Boldog vagy?

boldog vagy…

Majd először azt veszed észre, hogy a boldog mosoly egyre gyakrabban fagy az arcodra, mikor reggel rádöbbensz, Számára ismét a kanapé volt a kényelmesebb az ölelésed helyett.

De boldog vagy…

Majd miközben mosolyogsz, egyre inkább feltűnik, amint hónap végén gondot okoz a számlák kifizetése, a bevásárlás.

De még boldog vagy…

Aztán a sok – sok kanapén alvás közben elveszni látszik az intimitás és már nem is tudod, mikor volt, hogy igazán érezted az érintését a testeden.

De még hiszed, boldog vagy…

Majd hirtelen jön egy üzenet, hogy nem tud érted jönni, ne haragudj. Elindulsz, hazaérsz a kölcsönkapott bkv jegyeddel, és éjjel megkönnyebbült örömmel öleled magadhoz, mikor megérkezik, és szinte hihetetlen mesét igazol egy lappal, amit a rendőrök írtak alá.

De ránézel, és boldog vagy…

Aztán jönnek sorban a gondok. Elsőnek csak a tévédet és a kanapédat utálod meg. (a kanapét, ami nem is a tiéd, mert még az exed hagyta itt, azzal, bármikor elviheti)
Majd rájössz, a pénztelenség nem lesz jobb, csak egyre több a lyuk, amit be kell tömni.
Egyre többször fáj a fejed.

De úgy gondolod boldog vagy.

Ránézel a kicsikre, nevetésüket hallva megnyugszol, jó ez így, csak Te vagy türelmetlen, majd idővel jobb lesz.

Nyugodt és boldog vagy…

Aztán leszakad a fél világ. Nincs már sem kanapé, sem tévé, csak a gond, az idegeskedés, az ügyvéd és az érzelmek.

De úgy gondolod, mindettől függetlenül, valahol belül, mélyen, boldog vagy…

Majd rendeződni látszódnak a dolgok. Tárgyalás, kis nyugalom. Úgy tűnik, talán anyagilag is kilábalni látszotok. Mintha látszódna az alagút végén a fény.
Csak közben elveszett valami.
Nem, a kanapé még megvan. Teljes méltóságával ott trónol a nappali közepén, mementó ő, az elmúlt évek mementója.
Már gyűlölöd. Gyűlölöd a lakást, a kanapét, a tévét. Majd lassan a saját autódat is, amiben szinte már csak utasként vagy jelen. Feltűnik, hogy néha szinte már könyörögsz, hogy használhasd, de valahogy mindig úgy alakul, hogy nem te ülsz a kormány mögött. Feltűnik, hogy a bkv elég jól jár veled. Havi szinten veszed a gyűjtő jegyet.
Megkérdezed magadtól, boldog vagy?
De még mindig ott a két kicsi, kiknek boldogsága láttán még midig úgy érzed, boldog vagy.

Aztán történik valami.
Nem tudod mi. Nem hogy pontosan, de felületesen sem tudod megfogalmazni, hogy mi.
A kanapé örök társává szegődik. Vagy nincs otthon, vagy ott ül és nyomogatja valamelyik gombot, a telefonon, a távirányítón, vagy a laptopon. Dolgozik.
Elhalkultak a beszélgetések, elfogytak a szavak. Már te is inkább írásban és másokkal kommunikálsz.
Már meg sem kéred, hogy öleljen át éjjel, mert tudod, hiába. A kanapé nyerte a ki sem mondott csatát.
Már nincs boldog mosoly az arcodon. Már csak a kilátástalanság, a fáradtság, és a veszteség van rajta. De még ezt sem látja, vagy nem akarja látni.

Boldog vagy?

A kicsik persze nem érzékelnek semmit. Vagy ők sem akarják érezni, tudomásul venni. Ők még, talán, boldogok.

Aztán megint történik valami. Rájössz ismét, az ígéretekkel tele a padlás és már nincs kedved azon idegeskedni, hogy a késve és a még időben között mi mindent történhet.
A lyukak csak egyre nagyobbak lesznek, a fájdalommal együtt.
A társas magány pedig beszippant. Már nem érzed a lendületet, ami kellene, hogy átsegítsen ezen a hullámvölgyön. Már csak a kötelesség hajt a napi rutinon keresztül.

És akkor meglátsz valamit. Valami apróságot. Máskor lehet nem is zavarna, de ma….

Ma kiverte a biztosítékot.

Igen, féltékeny lettél egy pillanat alatt. Az összes ki nem mondott, magadnak sem beismert csalódásod, vágyad, szükségleted robban ki belőled. Az unalomig ismételt kérések, vádak utat törtek maguknak. Majd rájössz, süket fülekre, vak szemekre találtak.

Rádöbbensz, csak áltatod magad…

Nem vagy boldog, és talán senki sem az...