Flórián egy csodaszép tűzoltóautó volt. Nem volt már fiatal, de talán ezért is volt olyan fenséges látvány, amikor szirénázva száguldott, hogy segíthessen valahol. Persze, ő sem volt tökéletes. Volt egy nagyon nagy hibája. Flórián ugyanis, imádott zsörtölődni. Valamikor régen, nagyon szerette a munkáját. Megbecsülték, tisztelték, ő pedig élvezte, hogy mindig a figyelem középpontjában van.
De mostanában Flórián nagyon megváltozott. Nem érdekelte már semmi. Sőt, igazából, mikor felharsant a sziréna a laktanyában, alig akart elindulni. Mérgesek is voltak sokszor gazdái miatta, hiszen nekik sietniük kellett.
Most is éppen a laktanyában pihent, miközben azon dohogott, hogy már megint mennyire felelőtlenek voltak a gyerekek, és majdnem mekkora nagy baj lett belőle. Ahogy ott álldogált a helyén, a csizmák és sisakok között – mert már a többi tűzoltóautó nem igazán szeretett vele beszélgetni, most is csak egyre morgott.
- hogy lehet valaki ennyire buta, hogy játszik a játszótéren a gyufával és persze, hogy kigyulladnak a játékok. De aztán meg persze várják, hogy segítsünk, hogy vigyük a vizet, meg a létrát és dolgozzunk. Szaladjunk, rohanjunk, hozzuk helyre, amit mások elrontottak.
Ilyen, és ehhez hasonló gondolatok futottak át a fején, miközben csak nagyokat szusszantott és zsörtölődött. Természetesen senki nem válaszolt neki, hiszen ha jobban belegondolunk, valahol igaza volt. Mégis a többiek büszkék voltak arra, hogy segíthettek. Csak Flórián nem volt az.
Így történt, hogy egy szép kora nyári reggelen, mikor visszaérkeztek egy tűzoltásból, Flórián úgy döntött, hogy neki ebből elég. Világgá megy, megszökik. Ettől a perctől fogva, állandóan a szökésen törte a fejét. Várta a kedvező pillanatot, mikor az ajtókat valaki elfelejti bezárni. Akkor aztán, iszkiri, gyorsan el fog száguldani. Mert azért akármennyire is szeretett volna megszökni, tudta, érezte, hogy munka közben – hiába is lenne rá lehetősége – nem szökhet meg. Ott számítanak rá. Ha ott szökik meg, bajba sodorhatja a többieket is. Azt pedig nem szerette volna. Így várt, várt. Egyre türelmetlenebbül. Mígnem egyszer elérkezett a várva várt pillanat. Egy gondtalan tűzoltó véletlenül nyitva felejtette az ajtót. Pont azt, ami Flórián előtt volt. Így hát a piros kis tűzoltóautó, kapta a létráját, feltekerte a tömlőjét és már ott sem volt. Sebesen száguldott ki a laktanyából. Annyira sietett, hogy még a szirénáját is elfelejtette bekapcsolni. Pedig Flórián legnagyobb öröme mostanában a szirénája volt. Imádott hangosan szirénázva száguldozni az utcákon.
- Nénó-nénó, itt vagyok, vigyázzatok, húzódjatok félre, Sietek!! nénó-nénó!
És ilyenkor mindenki előreengedte Flóriánt, hagy siessen, hiszen okkal siet.
Na de most, még a szirénáját sem kapcsolta be, annyira rohant. (nem is értem, hogy felejthette el) Csak ment, ment egyik utca után a másikon. Nem volt elképzelése, hová is menjen, csak ment, minél messzebbre a tűzoltólaktanyától! Hiába kiabáltak utána a barátai, hogy maradjon! Mi a baja? Jöjjön vissza! Flórián rájuk sem hederített. Elszáguldott.
Szomorúan néztek utána a többiek. Sajnálták, hogy elment. Azon gondolkoztak, hogy ha meghallgatták volna, talán nem hagyta volna őket itt. De tenni már nem tudtak semmit. Csak reménykedtek benne, hogy visszajön.
De hiába vártak. Flórián elment és vissza sem nézett.
A tűzoltók is tanakodtak, most mihez kezdjenek. Egyik kedvenc autójuk megszökött. Nem is értették mi történt. Hiszen nekik Flórián soha nem panaszkodott. De most, a többiek elmesélték nekik, hogy bizony Flórián már régóta nem szeretett volna tűzoltóautó lenni. Nem örült, ha segíteni hívták, csak a gondot látta benne. Hogy a szép piros színe poros lesz, meg füstszagú. Elmesélték, hogy nem szerette, hogy egyre kevésbé tisztelik. Hogy milyen meggondolatlanok az emberek, és mindig tőle várja mindenki a segítséget. De neki persze nem akar senki segíteni. A múltkor is, mikor vízre lett volna szüksége, még a tűzcsapot is megrongálták a gonosz gyerekek, hogy ne tudja megtölteni a tartályát. És csak panaszkodtak az ottmaradt autók hosszú perceken keresztül.
Flórián természetesen erről mit sem tudott, hiszen élvezve a szabadság fuvallatát, csak száguldott, csak száguldott keresztül a városon. Aztán egyszer, az egyik piros lámpánál bizony meg kellett állnia. Ekkor jutott eszébe, hogy nem kapcsolta be a szirénáját. Nosza rajta, gondolta, és már énekelt is, visított is a sziréna.
- nénó-nénó, vigyázz az utamból! Engedj!!
Szaladt Flórián, ahogy csak tudott.
De egyszer véget ért a város. Az út, amin járt, nem volt már ismerős neki. Eltűntek a házak, az utcai lámpák. Csak az út és a szélén lévő erdő maradt. Egyre sötétebb is lett, ahogy az erdőbe beért. Flórián rájött, hogy eltévedt. Ezt nem akarta. Nem szerette, ha olyan helyre kellett mennie sötétben, ahol még nem járt. Márpedig, itt még nem járt, tudta, hiszen ő nem szokott erdőbe menni. De csak ment tovább rendületlenül. Igaz, már nem szólt a szirénája, már nem száguldott, csak suhant az úton, bentebb az erdő közepe felé.
Ahogy így egyre lassabban közlekedett, feltűnt neki egy – két érdekes dolog az út szélén. Látott egy őzikét átszaladni a mamájához, az úton. Erősen fékezett, el ne üsse, a kis butát. Először most is dohogni kezdett, hogy ejnye-bejnye, milyen buta ez az őzgida. De aztán meghallotta, hogy a kicsi őz mamája milyen szeretettel dorgálja fiát. Tanítja, hogy máskor ilyet ne tegyen. Nem veszekszik, csak elmondja, nem szabad, mert balesetveszélyes. Szépen, csendben, lassan, megbeszélik. És valami ekkor megmozdult Flórián szívében. Még nem tudta mi az, de határozottan érezte a változást. Tetszett neki, hogy az őzgida megértette, hogy veszélyes dolgot csinált. Tudta, legközelebb, biztosan szét fog nézni, mielőtt az úttestre lép. Ahogy így magában mosolygott, hirtelen megpillantott egy madárfészket a földön. A szülők kétségbeesetten repkedtek a fészek körül, próbálták megnyugtatni a fiókákat.
- minden rendben lesz, csak nyugodjatok meg. Minden rendben lesz…
Persze nem tudták, miként tudnák a fészket – és a fészekkel együtt az icipici kismadarakat ismét a fára feltenni, hogy senki ne bánthassa őket. főleg, hogy az ág, ahol a fészek volt, letörött, azért is esett le az otthonuk.
Nagyon megsajnálta őket Flórián. Odagurult és csendben megszólalt.
- én tudok segíteni, ha szeretnétek, csak mondjátok meg, melyik ágra tegyem vissza a fészket.
Csodálkozva nézett rá a két madár. Soha nem láttak még tűzoltóautót ilyen közelről. Nem is tudták hirtelen mit mondjanak. De nem töprengtek sokáig, gyorsan megköszönték a segítséget és kiválasztottak egy ágat, ami biztonságosabbnak tűnt, mint az előző. Flórián pedig kinyitotta a létráját és felrakta vele a fészket a magasba, a lombok közé. Nagyon boldog volt a két kismadár, hogy megmenekült a családjuk és az otthonuk is. Hálásan köszönték meg Flóriánnak a segítséget, aki csak mosolygott és nem mondta el, hogy neki ez jóval többet jelentett, mint a madaraknak. Csendben elköszönt és ment tovább az úton.
Ahogy így lassan gurult tovább, mert már nem száguldozott, és a madarakon, az őzgidán törte a fejét. Hogy milyen jó volt őket látni, hallani. Hogy így is lehet. Hiszen a madarak is megtanulták, sőt a fiókáknak meg is tanították, hogy elszáradt ágra ne építsenek többet fészket. Meg az őzmama is megtanította a gidát, hogy ne rohangáljon ész nélkül. Szóval, ahogy ment- mendegélt Flórián, hirtelen egy csomó állat szaladt vele szemben az úton. Nem is értette hirtelen mi történt. Hiszen rendben, hogy ez az út az erdőn visz keresztül, de az állatok nem szoktak az aszfaltozott úton közlekedni. De látta, hogy egyre több-és több állat fut vele szembe, rémülten. Ekkor viszont hirtelen észrevette, a rémüldözés okát is. Egy vastag, fekete füstcsíkot látott felszállni nem messze tőlük az erdőből.
- Ezért szaladtak hát az állatok. Ők félnek a tűztől – gondolta Flórián.
De ugye, Flórián nem félt a tűztől. Hirtelen nagyon jól érezte magát. Tudta, most megmutathatja, mit is tud ő valójában. Bekapcsolta a szirénát, és gyorsan odahajtott, ahol a füstöt látta felszállni. Döbbenten látta, hogy bizony mekkora tűzről is van szó.
- Ég az erdő! – mennydörögte a sziréna.
Flórián hirtelen fékezett, megfordult és már tekerte is le a tömlőt, hogy el tudja kezdeni oltani a tüzet. Az állatok pedig csak bámultak - már aki nem menekült el a tűz elől. Aztán rájöttek, hogy ez az autó segíteni szeretne nekik. Így összeszedték minden bátorságukat és ők is közelebb merészkedtek, bekapcsolódva az oltásba.
Flórián nagyon jól érezte magát. Azt csinálhatta, amit egész életében szeretett.
Segítethetett.
Hol volt már a dohogás, a nemtörődömség. A sértődés, hogy mindig nekik kell mindenkit kihúzni a bajból… Flórián ismét örült, hogy segíthetett. Hiszen, nem az állatok tehetnek róla, hogy baj van! Erről itt és most senki nem tehet. De szükségük van az Ő segítségére.
Miközben így morfondírozott, gyorsan és ügyesen eloltotta a tüzet.
Később az álatok, miközben megköszönték a segítséget, megkérdezték, hogyan tudnák legközelebb ezt elkerülni.
Flórián adott néhány tanácsot és rettenetesen boldog volt. Rájött, hogy a segítségen kívül a beszélgetés is milyen fontos. Elgondolkozott azon, hogy ha az emberekkel is többet beszélgetnének, akkor talán kevesebb baj lenne. Kevesebb lenne a veszély a munkája során. Kevesebben sérülnének meg.
Flórián hallgatta az állatok beszélgetését és közben elhatározásra jutott. Hazamegy. Visszamegy a laktanyába, és elmondja a többieknek az ötletét.
Így is tett. Elköszönt mindenkitől és szép lassan, csendben hazaindult. Üresen, piszkosan, fáradtan, de elégedetten. Nem száguldozott, nem kiabált a szirénája. Csak ment egyre büszkébben arra, hogy Ő egy tűzoltóautó.
Egészen este lett mire megérkezett a laktanyához. Halkan bekopogott és szégyenlősen lehajtotta a fejét. Majd amikor kinyílt az ajtó, nem is tudta mit mondjon.
Nagyon megörültek neki, a tűzoltók és a társai is. Rögtön be is engedték és egyből kérdésekkel árasztották el.
- Merre jártál? Mit csináltál? Miért szöktél el?
Flórián pedig szépen, csendben, nyugodtan – nem dohogva, zsörtölődve – elmesélte milyen kalandokat élt át a nap során. Mit tanult a mai napból.
Elmesélte, mi jutott eszébe az erdőben. És ekkor a tűzoltók hangos kacagásban törtek ki.
- Jajj, Flórián, persze, hogy szoktunk beszélgetni az emberekkel ezekről a dolgokról. Csak TE eddig nem akartál ezeken részt venni. Tudod, leginkább a gyerekekkel kell erről beszélni. Ha már van kedved, akkor legközelebb, ha megyünk egy óvodába, vagy iskolába, akkor eljöhetsz velünk. Jó móka lesz.
Nagyon megörült ennek Flórián és úgy döntött, ki nem hagyná a világért sem.
Így történt, hogy Flórián a következő alkalommal még nagyobb izgalommal várta ezt a találkozást, mint a gyerekek. Izgult, nehogy valami galibát csináljon. De hamar rájött, tényleg jó móka a gyerekeknek megtanítani, hogy a tűz nem játék.
