Ellopott pillanat

Ülök a kanapén, pókjárástól megfáradt lábaimat magam alá húzva és kapkodok a levegő után. Kacagok. Hangosan nevetek, úgy, hogy még egy könnycsepp is végig gördül arcomon.

Nézlek Benneteket. A szőnyegen elterülve játszotok. Hangos kacagásotokat visszhangozva verik vissza az ablaküvegek. Jó rátok nézni. Ritka vendég nálunk az ilyen mértékű jókedv.

Nem tudom szavakba önteni, amit látok, érzek. Valami ilyesmiről álmodtam, mikor arra gondoltam, szeretnék családot. Valahogy ilyen egy boldog család.

Körbe-körbe furikázod a két kiskorút, akik imádattal teli szemekkel néznek Rád. Mintha az apjuk lennél. Rád nézek én is. Látom csillogó szemeid. Neked is tetszik a móka, a kacagás. Élvezed. Élvezed, hogy mindenki rajtad csüng. Élvezed, hogy szeretet vesz körül. És mi is élvezzük, hogy szeretsz minket. Ha csak ebben a pillanatban is, de szeretsz minket.

Fáradt vagyok, hosszú volt a nap, de ezeket a pillanatokat nem adnám semmiért.

Miután ismét kapok elegendő oxigént, újra beszállok a játékba. A lányom, az én ölemben, a fiam, a Tiédben landol. Körbe-körbe kergetőzünk a nappaliban, négykézláb, mint a pókok. Közben a kicsik hatalmas kacagások közepette biztatnak bennünket, hogy ki érjen előbb a célba. Hihetetlen, álmélkodom magamban. Ezt így is lehet? Ilyen is lehet? Lopva a kicsikre nézek és látom, ők is nehezen hiszik el, hogy ilyen pillanatok is vannak. Pedig vannak.

Hirtelen a szőnyeg közepén találom magam. Valaki – orvul –fellökött. Hirtelen nem is értem, csak azt veszem észre, hogy a „kicsi a rakás” legaljára kerültem. Rajtam hasalsz. Hátadon a két lókötő lökdösi egymást, versenyezve, ki kerüljön a legtetejére. Jó hozzád simulni. Élvezem, mikor lopva belecsókolsz a nyakamba, hogy a testünk összesimul. Miniszoknyám már rég felcsúszott, de kit érdekel. Így csak közelebbről érezlek.

Hirtelen eszmélek. Belefeledkeztem a pillanatba, de most látom, a kicsik még mindig rajtad ugrálnak. Fura, nem érzem súlyukat. Ekkor döbbenek rá, hogy óvón eltartod magad tőlem. Te tartod őket, védve engem a terheléstől.

Kérdőn nézek Rád és tekintetedben ott a válasz. Szinte hallom: gondoskodás.

Nem tudom szavakba foglalni a zavart, ami hirtelen körülölel. Nem is értem, még magam sem. Még egyszer megemelem csípőmet. Hozzád simulok. Átrobog rajtam valami fura érzés. Könnybe lábad a szemem, pedig minden okom meg lenne az örömre. És tulajdonképpen, örülök is.

Jó, hogy itt vagy, hogy velünk vagy!

Rég elfelejtett érzéseket ébresztesz bennem. Ez viszont megzavar, kicsit. Látom, a szemeden, hogy neked is tetszik, ahogy összesimul a testünk. Kapok még egy futó csókot a nyakamba, majd lerázod magadról a kicsiket és szaladtok tovább. Játszotok, mintha semmi sem történt volna.

Valószínűleg, részedről nem is történt, de nálam, alapjaiban rengett meg a föld.

Elmenekülök. Visszaülök a kanapéra és csak nézlek Benneteket, méla mosollyal az arcomon. Majd arra gondolok, hogy most, talán most el tudom lopni a pillanatot. Csendben, észrevétlenül felállok, és a telefonomhoz lopakodom. A vaku első villanását észre sem veszitek, annyira el vagytok foglalva magatokkal és a másikkal.

A másodikra már feleszméltek. Rám nézel, én pedig Rád. Egymásba fonódik a tekintetünk. Zavarban vagyok. Nem tudom, mire gondolsz ott, és akkor éppen.

De látom Rajtad, hogy tudod, elloptam a pillanatot és elraktároztam örökre, a szívembe, a lelkembe, az életembe.

ébredés

Reggel a fáradtságtól nehéz szempilláidat résnyire sem tudod nyitni. Csukott szemmel, megszokásból készíted a kávét. Halkan, csendesen kiosonsz a párás, ködös reggelbe. Csak ülsz az erkélyen, kezedben a forró bögrével, hallgatod ahogy a város ébredezik. Még mindig nehezen nyílik a szemed. A forró bögrét lassan, óvatosan a homlokodnak támasztod. Rebben a szemhéjad, ahogy a meleg áramlik át a bögréből a bőrödre. A kávé illata betölti a lelked. Feltölt energiával, átölel, beburkol. Ujjaid csak fogják, óvják a bögrédet. Szemed lassan nyílik, óvatosan engedve be a fényt. Majd hirtelen hatalmasra nyílnak, és szomjasan isszák be a látványt, ahogy az égbolt alját, a felhőket rózsaszínűre, lilára, ezer apró árnyalatra festi a felkelő nap fénye.
Csak ülsz, feledve a város zaját. Feledve kávét és csípős hideget. Ülsz, és minden porcikáddal szívod magadba a látványt, ahogy az új nap megszületik, és általa te is újjászületsz.

Naplemente

Ülünk a fűben, melynek frissen vágott illatát lengeti felénk a szél. Fejemet öledbe hajtva nézem a lemenő Nap szivárványszínekben játszó sugarait, miközben kezed, a póló alól kikandikáló bőrömet cirógatja. Csend van. Csak a madarak éneke ver tanyát a méla, halkszavú szélben. A fényjáték egyre halványodik, mikor rád nézek. Szememben kérdések, melyek önmagam számára történő megfogalmazását sem mertem még soha felvállalni. Mégis, Te érted őket. Kimondatlan kérdésekre mondod ki a választ. A választ, mely megváltoztatja a világot.

Hirtelen lesz sötét. A tücskök ciripelése versenyt szárnyal a madarak énekének búcsúakkordjaival. Kettősünket újra a némaság veszi körül. Hang nélkül beszélgetünk. Válaszolva kimondatlan mondatfoszlányokra. Válaszol a szíved dobbanása, a lélegzetem. Válaszol a libabőr a karomon. Fölöttünk egyre világosabban fénylenek a csillagok. Egyikük le is szalad közelebbről megszemlélni minket. Vidáman integetünk neki, miközben halk fohász küldök az ég felé….

Hirtelen mozdulsz. Ki is billenek egy pillanatra az általad árasztott nyugalomból. De csak a kezemet kereste kezed. Boldog mosollyal nézem összekulcsolódott ujjainkat. A biztonság érzése ölel át, ahogy apró ujjaim belesimulnak tenyeredbe. Egy pillanatra el is csodálkozom, hogy is nem vesznek el benne. De láthatóan, otthon érzik magukat. Belesimulnak, becézgetnek, lustán.

majdnem szép vagyok

„Ha veled vagyok, már majdnem elhiszem, hogy szép vagyok.

Nőies vagy. A szépség meg relatív’

Ülünk az autóban, sötét van, csak a hold fénye világít be a szélvédőn keresztül.

Ülünk és csendesen beszélgetünk. Hogy miről, már nem is tudom. Semmiségekről és mégis nagyon is fontos, világmegváltó dolgokról. Jó ott ülni melletted. Meghitt. Hazug, de meghitt. Az illatod, mint mindig, most is elvarázsol. Betölti az autó légterét, hozzám ér, betakar, bekúszik az orromba, kitörölhetetlenül. Halkan duruzsol a rádió. Szól a zene, de csak a hangulat miatt. Majd kezed lomhán elindul. Megsimogatsz. Egy kósza tincset elhúzol az arcomból és közben ujjaid lágyan simítják végig bőrömet. Békésen, nyugodtan ülök, és iszom magamba a pillanatot. Szívom be az illatodat, a lényedet.

Olyan régen vártam már rád. Hol türelmetlenül, hol türelmesen. De vártam. Nem adtam fel. Tudtam, hogy lesz még rá lehetőségem, hogy ölelő karjaid közé fészkelhessem magam elhitetve a világgal, és magammal, hogy Hozzád tartozom. (még ha csak rövid időre is)

Csak ülünk, és kezed már a tarkómat cirógatja. Lágyan, mintha csak véletlenül csúszott volna oda az ujjad. Mosolyogva fordulok feléd. Mocorgok, hogy fizikálisan is minél közelebb kerülhessek hozzád. Egy – egy mondat kapcsán úgy érzem, mintha ezt a beszélgetést alig pár órája és nem hónapokkal ezelőtt hagytuk volna félbe.

Lágyan világít a hold. Fénye megcsillan a Duna vizén. A forgalom moraja alig ér el hozzánk.

Jólesően körbeölel bennünket a csend. Persze, tudom és te is, hogy mit szeretnél. Sőt, tudjuk, hogy tulajdonképpen azt szeretném én is. De nem sürgetsz, és én sem sürgetlek. Időtlen a hangulat. Ráérős.

Belesimulok a kezedbe. Arcom ujjaid közé, vállam az mellkasodhoz simul. Bújnék még ettől is közelebb. Hátra tolom az ülést, döntöm a támlát. Lopom a távolságot, ami már eddig sem volt mérhető. Zavar a kabátod, zavar a pulóverem. Zavar minden. Imádom érezni mikor bőröd, bőrömhöz ér. Ujjaid annyira lágyan képesek rebbenni derekamon, hogy szinte csak egy pillangószárny érintésének tűnik. De minden idegvégződésemmel érzem, hogy Te voltál. Már szabad a bejárat a pulcsim alá. Pillanatra libabőrt varázsol a levegő a derekamra, de tenyered hamar betakar és megmelegít. Már nem érzem az éjszaka hűvösét. Nem érzek más, mint ujjaid bársonyos hegyét. Cirógatsz és mesélsz. Kérdezel és válaszolok, jól esik érintésed. Ezért inkább oda koncentrálok. Érzem, hogy álomba tudnál cirógatni. Hagyom. Tudom, hogy úgysem hagysz aludni. Ismerlek már.

De ahogy kezed végig siklik egyre fedetlenebb bőrömön, úgy lesz lelkem is egyre pőrébb számodra.

Már az öledben fekszem. Egyik kezed a hajammal játszik, míg másik a combomon pihen. Jó így.

Most jó. Erre vártam egész nap. Érzem, hogy az ujjaid által bejárt úton lassan tűnik el belőlem a feszültség.

Érzem, ahogy a ráncaim kisimulnak.

Boldog vagyok.

Mosolygok.

Valahogy csak úgy, a helyükre kerülnek a gondok. A problémák nem tűnnek problémának. Eltörpülni látszanak. Másik dimenzióba kerültem. Csak létezem.

Nincs más, csak a hangod, az illatod, az érintésed és én.

Kikapcsol, megnyugtat, felpezsdít.

Lebegek ebben az állapotban. Majdnem elhiszem, hogy ez igaz. Majdnem elhiszem, hogy én is szép vagyok.

dobó tér

Régen jöttél ekkora örömmel vissza a kollégiumba.
Mindig is utáltad, hogy nálad az új hét nem hétfőn reggel kezdődik,  hanem tulajdonképpen ketté vágja a vasárnapot. Vasárnap délután az elsők között érkeztél mindig. Amikor szép volt az idő csak ledobtad a táskádat a szobában, kipakoltad a hűtőbe, amit a szülők csomagoltak, és nyakadba vetted a várost. A kedvenc helyeidet. De sajnos gyakran volt rossz idő.
Ősszel és télen korán sötétedik. Esik, fúj. Nem szívesen csavarogsz. De most világos van, tavasz van, csiripelnek a madarak, zsong a város.
Szinte érzed a lüktetését, ahogy kerülgeted a kirándulókat. Pezsegsz te is. Berobbansz a szobába. Az ajtó csak úgy csattan a falon, de ma még ez sem zavar. Feltéped az ablakot, hogy jobban halld az utcazenész hangját, amibe néha belekondul a szomszéd templom harangja. Ránézel az órádra, mosolyogsz. Tudod, még korán van, de azért a hangyák lassan, de biztosan kezdenek utat találni a gyomrod felé.
Kipakolsz. Majd előveszed a tusfürdődet irány a fürdőszoba.
Hajszárítás, öltözés. Tanácstalanul állsz a szekrényed előtt. Mit is vegyen fel  az ember, ha egy eddig jóbarátból valami számodra is beazonosíthatatlan valaki lett. Vele találkozol. Várod a pillanatot és közben félsz is tőle, mert tudod, hogy a barátot mindenképpen elveszíted. A kérdés, hogy ha nem barát, akkor ki is lesz ő. Több, kevesebb?
Morfondírozol, hová mentek majd?
Lapos, magas? csinos vagy inkább sportos?
Miközben válogatsz, próbálsz, egy gondolat kezd el motoszkálni a fejedben? Mit fog mindehhez szólni a bátyád? Mégis csak az egyik legjobb barátja. De ahogy jött a kisördög, úgy el is hesegeted.

Dudorászod a kintről beszűrődő dallamot és boldogan készülődsz. Ránézel az órádra, és ijedten rezzensz össze. Elszaladt az a rengeteg idő. Még egy utolsó pillantás az ajtón lévő tükörbe, egy gyors grimasz és már robogsz is le a lépcsőn a földszintre. A tanulószobába. Lassan gyülekeznek a többiek is. Érdeklődve néznek rád. Még soha nem voltál ennyire csinos, főleg vasárnap nem, amikor ilyenkor már mindig valami nagyon kényelmesben szoktál ülni az ágyadon és tanulsz, vagy olvasol. De most feltűnő a jókedved, a csinosságod. Mosolyogsz, viccelődsz. Együtt kacagsz a többiekkel, bár te vagy a poénok célpontja.

Bekuckózol a kedvenc ablakpárkányodra és bámulod a teret. A járókelőket, az ismerősöket, a barátokat, ahogy sietnek el az ablak előtt és lépnek be a kapunk. Integetsz és mosolyogsz, miközben egyre többször pillantasz az órádra.

Késik.

Vársz tovább, türelmesen.

lassan sötétedik.

Azon töröd a fejed, hogy már nem lesz időtök mindent jól átbeszélni. A nagy séta is egyre inkább veszélybe kerül. De még mosolyogsz.

Boldogan köszönsz a most érkezőknek. Nevetve hallgatod, kivel milyen kalandok történtek a hétvégén, de gondolatban máshol jársz. Egyre jobban aggódsz.

Miért nem jön már?

Biztos történt valami. De az aggodalmadat felváltja a józan, hideg gondolat, hogy arról már tudnál. A bátyád már szólt volna.

De akkor miért nem ért még ide?

Közben, lassan, de annál biztosabban lemegy a nap és a tavaszi, enyhe délutánt, felváltja az este hűvöse.

Még ott ülsz az ablakban. Csökönyösen bámulsz kifelé, bár arcodról már lefagyott a mosoly.

Elérkezett a lefekvés ideje. Mindenki szállingózik már a szobája, az ágya felé, csak te ülsz még mindig ott az ablakban, és elgémberedett karoddal öleled át lábadat. Képtelen vagy felállni és eljutni az ágyadig.

Már nem bízol benne, de még reménykedsz, hogy megjelenik, hogy betoppan, mosolyog és választ ad arra a kínzó kérdésre, hogy mi is történt ma tulajdonképpen.

Reménykedsz, de legbelül már tudod. Nem történt más, „csak” elvesztettél egy barátot.

Arcodon lassan legördül az első könnycsepp, amit csendben követ a második és a harmadik. Megvárod, amíg mindenki kimegy, és halkan becsukódik az ajtó. Elalszik a lámpa, besötétedik a szoba. Csak a térről beszűrődő fény világítja meg a könnyeidet.

Homlokod a hűs üvegnek támasztod.

Veszel egy mély levegőt.

Dacosan felemeled a fejed és csendben elindulsz az ágyad felé a sötétben.