövek között a föld mélye felé.  A kis gyökérdarabot pedig valami eddig ismeretlen érzés kerítette hatalmába. Úgy érezte, hogy nem véletlenül ébredt fel téli álmából a tél kellős közepén. Neki itt dolga van. Óvatosan kinyújtotta kis erecskéit és próbált megkapaszkodni a földben. Kicsi volt azonban a kupac, amivel együtt kiszakították a többiek közül, így bizony nem járt sok sikerrel. Közben a rázós, macskaköves úton egyre több autó közlekedett, figyelemre sem méltatva a kicsi kupacot az út közepén.

Így történ, hogy egyik délután bizony, valakinek nem sikerült kikerülni őt és alaposan szétlapították a földet, amiben eddig megbújt. Először bizony rettenetesen fájt a kicsi gyökérdarabnak. De ahogy a fájdalom alábbhagyott, észrevette, hogy a macskakövek között a számára szükséges föld bújik meg. Így ismét erőt vett magán és óvatosan, lassan kinyújtóztatta kis csápjait, egyre mélyebbre és mélyebbre. Ahogy így tornázott, megpillantott néhány alvó fűmagot, és gondolta, felébreszti őket is.

-      hahó, hahó. Van itt valaki? - suttogta halkan, mert kiabálni, nem mert. Meg hát valljuk be, kicsit vacogott is a számára szokatlan hidegben.

-      Itt vagyunk, ne kiabálj! – válaszoltak a felébresztett fűmagok morcosan.

-      Sziasztok! Megmondanátok, hogy hol is vagyok? Mi ez a hideg? – kérdezte félve a kicsike kis gyökér.

-      ez itt egy úttest a világmindenség közepén! – válaszolták tudálékosan a fűmagok.

-      és azért van hideg, mert tél van. Ezért szeretnénk még mi is aludni egy kicsikét. Tehát ne kérdezősködj tovább, hanem próbálj meg Te is aludni. Majd tavasszal, akkor beszélgetünk, jó? – mondták még neki, két ásítás közben.

Nagyon meglepődött a gyökérke, de mivel nem volt más lehetősége, elfogadta, hogy a fűmagokkal nem fog tudni még beszélgetni. Ekkor azonban, hirtelen észrevette, hogy a napsugarak milyen finoman melegítik a hátát. Egészen úgy, mint máskor tavasszal, amikor felébred téli álmából.

-      lehet, hogy máris itt a tavasz? – morfondírozott magában, de a fűmagoktól már nem merte megkérdezni.

Ahogy így törte a fejét, valami ismerős bizsergés járta át. Egészen olyan volt, mintha tényleg tavasz lenne és a kis gyökér úgy döntött, hogy ő bizony megnézi kint a világot a föld felett.

Teltek a napok. A téli nap, hogy jól megtréfálja az embereket, tényleg tavaszi langyos levegőt hozott. Elolvadt a hó, és egyre több mosolygó arcot lehetett látni az utakon. De azért még senki sem felejtette el, hogy akármennyire is kellemesen meleg az idő, még mindig csak január van.

Éppen ezért is lepődtek meg a figyelmes járókelők, mikor valami apró zöld hajtást láttak a szürke kövek között. Volt, aki természetesen, átlépett rajta. Volt olyan is, aki nem hitt a szemének és leguggolt hozzá, hogy közelebbről is megnézze.  De egyvalamiben mindenki egyetértett. Szokatlanul korán kezdett ez a kis növény kibújni a földből.

Ezek után, azok, akik észrevették ezt a pici zöld hajtást, minden nap aggódva közelítették meg azt a két nagy követ, aminek óvó öblében megpihent ez az aprócska élet.

Persze a mozgolódásra ismét felébredtek a fűmagok is a földben. Először mérgesen, majd inkább féltőn figyelték a kis gyökér ténykedését.

-      ne csináld, még megfagysz! – mondták neki.

-      Még nincs tavasz. Csalóka ez a meleg! Hidd el, még mindig tél van! Fog még esni a hó és akkor mi lesz a szép zöld leveleiddel? – kérdezték tőle, de ő nem hallgatott rájuk.

-      Gyertek inkább Ti is! Nézzétek, milyen finoman melengeti a hajtásaim hegyét a napsugár.  – válaszolta nekik és kacagva egyre kintebb és kintebb dugta a levelei hegyét a földből.

Ekkor, mintegy varázsütésre, hirtelen beborult az ég! Viharos, jeges szél söpört végig a tájon. Fázósan koccantak egymásnak a macskakövek az úton. A kicsi gyökér is megijedt, hogy most bizony itt a nagy baj lesz. Fázott, de rettenetesen. Szeretett volna visszabújni a földkupacba, amit olyan hetykén és kacagva elhagyott. De visszahúzni már nem tudta a leveleit.

-      ugye, mi szóltunk előre! – kacagtak a fűmagok kárörvendve, de azért közben az idősebb, tapasztaltabb magok azon kezdtek el tanakodni, hogyan tudnának segíteni ennek a butuska, szertelen, de szeretetreméltó kis gyökérnek.

Összebújtak és tanácskoztak, miközben odakint a kövek fölött ismét nagy pelyhekben kezdett hullani a hó.

A kis gyökér viszont ekkor úgy döntött, hogy lesz, ami lesz, mivel visszabújni nem tud, inkább megpróbál minél magasabbra nőni. Emelt fejjel veszi tudomásul, hogy inkább a tapasztaltabb fűmagokra kellett volna hallgatnia.

Így történt, hogy bár hullott a hó, a kis hajtás nem adta fel, egyre magasabbra és magasabbra tört az ég felé.

Közben a fűmagok arra az elhatározásra jutottak, hogy akkor tudnak leginkább segíteni ennek a kis hebrencs növénykének, ha ők is kibújnak a földből és egymást melegítve átölelik a leveleket, hátha azzal egy kicsit őt is fel tudják melegíteni. De amikor ezt elmondták a gyökérnek, ő felháborodottan tiltakozott.

-      köszönöm szépen, nagyon kedvesek vagytok. De ezt a problémát én okoztam, nekem is kell megoldanom. – mondta és ezzel még egy nagy lendületet vett, és ismét fentebb dugta a levelei hegyét a földből.

Ahogy így növekedett egyre nagyobbra és nagyobbra, egyre több arra járó embernek tűnt fel, hogy bizony itt valami szokatlan dolog történik. A fehér hóból kikandikáló zöld levelek messziről jelezték, hogy januártól függetlenül a megszürkült kockakövek között bizony közeledik a tavasz!

Fújt a szél. A hópelyhek a délutáni napsütésben megolvadva, éjszakára jeges páncélként vonták körbe a leveleket, de a kis gyökér nem adta fel. Látta, érezte, hogy szertelensége azért némi jót is okozott. Mosolyt csalt a megfáradt emberi arcokra. Csodát ígért és mutatott!

A tél viszont nem tágított, így a kis növénykének, akivé közben a kis gyökér vált, egyre nehezebb dolga lett. Sötétzölden csillogó levelei egyre nehezebben álltak ellen a tél ostromának, de a kis gyökér tovább küzdött. Ekkor már a fűmagok is ámulva figyelték. Becsülték kitartását, bátorságát. Sőt, drukkoltak neki, hogy most már ne adja fel. Hozza el ő a tavaszt! A csillogó napsugarakat.

Az emberek pedig egyre gyakrabban jártak arra, hogy megcsodálják a tavasz hírnökét, ahogy magukban elnevezték a kis virágot.

Egyik reggel, miközben próbálta leveleiről lerázni a havat, furcsa érzés kerítette hatalmába a kis gyökeret. Egy új hajtás próbált utat törni magának a levelek szárai között. De ez most valami meglepő, eddig nem tapasztalt érzést hozott magával. Megrémült először a kis gyökér, majd rájött, mi történhetett. Nem szólt senkinek, csak csendesen mosolygott magában. Még féltőbb gondoskodással, még óvatosabban, mint eddig, a leveleit összeborítva nevelte ezt a kis hajtást. Elbújtatta a kíváncsi tekintetek és a metsző hideg elől.  

Ahogy viszont a csíra egyre nagyobb és nagyobb lett, rájött, sokáig már nem titkolhatja többé, hogy bizony ez nem egy levél lesz a sok közül. Ez valami más lesz.

Február lett közben, de a téli szél még mindig kitartóan kergette a havat a köveken. Csak a kis levelek dideregtek egyhelyben, meg – megállítva a fagyos ostromot.

Elérkezett a reggel. A kis hajtás magasabbra nőtt már, mint a levelek! Már az emberek is észrevették. Tanakodtak, mit is csináljanak vele. Féltek, a hidegben biztosan elpusztul, de végül úgy döntöttek, hogy ha eddig tudott vigyázni magára, talán ezután is sikerül. Reménykedtek, hátha kicsit melegebbre fordul az idő.

Hirtelen elállt a szél és verőfényes, szikrázó napsütés köszöntött a városra, megolvasztva a jéggé fagyott hópelyheket. Nagyon megörült ennek a növénnyé serdült kis hajtás és kibontotta bimbóiból virágszirmait. Megrázta magát és vakítóan csillogtak a téli havas macskakövek között fehér sziromvirágai, pillanatnyi megállásra késztetve az embereket.

Kicsi volt, satnya, de élt és virágzott a legmostohább körülmények között is. Harang alakú, kis csipkeruhájával elvarázsolt minden arra járót. Hirdette, hogy akaraterővel, kitartással bármi elérhető, még az is, hogy május legyen februárban!

Samu

Samu, egy icike-picike kis katica volt, aki a kerek erdő közepén lakott szüleivel és 6 idősebb testvérével. Annyira picike volt, hogy a hét pöttye éppen csak elfért a hátán.

Samuról tudni kell, hogy nem csak picike volt, hanem még kicsit ügyetlenke is. Éppen ezért gyakran állt a többiek gúnyolódásainak a középpontjában. 

Ennek a pici katicának volt viszont egy hatalmas nagy álma. Vágyva vágyott rá, hogy kitűnjön a többiek közül valamivel. De nem akármivel ám, hanem egy nyolcadik pöttyel. Szeretett volna ő lenni az egyedüli katica a világon, akinek nyolc apró, fekete pötty van a hátán. Sajnos, nem tudta, hogy mindezt hogyan is tudná elérni, így elhatározta, hogy megkeresi az erdő jótündérét és megkéri, varázsoljon neki egy nyolcadik kis pontocskát a szárnyaira.

Egyik reggel is, éppen ezen törte a kicsi kis buksiját, mikor nyílt a szobájukként használt virág sziromajtaja és megjelent az anyukájuk, hogy felébressze őket. Természetesen, rajta kívül még mind a 6 testvére aludt, és meglehetősen morcosan vették tudomásul, hogy itt a reggel és indulni kell az óvodába, iskolába. Samunak is készülődni kellett. Mivel, mint már mondtam, kicsit ügyetlenke volt, sajnos sehogysem sikerült bekötnie a kicsi cipőjén a cipőfűzőt. Édesanyjuk – Samu legnagyobb bosszúságára -, a legidősebb nővérét kérte meg, hogy segítsen azokat a fránya cipőket bekötni. Mivel a nővérének nem igazán tetszett a feladat, így a masni helyett, csomót kötött Samu fűzőjére, ami persze csak az oviban derült ki, mikor szegény Samu szembesült vele, hogy még levenni sem tudja egyedül a cipőjét. El is határozta, hogy szégyenében világgá megy, és csak akkor jön haza, ha már ott díszeleg a nyolcadik pötty a többi hét mellett, és ő lesz így a leghíresebb katica a világon.

Délután, mikor édesanyja azt hitte, hogy a réten kergetőzik a pillangókkal, el is indult, hogy megkeresse a tündért az erdő legrejtettebb zugában, hogy megkérje a varázslatra.

Ment, ment, mendegélt Samu. Repült fáról fára, bokorról, bokorra. De a jótündért sehol sem találta. Megkérdezte a lepkéket, majd a mókusokat, végül a mindent tudó bagoly segített a tündér rejtekhelyének a felkutatásában.  

Samu eddig azt hitte, ő ismeri az erdő legrejtettebb zugát is, de most egy olyan tisztásra érkezett, amiről eddig még az anyukája sem mesélt soha nekik. Gyönyörű fényes, virágokkal teli rétet talált. A rétnek az egyik végében állt egy hatalmas tölgyfa. A tölgyfa ágai között ott hintázott a tündér.  Kedvesen mosolyogva köszöntötte Samut.

-          szia, kicsi katica, már vártalak. Bíztam benne, hogy összeszeded a bátorságodat és meglátogatsz.

-          Szia, kedves Tündér! honnan tudtad, hogy jövök? – kérdezte Samu, miközben óvatosan közelebb repkedett a tündérhez.

Nagyot kacagott a tündér Samu kérdésén, majd kedvesen csak ennyit mondott:

-          természetesen, a tündérek mindent tudnak. De mondd el, mi járatban vagy errefelé, ahová a katicák csak ritkán tévednek?

Meglepődött Samu a tündér válaszán. Talán kicsit meg is ijedt, de azért még közelebb araszolt kicsit a hintához.  Majd kicsit akadozva ugyan, de elmondta, hogy igazából őt soha senki nem veszi észre, ezért szeretne egy nyolcadik kicsi pöttyöcskét a hátára, hátha akkor majd a többiek is felfigyelnek rá.

-          nagyon nagy kérés ez kedves, kicsi katica! De tudod, mi, tündérek, a nagyon nagy kéréseket is tudjuk teljesíteni. Már, ha akarjuk. De ahhoz, hogy teljesíteni tudjunk bizonyos kéréseket, annak, aki kérte, be kell bizonyítania rátermettségét, bátorságát. Így neked is.

Válaszolta, kicsi gondolkodás után a tündér. Majd hosszú haját meglóbálva, ismét hintázni kezdett, mint aki befejezettnek tekinti a beszélgetést. Samu persze nem sokat értett ebből a beszédből, és kétségbeesetten vakargatta a feje tetejét.

-          Mit kell nekem bebizonyítanom, kedves Tündér? És legfőképpen, hogyan? – tette fel a kérdések kérdését, ami hirtelen eszébe jutott.

A tündér mosolyogva válaszolt Samunak.

-          Valami nagy tettet kell véghezvinned. Valami olyat, amiből látszik, hogy jó szívű vagy, bátor és merész.

Nagyon elszomorodott ekkor Samu. Hiszen, hogy tudna ő nagy tettet véghezvinni, mikor még a cipőfűzőjét sem tudja megkötni? El is mondta ezt a tündérnek, aki kedvesen mosolyogva csak annyit válaszolt. Tudni fogja Samu, mikor ott lesz, hogy most érkezett el a nagyon nagy tettnek az ideje. Ha akkor  nem szalad el, akkor bizony megérdemli majd azt a nyolcadik kis pöttyöcskét a hátára.

Ezzel a tündér tényleg befejezte a beszélgetést és a hintájával felszárnyalt az égig. Samu tűnődve bámult utána.

Mit tegyek most? kérdezte Samu magától, majd mivel nem kapott választ, szépen csendben elrepült. Nem lett boldogabb a tündérrel folytatott beszélgetés után. Sőt, ha lehet, még nehezebb volt a szíve, mint mikor a tündért kereste. Úgy érezte, ő ezután is csak egy kicsi, ügyetlen katica marad.

Útközben, ahogy ott repdesett egyik virágról a másikig, találkozott egy szegény, sérült kis méhecskével, akit majdnem el is ütött.

-          Hééé, nem tudsz vigyázni? kérdezte mérgesen a méhecske.

-          Bocsánat, nem vettelek észre, ne haragudj, nagyon elgondolkoztam. De miért ülsz itt a porban, ahelyett, hogy a nektárt gyűjtenéd? és jaj, kiöntöttem a vödrödből a virágport, amit már összegyűjtöttél. Rettenetesen sajnálom. – mondta lehorgasztott fejjel Samu, és még a fekete pöttyei is elpirultak szégyenében.

-          Azért ülök itt, mert megsérült az egyik szárnyam, és nem Te öntötted ki a vödrömet, hanem én, mikor a sérült szárnyammal próbáltam leszállni az egyik sziromra, de elvétettem és mellé csúsztam. Sajnos nem tudok innen felkelni, hogy összegyűjtsem, ami kiömlött.

Samu, nagyon megsajnálta a kicsi, szorgos méhecskét és rettenetesen törte a fejét, hogyan is tudna segíteni neki. Ekkor, eszébe jutott, amit egyszer a mamája mesélt neki egyik este, mikor nem tudott a villámok miatt elaludni. A méhek, miközben gyűjtik a nektárt, beporozzák a virágokat. Ettől lesz olyan szép a rét, az erdő. Szép és illatos a sok virágtól. Addig – addig gondolkozott, amíg rájött, hogy egy kicsi madártollal össze tudná söprögetni, ami kiszóródott. szólt is az első arra repülő kismadárnak, hogy adjon kölcsön egy pihe-puha kicsi tollpihét a szárnyából. Persze a kismadár tudni szerette volna, hogy miért van szüksége egy kicsi katicának egy tollpihére. Miután Samu megmutatta a kiborult nektárt és a sérült méhecskét, a kismadár szívesen segített. Boldog volt Samu, hogy ilyen ügyesen kitalálta a megoldást. Úgy gondolta, hogy édesanyja, biztosan büszke lenne rá. De nem érezte azt, hogy ezzel megfelelt volna a tündér kívánságának! Így hát elköszönt Zümitől, és folytatta útját, hogy megtalálja, azt az igazán nagy tettet, amivel méltó lenne a nyolcadik kicsi pöttyre.

Ahogy így ment, mendegélt. Repült tova az erdő legrejtettebb zugába, találkozott egy csigával. De nem akármilyen csigával ám! Hanem egy meztelen csigával. Ugyanis, egy hatalmas vihar felkapta a csigust és messzire repítette a házától. Egészen az árok másik partjára. Csigusnak ez bizony óriási távolság volt. Főleg, hogy le is kellett mennie az árokba, majd felkapaszkodni a meredek másik oldalon. Ott ült hát szegény, lehorgasztott fejjel és búslakodott. Sehogy sem tudta eldönteni, hogy mit is csináljon. A háza nélkül viszont rettenetesen fázott már. Ekkor érkezett oda, Samu.

-          mi a baj Csigus? Mi történt a házaddal?

-          Elvitte az a nagy szél, ami délben fújt. Felkapott, és huss, a házamat továbbrepítette. Most pedig nagyon fázom és nincs hová bújnom. Az árok másik partja pedig messze van, így nem tudok átmenni érte.

Megsajnálta Samu a csigát és erősen törni kezdte a buksiját, mivel is tudna segíteni rajta. Hirtelen, rájött a megoldásra. Vagyis, úgy gondolta, hogy ez lesz az igazán jó megoldás! Gyorsan átrepült az árok felett és megkereste a csigaházat. Majd belekapaszkodott és teljes erejéből csapkodni kezdett a szárnyaival. De akárhogy is csapkodott, sehogy sem tudta felemelni. Nagyon elszomorodott, hogy még ezt sem tudja megtenni. Már majdnem sírásra görbült a szája, mikor ismét támadt egy ötlete. Gyorsan vissza is repült Csigushoz, hogy megkérdezze, mennyire fél a pókoktól. Mivel azt találta ki, hogy keres egy kedves, aranyos pókocskát, akit megkér, hogy szőjön egy jó kis hidat, amin a kicsi csiga át tud menni, így lerövidítve az utat. Csigus, nem igazán bízott az ötlet sikerében, de mivel nem volt más választása, beleegyezett.
Ekkor Samu gyorsan a magasba röppent, ahonnan jól láthatta a közelben csillogó pókhálókat. Megkereste a legszebbet és odaröpült. A pók ott ült a hálója szélén és lustán süttette magát a nap meleg sugaraival, miközben arra várt, hogy megszáradjon az a milliónyi esőcsepp, ami a hálóján csillogott!

Samu kicsit meg is rémült, mikor közelebb merészkedett hozzá, mert így közelről kicsit ijesztőnek tűntek szőrös lábai. Meg amúgy is, nagy volt ez a pók. Sokkal nagyobb, mint ahogy ő azt fentről látta és képzelte. De közben a kicsi, fázós csigára gondolt, aki tőle várja a segítséget. Így még közelebb repült a pókhoz és illendően köszöntötte, ahogy azt az anyukájától tanulta!

-      Csókolom!

De a pók nem hallotta. Öreg volt már, és kicsit rossz volt a füle. Látta Samu, hogy még sokkal közelebb kell mennie, ha beszélni szeretne vele. Így minden bátorságát összeszedte és rászállt a pók melletti ágra!

-      Csókolom! nem zavarok? – Kérdezte tőle, mire a pók vaksin hunyorogva felé fordult.

-      Van itt valaki? – kérdezte és csak hunyorgott a szikrázó napsütésben.

-      Igen, itt vagyok! – Válaszolta Samu.

Ekkor már a pók is meglátta a pici katicát.

-      szia! Miért zavarsz? – kérdezte mogorván.

-      Bocsánat, csak egy kis segítséget szerettem volna kérni, ha szabad. Nem messze innen egy kicsi csigának elvitte a házát a szél. Ahhoz, hogy ismét használni tudja, át kellene kelnie az árkon, ami nagyon mély és meredek. Sehogy sem tud átjutni rajta. Arra gondoltam, mivel ilyen szép hálót tetszik tudni szőni, talán egy hidat is tudna készíteni Csigusnak, amin könnyen át tudna jutni a házához.

-      tudni, tudnék… - morrant az öreg pók, csak kérdés, akarok-e?

-      Miért, mi kell ahhoz, hogy elkészüljön? – kérdezte félénken Samu.

-      Nem is tudom... Aztán miért segítenék nektek? Miért volna az nekem jó? – morrant az öreg pók.

-      Tetszik tudni, nekem az anyukám mindig azt mondja, hogy nem azért kell segíteni, hogy nekünk jó legyen, hanem azért, hogy akinek segítünk, annak könnyebb legyen. Nekünk meg jó érzés lesz az, ha a másik örül. – válaszolta Samu.

Elgondolkozott az öreg pók, majd halkan megjegyezte: - Nagyon bölcs asszony a mamád kölyök! Na, mutasd akkor az utat, hol van az a csiga?

Majd fogta magát, és elindult. Repült Samu, ahogy kis szárnyaival csak bírt, nehogy az öreg pók meggondolja magát. Mutatta az utat. Meg-megállt, bevárva a pókot, de azért sietett, nagyon. Mikor megérkeztek a csigához, szegény már teljesen didergett. Vacogott, rázta a hideg. Sírt, hogy hát a háza nélkül már mindig így fog fázni. Odaszállt mellé Samu, fogott egy szép nagy napmeleg lapulevelet és betakargatta vele Csigust, ahogy az anyukája őt szokta esténként. Közben megbeszélték, hogy a pók melyik irányba kezdje szőni a hálóját. Merre készítse a hidat. Ment is minden, mint a karikacsapás. A híd gyönyörű volt. Csillogott a lemenő nap fényében. Gyönyörű szivárványszínbe vonva a környező növényeket. Igen ám, de mikor az öreg pók átjutott az árok másik oldalára, nagy meglepetésben volt része. Ott nem volt bokor, ahová a híd végét rögzíteni tudta volna. Lehet, hogy hiába dolgozott? Pedig már ő is beleélte magát, hogy milyen jó dolog segíteni a másiknak. Szegény, vacogó csigát, már egészen megsajnálta. Olyan szépséges hidat készített neki, amilyen csak tellett tőle. Ekkor Samunak egy nagyszerű ötlete támadt. Bár nem tudta biztosra, hogy meg tudja – e csinálni, de úgy gondolta, egy próbát megér a dolog. Ha elég ügyesek a pókkal közösen, akkor a híd végét a legközelebbi fának a törzséhez tudják kötözni. A pók sző egy hosszú szárat a hídnak, vagyis kettőt, és Samu, ahogy azt mostanában gyakorolta, mint a cipőjén a fűzőt, odakötözi a fa dereka köré!

Mivel a póknak sem jutott jobb ötlet az eszébe, úgy gondolták, megpróbálják. Bár Samu nagyon tartott tőle, hogy most sem fog sikerülni a masnit megkötni, mint reggel, mikor indult az óvodába. De most sikerülnie kell, hiszen megígérte Csigusnak, hogy segít neki!

Közben, ahogy így töprengett, a pók el is készült a két hosszú szállal, amik tényleg úgy néztek ki, mint két cipőfűző. Samu meg is ijedt hirtelen, hiszen most neki kell megmutatnia, mit tud. Remegett keze-lába, ahogy megkerülte az egyik szállal a fát, majd a másikkal a másik irányból. Majd leszállt, óvatosan a két szálat a kezei közé fogta. Annyira koncentrált, hogy még a nyelvét is kinyújtotta. Izzadtságcseppek gyöngyöztek kicsi homlokán, de nem adta fel. Elsőre nem sikerült, kibomlott. Másodikra majdnem csomót kötött rá, de aztán végre… Végre sikerült!! Nagyon boldog volt. Büszkén repkedte körül a csodás masnit, amit kötött. Csak azt sajnálta, hogy az anyukája nem láthatja, milyen ügyes is ő!

Majd miután kigyönyörködte magát a masniban visszarepült Csigushoz. Szólt neki, hogy készen van a híd, indulhat a házáért. Szegény Csigus, szinte repült a hídon, úgy sietett, és a pók a túloldalon, mosolyogva várta. Megértette, hogy segíteni a másiknak, tényleg jó érzés!

Csigus megtalálta a házát, boldogan kapta a hátára, majd büszkén mutatta azt a kicsi katicának és az öreg póknak.

Hálásan bújt hozzájuk. Nem félt már a pók szőrös lábától egyikük sem. Hiszen tudták, azzal milyen csodálatos dolgokat tud az öreg pókapó készíteni.

Ekkor Samu rájött, hogy nincs szüksége a 8. kicsi pöttyre ahhoz, hogy jól érezze magát a bőrében. Sokkal többet segítenek a barátai. Megtanulta, barátkozni jó! A barátok fontosak még egy kicsi katica életében is.

Ezen felbuzdulva, úgy döntött, hogy ismét megkeresi a Jótündért és elmondja neki, hogy ne várjon rá, mert nem kell már neki a nyolcadik kicsi pöttyöcske.

Így is lett. Miután elbúcsúzott az új barátaitól is, szárnyra kelt. Elrepült ismét az erdő rejtett zugába. Arra a tisztásra, ahol a Tündérrel találkozott. Meglepődött, hogy nem is olyan nagy az a tisztás, mint ahogy emlékeiben élt, de talán még attól is gyönyörűbb, mint ahogy elképzelte. A virágok még bódítóbban illatoztak, szirmaik még szikrázóbban verték vissza a nap sugarait. A tündért Samu viszont sehol sem találta. Hiába nézelődött, hiába repkedte körbe a fát, ahol hintázni szokott, nem látta sehol. Ahogy így keresgélt, hirtelen valami halk hang ütötte meg a fülét. Úgy döntött, leszáll, hátha akkor jobban hallja, mi is az. Nagyon fülelt, még a levegőt venni is elfelejtett. Ekkor felismerte a hangot, amit hallott a levegőben. Valaki félénken szólongatta.

-      Samu!! Samu! figyelj ide, ide fentre, a fára a fejed fölé!

Megijedt Samu. Ki az, aki itt a nevén szólongatja? Nem ismer itt senkit, csak a tündért, de ő nincs itt.

-      Samuuuuu, Samu, figyelj rám!! Itt vagyok!

Ekkor végre Samu félénken felnézett a fa tetejére. Amit látott, attól viszont tényleg megijedt. A tündér volt ott! Fennakadt egy gallyon a szárnyával. Ezért nem tudott lejönni. Rögtön odarepült hozzá a kicsi katica, amilyen gyorsan csak tudott.

-      Szia Tündér, mi történt veled?

-      Hintáztam és nagyon magasra repültem a hintával. Olyan magasra, hogy ki is pottyantam volna, ha nem lenne szárnyam. De így is csak annyit sikerült elérnem, hogy nem üssem meg magam a földön. De a szárnyamra nem figyeltem, így fennakadtam itt a fán. Beakadt és fáj, nem tudom mozgatni. – mondta a tündér, sírós hangon.

Ekkor, Samu, közelebb repült a tündér szárnyaihoz és elszörnyedve látta, hogy azért nem tud repülni velük a tündér, mert úgy akadt fent, hogy ki is szakadtak. A gally lyukat fúrt a szárnyába. Mint egy fogasra, úgy akadt oda a Jótündér.

-      Tudod, tündér, az történt, hogy kiszakadt a szárnyad, ahhoz, hogy ismét repülni tudj, ahhoz meg kell foltozni a szárnyadat. Nem nagy a lyuk, de így átsiklik rajta a levegő. Így nem fogsz tudni velük repülni.

A tündér ezeket a szavakat hallva, hirtelen zokogni kezdett. Sírt, csak úgy folyt a könnye. Aranyszínű csíkokat húzva az arcán. (mert a tündérek aranyszínű könnyet sírnak.) Nagyon megsajnálta Samu.

-      Szegény tündér, mi lesz most vele? Egy tündér, aki nem tud repülni? Ajjaj. Olyan nincs, hogy egy igazi tündér ne tudjon repülni!

Okoskodott Samu. A tündér pedig egyre csak sírt, zokogott.

Hirtelen Samunak eszébe jutott, miért is kereste fel a tisztás lakóját. Eszébe jutott, hogy nincs már szüksége a nyolcadik pöttyre, ahhoz, hogy különleges katica legyen a mások szemében. Mert már tudta, hogy a barátai szemében, így is különleges. És ahogy ez így eszébe jutott, a megoldást is megtalálta. Odarepült a tündérhez és vigasztalni kezdte.

-      egyet se búsulj kedves Tündér. Majd én segítek neked. A lyuk a szárnyadon pont akkora, hogy a hátamon lévő pöttyök közül kettővel majd megfoltozom neked. Így ismét fogsz tudni repülni. Szállni a széllel.

Csodálkozva nézett rá a tündér.

-      Tényleg képes lennél rá? Tényleg nekem adnál két pöttyöt a hátadról? De hiszen amikor itt jártál, még az a hét pöttyöd is kevésnek tűnt számodra, ami a hátadon van. Még többet szerettél volna, hogy felfigyeljenek rád! Most meg a kedvemért lemondanál arról, hogy nyolc pöttyöd legyen?

-      Kedves Tündér, egy percig se aggódj a pöttyeim miatt. Miközben a nagy tettet kerestem, amit végre kellene hajtanom a nyolcadik pöttyért, rájöttem, hogy a barátság többet ér, mindennél. Barátokat találtam, olyanokat, akik elfogadnak ilyen kicsinek is, mint amilyen vagyok. Nem csúfolnak, segítenek, ha kell. Szeretnek feltételek nélkül. Ahogy én is szeretem őket! Ez a legfontosabb, nem holmi pöttyök a hátamon!

Nagyot nézett a tündér, hogy így megváltozott Samu. De nem szólt, csak hálásan elrebegett egy köszönömöt.

-      Köszönöm Samu. Igazán nagylelkű vagy. Nem tudom, hogy hálálhatnám meg neked.

-      Azzal tudod a legjobban meghálálni, hogy mikor repülsz, mint a pillangók, néha gondolsz majd rám, és közben mosolyogsz. Nekem ez elég. De most siessünk, szabadítsunk ki innen, hiszen gyorsan sötétedik, én pedig félek a sötétben. – válaszolta a kicsi katica.

Ezzel elkezdte húzni-vonni a gallyakat, hátha a Jótündér kiszabadul. Nem ment könnyen, hiszen Samu jóval kisebb volt, mint a Tündér, de nem adta fel. Húzta jobbról, majd balról, alulról és felülről. És egyszercsak, hopp, a tündér lehuppant a földre. Kicsit megütötte magát, mert a fenekére esett, de Samu már ott is volt mellette. Gyorsan, de annál óvatosabban leszedte a két legnagyobb pöttyét a szárnyáról, és betapasztotta vele a tündér szárnyán a lyukat, nehogy még tovább szakadjon. Hálásan nézett fel rá a Jótündér.

-      ismét csak megköszönni tudom, Samu! Nem tudom, mi lett volna velem, nélküled.

-      Ugyan, kedves Jótündér, akkor valaki más sietett volna a segítségedre!

Mondta szerényen Samu, miközben a tündér óvatosan próbált legyezni a szárnyaival. Miután megbizonyosodott róla, hogy a pöttyök jól tartanak, felröppen a levegőbe. Körberepülte a tisztást, kipróbálta a hintáját és csak kacagott, kacagott, miközben repült a széllel. Samu, csendes mosollyal az ajkán figyelte a Tündér boldogságát. Szívét átjárta egy különös érzés. Átjárta, átmelegítette. (a megelégedettség érzése volt. Örült, hogy segíthetett.)

Hirtelen leszállt előtte a kacagó tündér és így szólt!

-      Tudod Samu, megígértem neked, hogy kapsz tőlem egy pöttyöt, és úgy érzem, bőven kiérdemelted az önzetlenségeddel. De arra gondoltam, hogy még így is csak 6 pöttyöcskéd lesz, ami nem 8. Így nem neked lesz a legtöbb pöttyöd a világon.

-      Már nincs szükségem arra, hogy nyolc pöttyöm legyen, kedves Tündér. Már nem akarok a leghíresebb katica lenni a világon. Rájöttem, a barátok sokkal fontosabbak, mint a pöttyök száma! – válaszolt csendesen Samu.

Ekkor a tündér elgondolkozott egy pillanatra, majd miközben ráillesztette azt a kicsi kis pöttyöcskét Samu hátára, csendben csak ennyit mondott.

-      Tudod Samu, a hat pöttyöddel is kitűnsz a hétpöttyösök közül.

Ellopott pillanat

Ülök a kanapén, pókjárástól megfáradt lábaimat magam alá húzva és kapkodok a levegő után. Kacagok. Hangosan nevetek, úgy, hogy még egy könnycsepp is végig gördül arcomon.

Nézlek Benneteket. A szőnyegen elterülve játszotok. Hangos kacagásotokat visszhangozva verik vissza az ablaküvegek. Jó rátok nézni. Ritka vendég nálunk az ilyen mértékű jókedv.

Nem tudom szavakba önteni, amit látok, érzek. Valami ilyesmiről álmodtam, mikor arra gondoltam, szeretnék családot. Valahogy ilyen egy boldog család.

Körbe-körbe furikázod a két kiskorút, akik imádattal teli szemekkel néznek Rád. Mintha az apjuk lennél. Rád nézek én is. Látom csillogó szemeid. Neked is tetszik a móka, a kacagás. Élvezed. Élvezed, hogy mindenki rajtad csüng. Élvezed, hogy szeretet vesz körül. És mi is élvezzük, hogy szeretsz minket. Ha csak ebben a pillanatban is, de szeretsz minket.

Fáradt vagyok, hosszú volt a nap, de ezeket a pillanatokat nem adnám semmiért.

Miután ismét kapok elegendő oxigént, újra beszállok a játékba. A lányom, az én ölemben, a fiam, a Tiédben landol. Körbe-körbe kergetőzünk a nappaliban, négykézláb, mint a pókok. Közben a kicsik hatalmas kacagások közepette biztatnak bennünket, hogy ki érjen előbb a célba. Hihetetlen, álmélkodom magamban. Ezt így is lehet? Ilyen is lehet? Lopva a kicsikre nézek és látom, ők is nehezen hiszik el, hogy ilyen pillanatok is vannak. Pedig vannak.

Hirtelen a szőnyeg közepén találom magam. Valaki – orvul –fellökött. Hirtelen nem is értem, csak azt veszem észre, hogy a „kicsi a rakás” legaljára kerültem. Rajtam hasalsz. Hátadon a két lókötő lökdösi egymást, versenyezve, ki kerüljön a legtetejére. Jó hozzád simulni. Élvezem, mikor lopva belecsókolsz a nyakamba, hogy a testünk összesimul. Miniszoknyám már rég felcsúszott, de kit érdekel. Így csak közelebbről érezlek.

Hirtelen eszmélek. Belefeledkeztem a pillanatba, de most látom, a kicsik még mindig rajtad ugrálnak. Fura, nem érzem súlyukat. Ekkor döbbenek rá, hogy óvón eltartod magad tőlem. Te tartod őket, védve engem a terheléstől.

Kérdőn nézek Rád és tekintetedben ott a válasz. Szinte hallom: gondoskodás.

Nem tudom szavakba foglalni a zavart, ami hirtelen körülölel. Nem is értem, még magam sem. Még egyszer megemelem csípőmet. Hozzád simulok. Átrobog rajtam valami fura érzés. Könnybe lábad a szemem, pedig minden okom meg lenne az örömre. És tulajdonképpen, örülök is.

Jó, hogy itt vagy, hogy velünk vagy!

Rég elfelejtett érzéseket ébresztesz bennem. Ez viszont megzavar, kicsit. Látom, a szemeden, hogy neked is tetszik, ahogy összesimul a testünk. Kapok még egy futó csókot a nyakamba, majd lerázod magadról a kicsiket és szaladtok tovább. Játszotok, mintha semmi sem történt volna.

Valószínűleg, részedről nem is történt, de nálam, alapjaiban rengett meg a föld.

Elmenekülök. Visszaülök a kanapéra és csak nézlek Benneteket, méla mosollyal az arcomon. Majd arra gondolok, hogy most, talán most el tudom lopni a pillanatot. Csendben, észrevétlenül felállok, és a telefonomhoz lopakodom. A vaku első villanását észre sem veszitek, annyira el vagytok foglalva magatokkal és a másikkal.

A másodikra már feleszméltek. Rám nézel, én pedig Rád. Egymásba fonódik a tekintetünk. Zavarban vagyok. Nem tudom, mire gondolsz ott, és akkor éppen.

De látom Rajtad, hogy tudod, elloptam a pillanatot és elraktároztam örökre, a szívembe, a lelkembe, az életembe.

ébredés

Reggel a fáradtságtól nehéz szempilláidat résnyire sem tudod nyitni. Csukott szemmel, megszokásból készíted a kávét. Halkan, csendesen kiosonsz a párás, ködös reggelbe. Csak ülsz az erkélyen, kezedben a forró bögrével, hallgatod ahogy a város ébredezik. Még mindig nehezen nyílik a szemed. A forró bögrét lassan, óvatosan a homlokodnak támasztod. Rebben a szemhéjad, ahogy a meleg áramlik át a bögréből a bőrödre. A kávé illata betölti a lelked. Feltölt energiával, átölel, beburkol. Ujjaid csak fogják, óvják a bögrédet. Szemed lassan nyílik, óvatosan engedve be a fényt. Majd hirtelen hatalmasra nyílnak, és szomjasan isszák be a látványt, ahogy az égbolt alját, a felhőket rózsaszínűre, lilára, ezer apró árnyalatra festi a felkelő nap fénye.
Csak ülsz, feledve a város zaját. Feledve kávét és csípős hideget. Ülsz, és minden porcikáddal szívod magadba a látványt, ahogy az új nap megszületik, és általa te is újjászületsz.

Naplemente

Ülünk a fűben, melynek frissen vágott illatát lengeti felénk a szél. Fejemet öledbe hajtva nézem a lemenő Nap szivárványszínekben játszó sugarait, miközben kezed, a póló alól kikandikáló bőrömet cirógatja. Csend van. Csak a madarak éneke ver tanyát a méla, halkszavú szélben. A fényjáték egyre halványodik, mikor rád nézek. Szememben kérdések, melyek önmagam számára történő megfogalmazását sem mertem még soha felvállalni. Mégis, Te érted őket. Kimondatlan kérdésekre mondod ki a választ. A választ, mely megváltoztatja a világot.

Hirtelen lesz sötét. A tücskök ciripelése versenyt szárnyal a madarak énekének búcsúakkordjaival. Kettősünket újra a némaság veszi körül. Hang nélkül beszélgetünk. Válaszolva kimondatlan mondatfoszlányokra. Válaszol a szíved dobbanása, a lélegzetem. Válaszol a libabőr a karomon. Fölöttünk egyre világosabban fénylenek a csillagok. Egyikük le is szalad közelebbről megszemlélni minket. Vidáman integetünk neki, miközben halk fohász küldök az ég felé….

Hirtelen mozdulsz. Ki is billenek egy pillanatra az általad árasztott nyugalomból. De csak a kezemet kereste kezed. Boldog mosollyal nézem összekulcsolódott ujjainkat. A biztonság érzése ölel át, ahogy apró ujjaim belesimulnak tenyeredbe. Egy pillanatra el is csodálkozom, hogy is nem vesznek el benne. De láthatóan, otthon érzik magukat. Belesimulnak, becézgetnek, lustán.