Ülünk a fűben, melynek frissen
vágott illatát lengeti felénk a szél. Fejemet öledbe hajtva nézem a lemenő Nap
szivárványszínekben játszó sugarait, miközben kezed, a póló alól kikandikáló
bőrömet cirógatja. Csend van. Csak a madarak éneke ver tanyát a méla, halkszavú
szélben. A fényjáték egyre halványodik, mikor rád nézek. Szememben kérdések,
melyek önmagam számára történő megfogalmazását sem mertem még soha felvállalni.
Mégis, Te érted őket. Kimondatlan kérdésekre mondod ki a választ. A választ,
mely megváltoztatja a világot.
Hirtelen lesz sötét. A tücskök
ciripelése versenyt szárnyal a madarak énekének búcsúakkordjaival. Kettősünket
újra a némaság veszi körül. Hang nélkül beszélgetünk. Válaszolva kimondatlan
mondatfoszlányokra. Válaszol a szíved dobbanása, a lélegzetem. Válaszol a
libabőr a karomon. Fölöttünk egyre világosabban fénylenek a csillagok. Egyikük
le is szalad közelebbről megszemlélni minket. Vidáman integetünk neki, miközben
halk fohász küldök az ég felé….
Hirtelen mozdulsz. Ki is billenek
egy pillanatra az általad árasztott nyugalomból. De csak a kezemet kereste
kezed. Boldog mosollyal nézem összekulcsolódott ujjainkat. A biztonság érzése
ölel át, ahogy apró ujjaim belesimulnak tenyeredbe. Egy pillanatra el is
csodálkozom, hogy is nem vesznek el benne. De láthatóan, otthon érzik magukat.
Belesimulnak, becézgetnek, lustán.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése