Flórián létrája

Flórián szomorúan gubbasztott az egyik sötét sarokban. Nem érezte jól magát. Szomorú volt, mert megint csalódtak benne az emberek.
Fájdalmasan összeszorult a szíve a gondolatra, hogy valaki miatta megsérült. Nem tudja mi történt.

Csak arra emlékszik, hogy a létrája összecsuklott és a tetején lévő tűzoltó lezuhant.
Újra és újra felrémlik előtte a szörnyű kép, ahogy ott fekszik mozdulatlanul a fűben.
Döbbenten nézett társaira, kik dühösen, és vádlón meredtek rá. Akkor nézett hátra és látta, hogy a nemrég kinyitott létrája ott áll összecsukva.
Már-már nyitotta a száját, hogy elmondja, nem tudja mi történt, mikor azt látta a többiek szemében, hogy senki nem fog hinni neki.
Az emberek pedig nem velük foglalkoztak. Mindenki rohant, tette a dolgát. Őt odébb tolták, mint valami nemkívánatos személyt, és ott is maradt az oltás végéig. A leesett tűzoltót pedig szirénázó mentőautó vitte magával. Elszáguldott. Ott hagyva Flóriánt és a kétségbeesést.

Szomorúan jött haza. Mindenki levegőnek nézte a társai közül. Senki nem szólt hozzá. Ettől még az is jobb lett volna, ha leszidják. De még arra sem tartotta érdemesnek senki.

Beálltak vele a leghátsó, legsötétebb sarokba és otthagyták. Csak az egyik tűzoltó simogatta meg kedvesen, egy röpke pillanatra. Ez az egy érintés tartotta benne a lelket, hogy talán mégsem ő a hibás.

Teltek – múltak a napok. Rengeteg riasztás, még több oktatás volt akkoriban. De Flórián csak állt a sötét sarokban, senki nem nézett feléje. Nem szólt hozzá senki.
Ott állt, dobogó szívvel hallotta a felharsanó szirénaszót, hogy annál nagyobb szomorúsággal vegye tudomásul, hogy ő ismét otthon maradt. Nem is néztek rá, csak rohantak, nélküle.

Egyik hétfő reggel viszont a félhomály csendjébe halk koppanások hallatszottak, lassú csoszogó léptek kíséretében.
A koppanások, és a lépések zaja egyre csak közeledett, de még Flórián sötéthez szokott szeme sem látta jól, hogy ki érkezik, addig, amíg az ismerős érintést meg nem érezte a lámpáján. Az a tűzoltó volt, aki leesett a létráról. Mankóval jött, egyik lábát vastag gipsz borította.
Ő látogatta meg a szomorú tűzoltóautót. Csendben nekitámasztotta mankóit a falnak és két kézzel ölelte magához Flórián párás orrát.
Ekkor újabb hangok jöttek. A sérült tűzoltó lassan elhúzódott és az érkezők felé fordult.

Maga a tűzoltó parancsnok érkezett azzal a tűzoltóval, aki a baleset után simogatással búcsúzott a sarokba száműzött autótól.
Beszélgettek, miközben a parancsnok felnyitotta a redőnyt, a tűzoltók pedig a beáramló napfényben megvizsgálták Flórián létráját. Ismerték már az öreg járgány minden alkatrészét, lelke minden rezdülését. Ők hárman tudták, hogy nem szándékosan történt, de együtt szerették volna kideríteni a baj forrását.
Ma jött el a nagy nap. Ma tudott a sérülése után először eljönni a bajtársuk, hogy együtt nézzék át Flóriánt, hogy megtalálják az okot.
alaposan átvizsgálták minden négyzetcentiméterét az autónak, mikor egyiküknek feltűnt egy törött alkatrész. Ez volt az egyik ellendarab, ami megakadályozhatta volna a létra visszacsúszását. Ez volt az ok akkor, tényleg nem Flórián pökhendisége és figyelmetlensége okozta a bajt, mint ahogy azt a többiek gondolták.
Megkönnyebbülten ígérték meg az öreg tűzoltóautónak, hogy hamarosan ismét száguldozhat és segíthet a bajba jutott embereknek.

Teltek a napok, de nem nagyon történt semmi. Flórián már kezdte azt hinni, hogy csak álmodta az egészet, amikor egyik reggel egy hatalmas tűzoltó érkezett, pattant be a fülkéjébe, majd sok megvető tekintet között kiporoszkált Flóriánnal a többi autó között, hogy elinduljanak a szervizbe.

Hamar elkészültek a javítással. Flórián frissen mosva, gyönyörűen, egészségesen csillogva, vidáman indult vissza a laktanyába. Mikor megérkeztek, a többi autó megrökönyödve húzta fel az orrát és pökhendien kérdezték, hogy mit keres közöttük ez az autó, aki nem, hogy nem segít az embereknek, de még meg is sérült miatta valaki.

Ekkor ismét belépett mankóival a sérült tűzoltó a garázsba. Lábáról a gipsz eltűnt, de még nem tudott mankó nélkül közlekedni.
Megsimogatta Flórián ajtaját és elmesélte a többieknek, hogy nem Flórián volt a hibás. Flórián beteg volt, ezért csukódott össze a létrája idő előtt. De most meggyógyították, így ismét tud segíteni az embereknek.

Az autók szégyenkezve hajtották le a fejüket, úgy kértek bocsánatot öreg barátjuktól, amiért egyből a legrosszabbat feltételezték róla. De nem maradt idő a vitára. Felharsant a sziréna. Indulni kellett. Bepattantak a tűzoltók és Flóriánnal az élen, büszkén kirobogtak a laktanyából. Száguldás közben cinkosan össze-összekacsintottak, majd boldog mosollyal az ajkukon érkeztek meg, hogy minél előbb segíteni tudjanak ott, ahol igazán fontos, hogy megbízzanak egymásban.

Flórián

Flórián egy csodaszép tűzoltóautó volt. Nem volt már fiatal, de talán ezért is volt olyan fenséges látvány, amikor szirénázva száguldott, hogy segíthessen valahol. Persze, ő sem volt tökéletes. Volt egy nagyon nagy hibája. Flórián ugyanis, imádott zsörtölődni. Valamikor régen, nagyon szerette a munkáját. Megbecsülték, tisztelték, ő pedig élvezte, hogy mindig a figyelem középpontjában van.

De mostanában Flórián nagyon megváltozott. Nem érdekelte már semmi. Sőt, igazából, mikor felharsant a sziréna a laktanyában, alig akart elindulni. Mérgesek is voltak sokszor gazdái miatta, hiszen nekik sietniük kellett.

Most is éppen a laktanyában pihent, miközben azon dohogott, hogy már megint mennyire felelőtlenek voltak a gyerekek, és majdnem mekkora nagy baj lett belőle. Ahogy ott álldogált a helyén, a csizmák és sisakok között – mert már a többi tűzoltóautó nem igazán szeretett vele beszélgetni, most is csak egyre morgott.

-         hogy lehet valaki ennyire buta, hogy játszik a játszótéren a gyufával és persze, hogy kigyulladnak a játékok. De aztán meg persze várják, hogy segítsünk, hogy vigyük a vizet, meg a létrát és dolgozzunk. Szaladjunk, rohanjunk, hozzuk helyre, amit mások elrontottak.

Ilyen, és ehhez hasonló gondolatok futottak át a fején, miközben csak nagyokat szusszantott és zsörtölődött. Természetesen senki nem válaszolt neki, hiszen ha jobban belegondolunk, valahol igaza volt. Mégis a többiek büszkék voltak arra, hogy segíthettek. Csak Flórián nem volt az.

Így történt, hogy egy szép kora nyári reggelen, mikor visszaérkeztek egy tűzoltásból, Flórián úgy döntött, hogy neki ebből elég. Világgá megy, megszökik. Ettől a perctől fogva, állandóan a szökésen törte a fejét. Várta a kedvező pillanatot, mikor az ajtókat valaki elfelejti bezárni. Akkor aztán, iszkiri, gyorsan el fog száguldani. Mert azért akármennyire is szeretett volna megszökni, tudta, érezte, hogy munka közben – hiába is lenne rá lehetősége – nem szökhet meg. Ott számítanak rá. Ha ott szökik meg, bajba sodorhatja a többieket is. Azt pedig nem szerette volna. Így várt, várt. Egyre türelmetlenebbül. Mígnem egyszer elérkezett a várva várt pillanat. Egy gondtalan tűzoltó véletlenül nyitva felejtette az ajtót. Pont azt, ami Flórián előtt volt. Így hát a piros kis tűzoltóautó, kapta a létráját, feltekerte a tömlőjét és már ott sem volt. Sebesen száguldott ki a laktanyából. Annyira sietett, hogy még a szirénáját is elfelejtette bekapcsolni. Pedig Flórián legnagyobb öröme mostanában a szirénája volt. Imádott hangosan szirénázva száguldozni az utcákon.

-         Nénó-nénó, itt vagyok, vigyázzatok, húzódjatok félre, Sietek!! nénó-nénó!

És ilyenkor mindenki előreengedte Flóriánt, hagy siessen, hiszen okkal siet.

Na de most, még a szirénáját sem kapcsolta be, annyira rohant. (nem is értem, hogy felejthette el) Csak ment, ment egyik utca után a másikon. Nem volt elképzelése, hová is menjen, csak ment, minél messzebbre a tűzoltólaktanyától! Hiába kiabáltak utána a barátai, hogy maradjon! Mi a baja? Jöjjön vissza! Flórián rájuk sem hederített.  Elszáguldott.

Szomorúan néztek utána a többiek. Sajnálták, hogy elment. Azon gondolkoztak, hogy ha meghallgatták volna, talán nem hagyta volna őket itt. De tenni már nem tudtak semmit. Csak reménykedtek benne, hogy visszajön.

De hiába vártak. Flórián elment és vissza sem nézett.

A tűzoltók is tanakodtak, most mihez kezdjenek. Egyik kedvenc autójuk megszökött. Nem is értették mi történt. Hiszen nekik Flórián soha nem panaszkodott. De most, a többiek elmesélték nekik, hogy bizony Flórián már régóta nem szeretett volna tűzoltóautó lenni. Nem örült, ha segíteni hívták, csak a gondot látta benne. Hogy a szép piros színe poros lesz, meg füstszagú. Elmesélték, hogy nem szerette, hogy egyre kevésbé tisztelik. Hogy milyen meggondolatlanok az emberek, és mindig tőle várja mindenki a segítséget. De neki persze nem akar senki segíteni. A múltkor is, mikor vízre lett volna szüksége, még a tűzcsapot is megrongálták a gonosz gyerekek, hogy ne tudja megtölteni a tartályát. És csak panaszkodtak az ottmaradt autók hosszú perceken keresztül.

Flórián természetesen erről mit sem tudott, hiszen élvezve a szabadság fuvallatát, csak száguldott, csak száguldott keresztül a városon. Aztán egyszer, az egyik piros lámpánál bizony meg kellett állnia. Ekkor jutott eszébe, hogy nem kapcsolta be a szirénáját. Nosza rajta, gondolta, és már énekelt is, visított is a sziréna.

-         nénó-nénó, vigyázz az utamból! Engedj!!

Szaladt Flórián, ahogy csak tudott.

De egyszer véget ért a város. Az út, amin járt, nem volt már ismerős neki. Eltűntek a házak, az utcai lámpák. Csak az út és a szélén lévő erdő maradt. Egyre sötétebb is lett, ahogy az erdőbe beért. Flórián rájött, hogy eltévedt. Ezt nem akarta. Nem szerette, ha olyan helyre kellett mennie sötétben, ahol még nem járt. Márpedig, itt még nem járt, tudta, hiszen ő nem szokott erdőbe menni. De csak ment tovább rendületlenül. Igaz, már nem szólt a szirénája, már nem száguldott, csak suhant az úton, bentebb az erdő közepe felé.

Ahogy így egyre lassabban közlekedett, feltűnt neki egy – két érdekes dolog az út szélén. Látott egy őzikét átszaladni a mamájához, az úton. Erősen fékezett, el ne üsse, a kis butát. Először most is dohogni kezdett, hogy ejnye-bejnye, milyen buta ez az őzgida. De aztán meghallotta, hogy a kicsi őz mamája milyen szeretettel dorgálja fiát. Tanítja, hogy máskor ilyet ne tegyen. Nem veszekszik, csak elmondja, nem szabad, mert balesetveszélyes. Szépen, csendben, lassan, megbeszélik. És valami ekkor megmozdult Flórián szívében. Még nem tudta mi az, de határozottan érezte a változást. Tetszett neki, hogy az őzgida megértette, hogy veszélyes dolgot csinált. Tudta, legközelebb, biztosan szét fog nézni, mielőtt az úttestre lép. Ahogy így magában mosolygott, hirtelen megpillantott egy madárfészket a földön. A szülők kétségbeesetten repkedtek a fészek körül, próbálták megnyugtatni a fiókákat.

-         minden rendben lesz, csak nyugodjatok meg. Minden rendben lesz…

Persze nem tudták, miként tudnák a fészket – és a fészekkel együtt az icipici kismadarakat ismét a fára feltenni, hogy senki ne bánthassa őket. főleg, hogy az ág, ahol a fészek volt, letörött, azért is esett le az otthonuk.

Nagyon megsajnálta őket Flórián. Odagurult és csendben megszólalt.

-         én tudok segíteni, ha szeretnétek, csak mondjátok meg, melyik ágra tegyem vissza a fészket.

Csodálkozva nézett rá a két madár. Soha nem láttak még tűzoltóautót ilyen közelről. Nem is tudták hirtelen mit mondjanak. De nem töprengtek sokáig, gyorsan megköszönték a segítséget és kiválasztottak egy ágat, ami biztonságosabbnak tűnt, mint az előző. Flórián pedig kinyitotta a létráját és felrakta vele a fészket a magasba, a lombok közé. Nagyon boldog volt a két kismadár, hogy megmenekült a családjuk és az otthonuk is. Hálásan köszönték meg Flóriánnak a segítséget, aki csak mosolygott és nem mondta el, hogy neki ez jóval többet jelentett, mint a madaraknak. Csendben elköszönt és ment tovább az úton.

Ahogy így lassan gurult tovább, mert már nem száguldozott, és a madarakon, az őzgidán törte a fejét. Hogy milyen jó volt őket látni, hallani. Hogy így is lehet. Hiszen a madarak is megtanulták, sőt a fiókáknak meg is tanították, hogy elszáradt ágra ne építsenek többet fészket. Meg az őzmama is megtanította a gidát, hogy ne rohangáljon ész nélkül. Szóval, ahogy ment- mendegélt Flórián, hirtelen egy csomó állat szaladt vele szemben az úton. Nem is értette hirtelen mi történt. Hiszen rendben, hogy ez az út az erdőn visz keresztül, de az állatok nem szoktak az aszfaltozott úton közlekedni. De látta, hogy egyre több-és több állat fut vele szembe, rémülten. Ekkor viszont hirtelen észrevette, a rémüldözés okát is. Egy vastag, fekete füstcsíkot látott felszállni nem messze tőlük az erdőből.

-         Ezért szaladtak hát az állatok. Ők félnek a tűztől – gondolta Flórián.

De ugye, Flórián nem félt a tűztől. Hirtelen nagyon jól érezte magát. Tudta, most megmutathatja, mit is tud ő valójában. Bekapcsolta a szirénát, és gyorsan odahajtott, ahol a füstöt látta felszállni.  Döbbenten látta, hogy bizony mekkora tűzről is van szó.

-         Ég az erdő! – mennydörögte a sziréna.

Flórián hirtelen fékezett, megfordult és már tekerte is le a tömlőt, hogy el tudja kezdeni oltani a tüzet. Az állatok pedig csak bámultak - már aki nem menekült el a tűz elől. Aztán rájöttek, hogy ez az autó segíteni szeretne nekik. Így összeszedték minden bátorságukat és ők is közelebb merészkedtek, bekapcsolódva az oltásba.

Flórián nagyon jól érezte magát. Azt csinálhatta, amit egész életében szeretett.

Segítethetett.

Hol volt már a dohogás, a nemtörődömség. A sértődés, hogy mindig nekik kell mindenkit kihúzni a bajból… Flórián ismét örült, hogy segíthetett. Hiszen, nem az állatok tehetnek róla, hogy baj van! Erről itt és most senki nem tehet. De szükségük van az Ő segítségére.
Miközben így morfondírozott, gyorsan és ügyesen eloltotta a tüzet.

Később az álatok, miközben megköszönték a segítséget, megkérdezték, hogyan tudnák legközelebb ezt elkerülni.

Flórián adott néhány tanácsot és rettenetesen boldog volt. Rájött, hogy a segítségen kívül a beszélgetés is milyen fontos. Elgondolkozott azon, hogy ha az emberekkel is többet beszélgetnének, akkor talán kevesebb baj lenne. Kevesebb lenne a veszély a munkája során. Kevesebben sérülnének meg.

Flórián hallgatta az állatok beszélgetését és közben elhatározásra jutott. Hazamegy. Visszamegy a laktanyába, és elmondja a többieknek az ötletét.

Így is tett. Elköszönt mindenkitől és szép lassan, csendben hazaindult. Üresen, piszkosan, fáradtan, de elégedetten. Nem száguldozott, nem kiabált a szirénája. Csak ment egyre büszkébben arra, hogy Ő egy tűzoltóautó.

Egészen este lett mire megérkezett a laktanyához. Halkan bekopogott és szégyenlősen lehajtotta a fejét. Majd amikor kinyílt az ajtó, nem is tudta mit mondjon.

Nagyon megörültek neki, a tűzoltók és a társai is. Rögtön be is engedték és egyből kérdésekkel árasztották el.

-         Merre jártál? Mit csináltál? Miért szöktél el?

Flórián pedig szépen, csendben, nyugodtan – nem dohogva, zsörtölődve – elmesélte milyen kalandokat élt át a nap során. Mit tanult a mai napból.

Elmesélte, mi jutott eszébe az erdőben. És ekkor a tűzoltók hangos kacagásban törtek ki.

-         Jajj, Flórián, persze, hogy szoktunk beszélgetni az emberekkel ezekről a dolgokról. Csak TE eddig nem akartál ezeken részt venni. Tudod, leginkább a gyerekekkel kell erről beszélni. Ha már van kedved, akkor legközelebb, ha megyünk egy óvodába, vagy iskolába, akkor eljöhetsz velünk. Jó móka lesz.

Nagyon megörült ennek Flórián és úgy döntött, ki nem hagyná a világért sem.

Így történt, hogy Flórián a következő alkalommal még nagyobb izgalommal várta ezt a találkozást, mint a gyerekek. Izgult, nehogy valami galibát csináljon. De hamar rájött, tényleg jó móka a gyerekeknek megtanítani, hogy a tűz nem játék.

a kis fenyő

November tájékán, mikor leesnek az első hópihék az erdő szélén a fenyők között nagy izgalom támad. Tudják, érzik, hogy lassan készülniük kell a karácsonyra. Jönnek az emberek, megnézik őket és választanak. Több fát is kivágnak, majd mindenféle árusokhoz kerülnek. Vannak fák, akiket soha nem vittek el. Ők a nagy, bölcs öreg fenyők, akik vigyázzák a kisebb fák álmait, vágyait. Tanítják őket, hogy kell nőni, hogy egyenesek legyenek, hogy szépekké és formásakká váljanak. Azok a fák pedig, akik úgy döntenek, nem szeretnének karácsonyfák lenni, tőlük tanulják meg, hogy mit NE tegyenek.

Volt ott egy kicsi, apró fácska, aki még túl fiatalnak érezte magát a döntéshez, így nem is gondolkozott azon, hogy akar-e majd karácsonyfa lenni, ha megnő. De amúgy, mikor néha eljátszott a gondolattal, hamar letett erről az álmáról, mivel volt egy kis szépséghibája. Egyenes volt a törzse, gyönyörű formásak az ágai, de a legfelső ága neki kettétört kiskorában. Így neki nem egy, hanem két csúcsa volt. Emiatt gondolta, hogy nem foglalkozik a témával, amíg elég magasra nem nő! Ezért is lepődött meg, mikor egy hajnalon a fájdalmasan hangos fűrészekkel őt is kivágták, majd feldobálták egy nagy autóra, hogy a városba szállítsák. Egyetlen vigasza volt csak, hirtelen nagy pelyhekben, lágyan hullani kezdett a hó.

Teltek az órák, még mindig csak a kocsin zötykölődtek a többiekkel, összenyomódva, fázósan, de mégis várakozással telve. Mikor megérkeztek, hirtelen nem is tudták mi lesz velük. Erről nem beszéltek az öreg fenyők. Lepakolták őket, majd némelyiküket egy – egy karácsonyfa-talpba állították. Először őt is próbálták a talpak egyikébe rakni, de ott hamar észrevették azt, amit az erődben nem láttak, miszerint a legfelső ágából nem fognak tudni levágni. Őt így tudják csak feldíszíteni, de így valószínűleg senkinek sem kell majd. Ott azonnal kivették a talpból és egy árnyékos, sötét sarokba dobták a többi fenyő közé, akikről már lemondtak az árusok. Jajj, milyen fájdalmas volt ez a pillanat a kicsi fának. Nem kérte ő, hogy vágják ki, hogy hozzák ide. Nem akart ő karácsonyfa lenni. De ha már itt van, miért kell így bánni vele. Itt esélye sem lesz arra, hogy valaki észrevegye és hazavigye vágyódva, hogy lássa, milyen lesz a díszekkel az ágain. Most, hogy végigutazta az utat, igenis ő is szeretett volna díszévé válni egy szobának. szeretett volna ő is gyönyörűen szép karácsonyfa lenni.

Teltek a napok. Egyre több fát vittek haza. Egyre kevesebben lettek. Egyre több és több ember jött és nézegette a kint álló fákat, de feléjük a sarokba senki sem ért el. Mindenki talált magának kedvesebbet, mintsem, hogy hozzájuk is elnézzen. Az árus is megfeledkezett róluk, már nem is gondolta, hogy valaki is megveszi azokat a fákat. Úgy gondolta, ez az ára annak, hogy fenyőket árul. Minden évben akad egy- kettő, amik megsérülnek és kidobja őket.

Teltek a napok, és szegény kicsi fácska egyre szomorúbban várta a karácsonyt. Már nem töltötte el izgalom, ha meglátott valakit bejönni a kapun. Tudta – hiszen megtanulta – nem érte jönnek.

Aztán egyik délelőtt történt valami. Egy lány és egy fiú viharzott be a kapun, hangosan vitatkozva. Az árus ismerte már a lányt korábbról is. Rendszeresen nála vásárolta a karácsonyfáját, a virágait. Ismerte hóbortos szokását is. Mindig a legsutább fenyőket, virágokat vitte magával. Nem az áruk miatt, hanem mert megesett rajtuk a szíve, mint ahogy ezt egyszer elmesélte. A virágok aztán nála gyönyörű növényekké fejlődtek, a fák pedig még hetekkel később is büszkén csillogtak a nappalijában friss illatukkal betöltve a kis lakását. Eszébe jutott az árusnak a sötét sarokba bedobált karácsonyfa, de nem szólt, most nem. Meglepődött, mert eddig mindig egyedül jött a lány. Kíváncsi volt, vajon idén is ragaszkodik-e a szokásához. Úgy gondolta az árus, kivár, megnézi mi fog történni. főleg a vita miatt is. Nem jó mérges emberekkel beszélgetni. Régóta dolgozott már, ismerte az emberi természetet, így nem fog tudni nekik semmiféle fát eladni. Várt hát, szépen csendben.

Ahogy így állt ott csendesen félrehúzódva, óhatatlanul is kihallgatta a beszélgetést.

Meg is lepődött alaposan. Hogy lehet ezen így összeveszni? Aztán rájött, hiába a tisztelet, a szerelem, az otthonról hozott mintát nehéz levetkőzni. A lány a nagyitól örökölt díszekkel szokta díszíteni a fát, a fiú úgy gondolta, az első igazi közös karácsonyukra megérdemelné a fa is, hogy tökéletes új díszeket kapjon. Nem értette, mert nem figyelt, hogy az emlékek is előkerülnek ilyenkor a karcos, repedezett díszekkel együtt a dobozból. Azt pedig végképp nem értette, hogy is lehetne a fa legtetejére csillag helyett bármi mást felrakni. Ezen vesztek össze ők ketten, akik amúgy mindig mindenben egyetértettek. Annyira, hogy néha még mondaniuk sem kellett semmit. Tudták a másik gondolatait. Érezték.

Az árus csak állt és csendben mind a kettőjüknek igazat adott és tudta, nehéz menet lesz belátniuk, hogy itt és most nem ez a fontos. Itt és most a kettőjük szerelme a fontos, a szeretet, ami őket már összeköti örökre!

Nagyot toppantott a lány hirtelen és elindult a fenyők között magára hagyva a fiút, aki a másik irányba indult a fák mentén. Nézte a lány, nézte a szebbnél szebb fenyőket, de valami mégis hiányzott. Nem tudta megmondani, hogy mi, de érezte, nincs itt az ő karácsonyfája. Egyre szomorúbb és szomorúbb lett, ahogy egytől egyig végigsétált a fák között. Majd hirtelen ötlettől vezérelve a sötét sarok felé nézett és indult is rögtön. Elfelejtette a korábbi vitát, a fiút is – valljuk be. Csak ment, vitte a lába egyre közelebb a sarokhoz. Tudta, érezte, hogy itt valaki vár rá. Egy fa, aki arra vágyik, hogy ő is gyönyörű karácsonyfa lehessen, de valami miatt úgy gondolták az emberek, erre ő mégsem alkalmas. Nem vette észre, hogy közben a fiú is odaért mellé. Nem hallotta a hóban ropogó lépteit sem. Nem látta kezét, ahogy egyszerre mozdultak, hogy megfogják a kicsi fa legfelső ágát, amit kinéztek maguknak. Akkor még ők sem tudták, ugyanaz a fa várja őket. Gyönyörű, formás kis fenyő, némi szépséghibával. Egyszerre lendült kezük, egyszerre mozdították, de nem ugyan ott fogták meg a fát. Hirtelen nem is értették mi történt. Meglepődve kapták fel a fejüket és boldog mosolyukon hamar elolvadtak a hópelyhek, mikor rájöttek, itt a tökéletes megoldás a vitájukra. Nem volt kétséges, ez az ő fájuk. Lesz rajta két csúcsdísz. Egy a nagyi örökségéből és egy vadonatúj, szikrázó csillag. Pont el fog férni rajta egymás mellett. Egyik sem lesz magasabb, mint a másik.

Boldog mosolyuk még akkor is az arcukon játszott, mikor az árus felé fordultak, hogy kifizessék a fát. Olyan végtelen nyugalom áradt belőlük, hogy az árus önkéntelenül is azt mondta, tekintsék ajándéknak a fát! Az ő karácsonyi ajándékának az első közös karácsonyuk alkalmából.

Szívmelengető érzés volt becsomagolni a kicsi fát. Az árus tudta, hogy bár már évek óta árul karácsony tájékán fenyőket, ilyen élményben nem volt még része. Vidáman integetve búcsúzott a lánytól, a fiútól és a kis fenyőtől, aki végre maga is megtapasztalhatja, milyen karácsonyfának lenni!

Oázis

Ülsz a repülőn. A sivatag fölött szállsz, miközben arra gondolsz, milyen más ott lent az élet. Nem biztos, hogy jobb, nem biztos, hogy rosszabb. Egyszerűen más. Elmélázol rajta, hogy bizonyos szempontból szívesen kipróbálnád. Bizonyos szempontból. Nem véglegesen, nem visszafordíthatatlanul, de szeretnéd, ha más lenne, mint ez a biztosnak tűnő, ámde mégis kicsit beszűkítő repülőgép.

Tünékeny álom csupán, mégis jó eljátszani a gondolattal.

De ekkor történik valami. Hatalmas viharba kerülsz és az addig biztonságosnak tűnő repülőgép táncolni kezd veled. Hullámvasútszerűen, fel-le hintáztat, már – már fizikai rosszullétet okozva. Nehezen viseled. Rájössz, hogy már nem is annyira vágysz arra a homokos, kies, napsütötte tájra. Inkább a biztonságot választanád, bízva abban, hogy már másként látnád a dolgokat, így nem is lenne annyira szűk a tér.
De a vihar könyörtelen veled és a gépeddel.

Lezuhansz.

Kiég a repülőgép. Hatalmas lángok csapnak fel belőle, sűrűs füst gomolyog, miközben Te magatehetetlenül nézed, hogy az enyészeté lesz az, amit eddig elpusztíthatatlannak hittél.

Nem sok marad belőle. Örömmel és félelemmel telve gondolsz arra, hogy szerencsére a két legfontosabb nem utazott a gépen. Minden más, talán, pótolható.

Talán.

Összeszeded azt, ami még használható a romok közül és útnak indulsz, csak úgy találomra a sivatagban, egy új repülőt keresni.

Szerencsés vagy, viszonylag épségben megúsztad. A horzsolások pedig begyógyulnak. Idővel. De itt a homoktenger közepén másod sincs, csak időd.

Ütemesen lépkedsz, amennyire lehet, energikusan rakod egyik lábadat a másik után. Hátadon a hátizsák ugyanerre az ütemre himbálózik. Jobb-bal, jobb-bal.
Élvezed a csendet, hogy nem zúg a repülő motorja. Az enyhe szellő is lágyan simogatja a bőrödet. Próbálod élvezni, hogy kitágult egy kicsit a világ. Persze közben ott motoszkál a tudat a fejedben, hogy víz kevés van nálad. Szinte semmi.

Szükséged van vízre! Vizet kell szerezned!

Ahogy lépkedsz és kutatod szemeddel a látóhatárt, hirtelen egy oázist pillantasz meg.

Elfeledkezel mindenről. Rohansz, örömmel tárod szét karjaid, szinte magadhoz ölelve a sivatag világát. Ahol oázis van, ott ivóvíz is lesz. Az éltető víz. Ó mennyire szükséged van rá. Csak most döbbensz rá, hogy még attól is jobban, mint ahogy azt eddig érezted. Nem akkor lettél szomjas, mikor lezuhantál. Már a gépen sem ittál eleget.

Egyre közelebb kerülsz az oázishoz. Már látod a pálmafákat, a törzsüket, a leveleiket, a csillogó vizet az árnyékukban. Milyen gyönyörűen csillog rajta a napfény, ahogy átszűrődik itt-ott a levelek között. Annyira hihetetlenül szép, hogy óhatatlanul megállsz, megcsodálni a látványt. Szinte olyan, mintha a szemeiddel is innál. Gyönyörű, békés, szinte, mint álmaidban. Ahogy elképzelted a sivatagi életet, ott fent, a repülőn ülve.

Újra elindulsz, lépsz egyet, majd még egyet.

Ekkor veszed észre, hogy amit láttál, nem oázis. Nem más ez, mint csalóka délibáb.

Keserű a csalódás, és hirtelen még szomjasabb leszel, mint eddig voltál.

De tudod, bármennyire is fáj, menned kell tovább, hiszen ha nem lépsz előre, akkor halott vagy. Ha lépsz, van esély arra, hogy találj egy igazi oázist. Igazi, éltető vízzel.

Tétován lépsz, magabiztosságodat mintha teljesen elfújták volna. Még az is megfordul a fejedben ismét, hogy ettől már a repülőn is jobb lenne, de tudod, hogy ez csak a csalódás mondatja veled. Fogod a zsákod, szorosabbra húzod a pántjait magadon, mintha az megvédene a tűző naptól. Gépiesen emeled egyik lábadat a másik után. Taposod a homokot, ami csak fentről volt vonzó. Itt lenn, tele van vele a szád, a ruhád, az orrod, de még a szemed is. Egyre jobban taszít az ismeretlen. De tudod, nincs más választásod, menned kell. Előre, mert hátrafelé értelmetlen lenne.
Így hát tovább lépkedsz, kábán.

Ekkor hirtelen ismét figyelmes leszel egy csillanásra. Más ez, mint a homok fénye. Olyan kedvesen ismerős érzéseket indít el benned, mikor újra felvillan.

Öröm árad szét benned, talán egy oázis? Lehet.

Talán víz is lesz? Lehet.

De korábbi csalódásodat sem felejted, így már kicsit óvatosabban közelítesz felé. Már nem rohansz. Megvár, ha eddig várt, már nem fog felszívódni.

Egyre közelebb érsz, és még mindig ott van. Lassan kezded elhinni, hogy ez most tényleg ott van.

Közelebb és közelebb visz a lábad. Élvezed a látványt, a bizonyosságot, hogy igen, ott vár a víz. Az éltető víz. Már majdnem elhiszed. Majdnem teljesen elhiszed, mikor megint, mint egy gyönyörű szappanbuborék hirtelen szétpukkan a kép.

Ez sem volt más, csak délibáb.
Fáj, mardos a szomjúság, de valahol belül már meg sem lepődsz. Csak lépsz tovább, arcodon lefolyó könnyeidet nyelve. Bár nem víz, de jól esik a folyadék.

Nem tudva, hogy csak tovább csökkenti az esélyeidet.

Egyhangúvá és nehézzé válik hirtelen a kietlen táj. Már nem gyönyörű és vonzó, egyenesen taszít az itteni lét.

De nem tehetsz mást, csak emeled a lábadat. Egyiket a másik után. Közben azon gondolkodsz, hogy milyen gyönyörű is volt az első délibáb. De nem volt több mint délibáb. Ezt nem szabad elfelejtened.

Csendben telnek a percek, az órák. mintha soha nem akarna vége lenni a napnak. Te csak lépkedsz. Nem tudod, hogy mennyit haladtál előre az utadon. Azt sem tudod, hogy az utadon haladsz – e, vagy más útját járod. Csak lépsz és lépsz. Valami hajt előre. Konokul, makacsul lépkedsz. Tudod, nem szabad megállnod.

Ekkor hirtelen megint megcsillan valami a távolban. De Te, már szkeptikus vagy. Már nem örülsz, csak egy halvány reménysugárnak adsz teret. Már nem hiszed, hogy van itt oázis. Úgy gondolod, hogy ez csak egy délibáb.

Nem rohansz, nem is tudnál. De közelítesz, azt várva, mikor pukkan szét ez a kép is, hogy ismét teret adjon a csalódásnak. De ez a kép kitartó. Talán túlságosan is.
Már nagyon közel vagy, de már nem bízol magadban, a szemedben, a lelked szavában. Így az utolsó pillanatban kikerülöd. Ez úgyis csak egy délibáb. Arra meg nincs szükséged.

Jobbra kanyarodsz nem adva lehetőséget magadnak arra, hogy valaha is megtudd, ez egy igazi oázis, vagy csak egy délibáb.

Lépkedsz, távolodsz, már majdnem háttal állsz a képnek, mikor hirtelen azt veszed észre, vizes lett a cipőd…

régi mese

Csendes, nyári este volt, mikor kiültem a teraszra gyönyörködni a csillagokban. Érdekes, imádom a csillagokat, de a nagyvárosban alig látszik a fényük. Hamar megtanultam, hogy nem érdemes az eget fürkészni. De itt, a végtelen csendben, nyugalomban, csak úgy ontották káprázatos fényüket. Csak ültem, és néztem a szebbnél szebb kis lámpákat.

Ekkor feltűnt a sarokban egy alig pislákoló kicsi csillag. Szinte vonzotta a tekintetem, bár alig látszott a fénye. Ahogy jobban megnéztem, láttam, hogy mennyire más, mint a többiek. Szabálytalan, már-már csúnyácska vonásaival messze elütött társaitól. Mivel fénye nem vakított, jól láthattam az arcát. Sírt…

Kérdeztem, mi bántja ennyire, hogy még a csillogása is megfakult. Nem válaszolt, de a többiek, akik felfigyeltek a párbeszédünkre, beszédesebbnek bizonyultak.

Egyszer régen, mikor még a kiscsillag is tündöklő fényét szórta az éjszakába, mindenkinek a barátja volt. A barátja, a szónak abban az értelmében, hogy megbízhatóságára bárki számíthatott. Segítségére, titoktartására, lelkiismeretére sokan támaszkodtak is. A kiscsillag pedig, örült, hogy fontos tagja lehet a csillagtársadalomnak! Úgy érezte, nincs egyedül, hogy tartozik valahová, hogy vannak gyökerei. Bár azért ott legbelül néha felmerült a kérdés benne, biztos minden rendben van? De hagyta a válaszokat, hiszen csak a kisördög gonoszkodott.

Majd egyszer, ezekbe, a szépen tündöklő, csillogó éjszakákba megérkezett egy kisbolygó. Semmi különös nem történt, csak pályáját követve elhaladt a kiscsillag közelében. A kiscsillag pedig csak nézett utána, hiszen még nem látott ehhez foghatót. Valahogy más volt ez a bolygó, mint a többiek, akik rendszeresen keresztezték az útjukat. A kiscsillag pedig innentől kezdve várt. Várta a pillanatot, hogy újra erre járjon a kisbolygó. A következő találkozásnál beszélgettek pár szót. Majd ezek a beszélgetések egyre, bizalmasabbá, meghittebbé váltak. A kiscsillag pedig ragyogott. Ragyogó fénye elfeledtette, szabálytalan, csúnyácska külsejét. Egyre többen mondták neki, hogy mennyire gyönyörű.

Aztán történt valami, a kisbolygó nem érkezett meg a szokott időben. Ekkor a kiscsillag csak várt-várt tovább, majd rájött, hogy hiába.  Hite megkopott, de a még töretlen fénye ragyogott az éjszakában.

Valamikor később, váratlanul előkerült a kisbolygó. Látszott rajta, nehéz útja volt. A kiscsillag megsajnálta, sőt el is szégyellte magát, hogy ennyire nem bízott meg benne. Innentől kezdve még szorosabb lett a barátságuk. A kiscsillag ragyogása még feltűnőbb volt, mint eddig bármikor! Vidáman mosolygott az éjszakába. Hitte, még minden jó is lehet. Bár azért néha kétségek gyötörték. Sokat viccelődtek, mókáztak együtt.   A kisbolygó olyankor lelassította pályáját, hogy kicsivel több időt lopjanak maguknak. A kicsi csillag ilyenkor nagyon készült. Csinosította lelkét, fényesítette fényeit. Elfeledte a mindennapok gondját. Csak a pillanat volt fontos. Majd ahogy a kisbolygó továbblibbent, úgy halványodott a fénye a csillagocskának is. Így ment ez hosszú fényéveken keresztül, mígnem egyszer a kiscsillag ráébredt, hogy tulajdonképpen ő sokkal többször szeretne együtt kacagni a kisbolygóval. Elkezdte törni kicsiny csillogó buksiját, hogyan is lenne ez lehetséges, de nem talált rá megoldást. Közben persze egy nagyon fontos kérdés is felmerült benne: A kisbolygó vajon mit szólna az ötletéhez? Hiszen bolygótársaival nagyon jól megértik egymást. Nem biztos, hogy szüksége lenne egy kicsi, csúnyácska csillagocskára, annyi bolygó között.

Nehezen talált megnyugvást. Törte a fejét, de a megoldás csak nem akart szikraként kipattanni.

Közben persze a kisbolygó rótta szokásos köreit és így vissza-visszatért a kiscsillag közelébe. Kedves volt és szórakoztató. A kiscsillag pedig egyre jobban gyötrődött és őrlődött. Szólni nem mert, félt elriassza a legjobb barátját. De annyira gyötrődött, hogy még a kisbolygónak is feltűnt, valahogy halványabb a fénye kedvenc csillagának. Végül ez a kicsi, aprócska csillag, döntést hozott. Na nem tudatosan, hanem engedett a szív szavának, félre téve az ész józanságát. Nem volt jó döntés, amit meghozott. Már rögtön az elején tudta, de egyszerűen nem tudott másként létezni. Csak várt és várt újra a kisbolygóra, bízva benne, jó kis móka lesz a következő találkozás. Csak éppen a kisbolygó – akarva, akaratlanul (?) – akkor suhant át a csillagok között, mikor a kicsi csillag éppen nem a fényeit szórta, hanem megfáradva az éjszakai munkától, jól megérdemelt pihenését töltötte. Mikor ez kiderült, persze a kicsi csillag rettenetesen csalódott lett. A már amúgy is halványodó fénye, végleg megkopott. Nem tudott mást tenni, mint dacosan, pimaszul viselkedni a világgal. Aztán bolygónknak ismét Kiscsillag felé vitt az útja. Döbbenten tapasztalta, hogy mennyire megváltozott az ő barátja. Undok lett, számonkérő és persze rideg is. Hirtelen nem is értette a dolgot. Majd ahogy tovább száguldott pályáját követve, valami fény gyúlt ott a szívében, legbelül. Kezdte megérteni jóbarátja hangulatát. Értette, de elfogadni nem volt képes. Nem tudott mit kezdeni a helyzettel, ezért úgy döntött, hogy ezután inkább napközben jár arra, amerre a kiscsillag szórja fényeit. Tanulva viszont hibáiból, most inkább szólt a pici, halovány fényű csillagnak, hogy ne várjon rá, mert nem fog jönni. Ekkor a pici csillagban ott legbelül végleg eltörött a fényport szóró szerkentyű. A fénye nem csak megkopott, hanem egy hosszú időre szinte észrevétlen maradt a sötét éjszakában.

Majd megrázta magát a kicsi csillag és lassan kezdett ismét mosolyogni. Ismét volt néhány fénynyaláb, ami elhagyta csillagtestét. Valahol legbelül tudta, hogy ez a döntése kedvenc bolygójának, messze nem végleges. Tudta és érezte, hogy fognak ők még találkozni. Fognak ők még jókat kacagni.

Aztán egy szép nyári estén kiscsillagot meglátogatta a kisbolygó. Nehezen indult a beszélgetés, de végül, néhány fényév alatt ismét visszatértek a megszokott hangulathoz. Igaz, az elmúlt fényévnek a dolgai nem múltak el nyomtalanul egyikükben sem.

Kiscsillag nagyon boldog volt. Fénye ismét a régi fényét idézte. Sőt, ha lehet, még szebb fénnyel ragyogott az éjszakába, mert a bizonyosság megerősítette a lelkét. A sárga fény mellet, halványan, alig észrevehetően egy másik szín is ott csillogott körülötte. A tudás fénye. Történhet bármi, legkedvesebb bolygójára mindig számíthat.

A bátor gyöngyvirág

Egy késő januári napon, mikor ismét szakadni kezdett a hó, és az emberek hiába várták sóhajtva, hogy jöjjön a tavasz, az egyik sarki ház járdájáról hólapátolás közben véletlenül elrepül egy kis földkupac is az úttest közepére.

-      jajj, mi volt ez? – kérdezte ijedten egy kis gyökérdarab a földkupacban, hirtelen ébredvén a puffanásra, ahogy földet ért.

Félve nézett körül, hiszen nem tudta hol van és azt sem, mi történt vele. Csak érezte, ilyenkor ő még aludni szokott. Nem ebben a hidegben repülni.

Aztán, ahogy telt – múlt az idő és kicsit melegebb napok következtek, a hókupac elolvadt a kis földlabdáról, és észrevétlenül eltűnt a macskakövek között a föld mélye felé.  A kis gyökérdarabot pedig valami eddig ismeretlen érzés kerítette hatalmába. Úgy érezte, hogy nem véletlenül ébredt fel téli álmából a tél kellős közepén. Neki itt dolga van. Óvatosan kinyújtotta kis erecskéit és próbált megkapaszkodni a földben. Kicsi volt azonban a kupac, amivel együtt kiszakították a többiek közül, így bizony nem járt sok sikerrel. Közben a rázós, macskaköves úton egyre több autó közlekedett, figyelemre sem méltatva a kicsi kupacot az út közepén.

Így történ, hogy egyik délután bizony, valakinek nem sikerült kikerülni őt és alaposan szétlapították a földet, amiben eddig megbújt. Először bizony rettenetesen fájt a kicsi gyökérdarabnak. De ahogy a fájdalom alábbhagyott, észrevette, hogy a macskakövek között a számára szükséges föld bújik meg. Így ismét erőt vett magán és óvatosan, lassan kinyújtóztatta kis csápjait, egyre mélyebbre és mélyebbre. Ahogy így tornázott, megpillantott néhány alvó fűmagot, és gondolta, felébreszti őket is.

-      hahó, hahó. Van itt valaki? - suttogta halkan, mert kiabálni, nem mert. Meg hát valljuk be, kicsit vacogott is a számára szokatlan hidegben.

-      Itt vagyunk, ne kiabálj! – válaszoltak a felébresztett fűmagok morcosan.

-      Sziasztok! Megmondanátok, hogy hol is vagyok? Mi ez a hideg? – kérdezte félve a kicsike kis gyökér.

-      ez itt egy úttest a világmindenség közepén! – válaszolták tudálékosan a fűmagok.

-      és azért van hideg, mert tél van. Ezért szeretnénk még mi is aludni egy kicsikét. Tehát ne kérdezősködj tovább, hanem próbálj meg Te is aludni. Majd tavasszal, akkor beszélgetünk, jó? – mondták még neki, két ásítás közben.

Nagyon meglepődött a gyökérke, de mivel nem volt más lehetősége, elfogadta, hogy a fűmagokkal nem fog tudni még beszélgetni. Ekkor azonban, hirtelen észrevette, hogy a napsugarak milyen finoman melegítik a hátát. Egészen úgy, mint máskor tavasszal, amikor felébred téli álmából.

-      lehet, hogy máris itt a tavasz? – morfondírozott magában, de a fűmagoktól már nem merte megkérdezni.

Ahogy így törte a fejét, valami ismerős bizsergés járta át. Egészen olyan volt, mintha tényleg tavasz lenne és a kis gyökér úgy döntött, hogy ő bizony megnézi kint a világot a föld felett.

Teltek a napok. A téli nap, hogy jól megtréfálja az embereket, tényleg tavaszi langyos levegőt hozott. Elolvadt a hó, és egyre több mosolygó arcot lehetett látni az utakon. De azért még senki sem felejtette el, hogy akármennyire is kellemesen meleg az idő, még mindig csak január van.

Éppen ezért is lepődtek meg a figyelmes járókelők, mikor valami apró zöld hajtást láttak a szürke kövek között. Volt, aki természetesen, átlépett rajta. Volt olyan is, aki nem hitt a szemének és leguggolt hozzá, hogy közelebbről is megnézze.  De egyvalamiben mindenki egyetértett. Szokatlanul korán kezdett ez a kis növény kibújni a földből.

Ezek után, azok, akik észrevették ezt a pici zöld hajtást, minden nap aggódva közelítették meg azt a két nagy követ, aminek óvó öblében megpihent ez az aprócska élet.

Persze a mozgolódásra ismét felébredtek a fűmagok is a földben. Először mérgesen, majd inkább féltőn figyelték a kis gyökér ténykedését.

-      ne csináld, még megfagysz! – mondták neki.

-      Még nincs tavasz. Csalóka ez a meleg! Hidd el, még mindig tél van! Fog még esni a hó és akkor mi lesz a szép zöld leveleiddel? – kérdezték tőle, de ő nem hallgatott rájuk.

-      Gyertek inkább Ti is! Nézzétek, milyen finoman melengeti a hajtásaim hegyét a napsugár.  – válaszolta nekik és kacagva egyre kintebb és kintebb dugta a levelei hegyét a földből.

Ekkor, mintegy varázsütésre, hirtelen beborult az ég! Viharos, jeges szél söpört végig a tájon. Fázósan koccantak egymásnak a macskakövek az úton. A kicsi gyökér is megijedt, hogy most bizony itt a nagy baj lesz. Fázott, de rettenetesen. Szeretett volna visszabújni a földkupacba, amit olyan hetykén és kacagva elhagyott. De visszahúzni már nem tudta a leveleit.

-      ugye, mi szóltunk előre! – kacagtak a fűmagok kárörvendve, de azért közben az idősebb, tapasztaltabb magok azon kezdtek el tanakodni, hogyan tudnának segíteni ennek a butuska, szertelen, de szeretetreméltó kis gyökérnek.

Összebújtak és tanácskoztak, miközben odakint a kövek fölött ismét nagy pelyhekben kezdett hullani a hó.

A kis gyökér viszont ekkor úgy döntött, hogy lesz, ami lesz, mivel visszabújni nem tud, inkább megpróbál minél magasabbra nőni. Emelt fejjel veszi tudomásul, hogy inkább a tapasztaltabb fűmagokra kellett volna hallgatnia.

Így történt, hogy bár hullott a hó, a kis hajtás nem adta fel, egyre magasabbra és magasabbra tört az ég felé.

Közben a fűmagok arra az elhatározásra jutottak, hogy akkor tudnak leginkább segíteni ennek a kis hebrencs növénykének, ha ők is kibújnak a földből és egymást melegítve átölelik a leveleket, hátha azzal egy kicsit őt is fel tudják melegíteni. De amikor ezt elmondták a gyökérnek, ő felháborodottan tiltakozott.

-      köszönöm szépen, nagyon kedvesek vagytok. De ezt a problémát én okoztam, nekem is kell megoldanom. – mondta és ezzel még egy nagy lendületet vett, és ismét fentebb dugta a levelei hegyét a földből.

Ahogy így növekedett egyre nagyobbra és nagyobbra, egyre több arra járó embernek tűnt fel, hogy bizony itt valami szokatlan dolog történik. A fehér hóból kikandikáló zöld levelek messziről jelezték, hogy januártól függetlenül a megszürkült kockakövek között bizony közeledik a tavasz!

Fújt a szél. A hópelyhek a délutáni napsütésben megolvadva, éjszakára jeges páncélként vonták körbe a leveleket, de a kis gyökér nem adta fel. Látta, érezte, hogy szertelensége azért némi jót is okozott. Mosolyt csalt a megfáradt emberi arcokra. Csodát ígért és mutatott!

A tél viszont nem tágított, így a kis növénykének, akivé közben a kis gyökér vált, egyre nehezebb dolga lett. Sötétzölden csillogó levelei egyre nehezebben álltak ellen a tél ostromának, de a kis gyökér tovább küzdött. Ekkor már a fűmagok is ámulva figyelték. Becsülték kitartását, bátorságát. Sőt, drukkoltak neki, hogy most már ne adja fel. Hozza el ő a tavaszt! A csillogó napsugarakat.

Az emberek pedig egyre gyakrabban jártak arra, hogy megcsodálják a tavasz hírnökét, ahogy magukban elnevezték a kis virágot.

Egyik reggel, miközben próbálta leveleiről lerázni a havat, furcsa érzés kerítette hatalmába a kis gyökeret. Egy új hajtás próbált utat törni magának a levelek szárai között. De ez most valami meglepő, eddig nem tapasztalt érzést hozott magával. Megrémült először a kis gyökér, majd rájött, mi történhetett. Nem szólt senkinek, csak csendesen mosolygott magában. Még féltőbb gondoskodással, még óvatosabban, mint eddig, a leveleit összeborítva nevelte ezt a kis hajtást. Elbújtatta a kíváncsi tekintetek és a metsző hideg elől.  

Ahogy viszont a csíra egyre nagyobb és nagyobb lett, rájött, sokáig már nem titkolhatja többé, hogy bizony ez nem egy levél lesz a sok közül. Ez valami más lesz.

Február lett közben, de a téli szél még mindig kitartóan kergette a havat a köveken. Csak a kis levelek dideregtek egyhelyben, meg – megállítva a fagyos ostromot.

Elérkezett a reggel. A kis hajtás magasabbra nőtt már, mint a levelek! Már az emberek is észrevették. Tanakodtak, mit is csináljanak vele. Féltek, a hidegben biztosan elpusztul, de végül úgy döntöttek, hogy ha eddig tudott vigyázni magára, talán ezután is sikerül. Reménykedtek, hátha kicsit melegebbre fordul az idő.

Hirtelen elállt a szél és verőfényes, szikrázó napsütés köszöntött a városra, megolvasztva a jéggé fagyott hópelyheket. Nagyon megörült ennek a növénnyé serdült kis hajtás és kibontotta bimbóiból virágszirmait. Megrázta magát és vakítóan csillogtak a téli havas macskakövek között fehér sziromvirágai, pillanatnyi megállásra késztetve az embereket.

Kicsi volt, satnya, de élt és virágzott a legmostohább körülmények között is. Harang alakú, kis csipkeruhájával elvarázsolt minden arra járót. Hirdette, hogy akaraterővel, kitartással bármi elérhető, még az is, hogy május legyen februárban!