Ellopott pillanat

Ülök a kanapén, pókjárástól megfáradt lábaimat magam alá húzva és kapkodok a levegő után. Kacagok. Hangosan nevetek, úgy, hogy még egy könnycsepp is végig gördül arcomon.

Nézlek Benneteket. A szőnyegen elterülve játszotok. Hangos kacagásotokat visszhangozva verik vissza az ablaküvegek. Jó rátok nézni. Ritka vendég nálunk az ilyen mértékű jókedv.

Nem tudom szavakba önteni, amit látok, érzek. Valami ilyesmiről álmodtam, mikor arra gondoltam, szeretnék családot. Valahogy ilyen egy boldog család.

Körbe-körbe furikázod a két kiskorút, akik imádattal teli szemekkel néznek Rád. Mintha az apjuk lennél. Rád nézek én is. Látom csillogó szemeid. Neked is tetszik a móka, a kacagás. Élvezed. Élvezed, hogy mindenki rajtad csüng. Élvezed, hogy szeretet vesz körül. És mi is élvezzük, hogy szeretsz minket. Ha csak ebben a pillanatban is, de szeretsz minket.

Fáradt vagyok, hosszú volt a nap, de ezeket a pillanatokat nem adnám semmiért.

Miután ismét kapok elegendő oxigént, újra beszállok a játékba. A lányom, az én ölemben, a fiam, a Tiédben landol. Körbe-körbe kergetőzünk a nappaliban, négykézláb, mint a pókok. Közben a kicsik hatalmas kacagások közepette biztatnak bennünket, hogy ki érjen előbb a célba. Hihetetlen, álmélkodom magamban. Ezt így is lehet? Ilyen is lehet? Lopva a kicsikre nézek és látom, ők is nehezen hiszik el, hogy ilyen pillanatok is vannak. Pedig vannak.

Hirtelen a szőnyeg közepén találom magam. Valaki – orvul –fellökött. Hirtelen nem is értem, csak azt veszem észre, hogy a „kicsi a rakás” legaljára kerültem. Rajtam hasalsz. Hátadon a két lókötő lökdösi egymást, versenyezve, ki kerüljön a legtetejére. Jó hozzád simulni. Élvezem, mikor lopva belecsókolsz a nyakamba, hogy a testünk összesimul. Miniszoknyám már rég felcsúszott, de kit érdekel. Így csak közelebbről érezlek.

Hirtelen eszmélek. Belefeledkeztem a pillanatba, de most látom, a kicsik még mindig rajtad ugrálnak. Fura, nem érzem súlyukat. Ekkor döbbenek rá, hogy óvón eltartod magad tőlem. Te tartod őket, védve engem a terheléstől.

Kérdőn nézek Rád és tekintetedben ott a válasz. Szinte hallom: gondoskodás.

Nem tudom szavakba foglalni a zavart, ami hirtelen körülölel. Nem is értem, még magam sem. Még egyszer megemelem csípőmet. Hozzád simulok. Átrobog rajtam valami fura érzés. Könnybe lábad a szemem, pedig minden okom meg lenne az örömre. És tulajdonképpen, örülök is.

Jó, hogy itt vagy, hogy velünk vagy!

Rég elfelejtett érzéseket ébresztesz bennem. Ez viszont megzavar, kicsit. Látom, a szemeden, hogy neked is tetszik, ahogy összesimul a testünk. Kapok még egy futó csókot a nyakamba, majd lerázod magadról a kicsiket és szaladtok tovább. Játszotok, mintha semmi sem történt volna.

Valószínűleg, részedről nem is történt, de nálam, alapjaiban rengett meg a föld.

Elmenekülök. Visszaülök a kanapéra és csak nézlek Benneteket, méla mosollyal az arcomon. Majd arra gondolok, hogy most, talán most el tudom lopni a pillanatot. Csendben, észrevétlenül felállok, és a telefonomhoz lopakodom. A vaku első villanását észre sem veszitek, annyira el vagytok foglalva magatokkal és a másikkal.

A másodikra már feleszméltek. Rám nézel, én pedig Rád. Egymásba fonódik a tekintetünk. Zavarban vagyok. Nem tudom, mire gondolsz ott, és akkor éppen.

De látom Rajtad, hogy tudod, elloptam a pillanatot és elraktároztam örökre, a szívembe, a lelkembe, az életembe.