2013. május 28., kedd

éjjeli felriadás



Hirtelen riadsz fel. Körülnézel. De mivel még félig alszol, nem igazán tudod, hogy hol is vagy tulajdonképpen. Majd lassan ráeszmélsz, az ismerős színekre, formákra.
De valahogy mégis minden olyan furcsa, minden más. Olyan világos van. Elaludtál volna?
Nem valószínű, hiszen látod, nem az ablakon keresztül jön a fény. Félálomban az éjjeli szekrény felé fordulsz, hogy lekapcsold az éjszakai fényt. Hónapok óta nincs már szükséged rá. Furcsa is, hogy miért világít. De ahogy arra fordulsz, észreveszed egyből, nem, nem az világít. Messzebbről jön a fény, és a halk morajlás. A nappali felől. Ekkor ránézel magad mellett az ágyra és látod, ma ismét egyedül alszol. A nappali kanapéja vonzóbbnak bizonyult.
Nem törődve a hűvös levegővel, kibújsz a takaró alól és megnézed, mennyi az idő. Korán van még. A felkeléshez mindenképp. A lefekvéshez? Ahhoz viszont iszonyatosan késő, figyelembe véve, hogy 1-2 óra múlva nyakadon a reggel.
Óvatosan felülsz és lerakod a lábad az ágyad előtti kis szőnyegre, ezredszer is hálásan megköszönve magadnak, hogy megvetted ezt a méregdrága, de csodásan puha kis semmiséget.
Halkan osonsz a nappaliba, hogy ne ébressz fel senkit. Fentebb kapcsolod a fűtést, ha már így alakult, és nagyon csendben kiveszel egy plédet a fiókból. Halkan, lassan közelítesz, felemelgetve a földre leszóródott telefont és távirányítót.
Lomha mozdulattal lerakod az asztalra őket, majd kedvesen lebbentesz egyet a pléden, hogy mindenhol jól szétnyílva, gyengéden takarjon.
Leülsz egy pillanatra, és mosolyogva figyelsz. Önkéntelenül mozdulna a kezed, a még álmában is ráncos homlok felé, elsimítani a meggyötört arcon a gondok ráncait.
Úgy érzed, szinte mindent megadnál, hogy békés, kisimult legyen az az arc.
Kezed már majdnem odaér, de akkor egy belső hang azt súgja, ne tedd. Olyan éberen alszik, csak felébresztenéd. Márpedig szüksége van a pihenésre. Nem is olyan régen aludhatott el.
Közben a tv egyre jobban villog. Már tudod, arra ébredtél. A lövöldözésre. Érdekes, alig van hangja, mégis, az erőszak felébresztett. Fogod a távirányítót és egy gyors, határozott mozdulattal kizárod a külvilágot.
Felállsz, szomorú mosollyal visszanézel a kanapéra és óvatosan lekapcsolod a lámpát, ahogy visszaindulsz az ágyad felé.

A hálószoba ajtajában megállsz egy pillanatra, tétovázol, majd mégis hátrafordulsz és elindulsz a gyerekszoba felé. Óvatosan nyitod az ajtót és bekukucskálsz. Mókás látvány fogad. De a takarókat azért ráhajtod a kikandikáló pocakokra és csendesen kilépsz a szobából.
Ezúttal nyugodtabban indulsz vissza a saját ágyadba. Lefekszel, bevackolod magad a még meleg ágyneműbe és halkan sóhajtasz egyet.
Próbálsz elaludni, de a gondolatok, kéretlen vendégként belopóznak a tudatodba. Nehezen tudod elhessegetni őket, de végül sikerül. Most nem, nem akarsz foglalkozni velük. Bízol benne, hogy majd az idő megoldja. Van, amit tényleg meg tud oldani, de ekkor azon kezdesz el gondolkozni, hogy vajon, ezt az időnek kell megoldania?
Nehéz a válasz, és Te túl fáradt vagy ennek megfejtéséhez. Halk sóhajjal feladod a harcot az álmosság ellen és lecsukódik a szemed.
Szinte észrevétlenül zuhansz mély, mindent elsöprő álomba.
Elrepülsz egy másik, sokkal boldogabb világba, mint ahonnan indultál. Mosolyogsz, és csak arra eszmélsz, hogy megszólal a reggeli ébresztő.

2013. május 24., péntek

Álom



Félálomban érzékeltem, hogy csörög a telefonom. Olyan régen hívtál már, hogy szinte el sem jutott a tudatomig, most tényleg csörög. Felvettem és meglepetésemre azt kérted, hagy ugorhass fel hozzám reggel – meló előtt – egy kávéra. Viccesen jelezted a karácsonyfám érdekel. Mivel számomra elég hihetetlennek tűnt, hogy nem álmodtam ezt a beszélgetést, egyből vissza is aludtam. Néhány perccel később ismét a telefonom makacs csörgésére ébredtem. Te hívtál, hogy engedjelek be. Ekkor jöttem rá, az előbb nem álmodtam. Kócosan, álmosan, pizsamában mentem le eléd. Jót nevettél a macis pizsamámon, hogy éppen ideje már, hogy látod is, nem csak hallasz róla.

Még szinte aludtam, miközben a kávét készítettem kettőnknek. Olyan hihetetlen volt, ahogy ott ültél az étkezőben és csak a karácsonyfa izzói világították meg az arcodat. Valahogy olyan más voltál. Több mint egy éve nem láttalak, de mégis minden vonásod ismerősként nevetett rám. Amíg a kávé lefőtt, melegítettem tejet is hozzá. Emlékeztem, hogy szereted a mézes, tejes, habos kávét. Került az asztalra némi süti is, de azt nem kértél. Beszélgettünk, miközben óvatosan kortyoltuk a kávét. Nem értettem, miért vagy itt, velem. Nem mondtál róla semmit. Csak ültél és különös, elgondolkodó tekintettel néztél rám. Közénk telepedett a csend, de nem volt zavaró.
Majd hirtelen nagyon zavarban éreztem magamat. Tudtam, hogy ez sokkal több, mint amit eddig kaptam, de nekem már nagyon kevés. Felkaptam a kiürült bögréket az asztalról, és kivittem a konyhába. Hogy lefoglaljam remegő kezeimet, mosogatni kezdtem. Hallottam, ahogy mögém lépsz és egy pillanattal később, már csörrent is a kiskanalad a mosogatóban, amit kint felejtettem az asztalon. Idegesen fordultam feléd. Nem számoltam viszont azzal, hogy ennyire közel állsz mögöttem. Kétségbeesetten döbbentem rá, hogy beszorultam a mosogató és a lábaid közé. Ahogy rád néztem, szinte minden az arcomra volt írva. De a tiédre is. Vágytam a csókodra, de láttam, hatalmas belső küzdelem zajlik benned. Nem tudtam, nem tudhattam, miért jöttél. Láttam, hogy a józanész és a vágy harcol benned is. Majd hatalmas sóhajjal megadtad magad, magadnak.
Óvatosan, kíváncsian, gyengéden csókoltál meg, mint aki kész máris visszavonulni, ha úgy adódik. Meglepetésemben moccanni sem mertem. Féltem, elriasztalak. Majd egyre bátrabb és bátrabb lettél. De minden mozdulatodban, simogatásodban, és sóhajodban ott volt a kérdés, hogy meddig mehetsz el. Nagyon vágytam már, hogy érezzem kezedet a testemen és mintha csak a gondolataimban olvastál volna, szépen lassan gombolni kezdeted a pizsamámat. Közben pedig egyre csak simogattál, csókoltál és suttogtál a fülembe. Hogy tudod, nem szabad, amit teszel, hogy abba kellene hagynod, de nem tudod, hogy régóta vágytad már te is a pillanatot. Kezed egyre lentebb és bentebb siklott a pizsama alatt. Óvatosan nyitottad szét a felsőmet és behunyt szemmel kényeztettél. Simogattál, de nekem nem engedted, hogy viszonozzam. A legtöbb, amit adhattam, az a pólód dereka alá csúszott kezem volt. Egyre magasabbra és magasabbra tört bennem a vágy, amikor hirtelen elfordultál és csak hangos zihálásodat hallottam. Kapkodtad a levegőt, kezed ökölbe szorult és úgy, háttal állva kértél bocsánatot. Nem ezért jöttél, nem ezt akartad. Sajnálod.
Néma könnycseppek folytak végig az arcomon és szinte szétrobbant bennem a vágy. Remegtem érted és utánad. Mikor megfordultál, láthattad, mi zajlik bennem. És bár benned is dübörgött a folytatás utáni vágy, mégis lassan, remegő kezekkel gomboltad vissza a pizsimet. Gyengéden, nyugtatóan simogattál, megvárva, amíg lehiggadok kicsit. Akkor mondtad, hogy most menned kell, de ha nem gond, szolgálat után ismét eljönnél, mert valamiről beszélnünk kell. És igen, szeretnéd befejezni, amit most elkezdtünk. Befejezni, elkezdeni, de előtte még van néhány dolog, amit tisztázni kell.
Nehezen engedtelek el, de láttam, menned kell és menni is akarsz. Az ajtóban még egyszer átöleltél, megpusziltál és a homlokodat a homlokomnak támasztottad, úgy gyűjtöttél erőt, hogy el tudj indulni. Kétségbeesetten öleltelek, szorítottalak volna magamhoz, de ekkor hirtelen valami hatalmas koppanást hallottam és eltűntél.

Nagyon nehezen értettem meg, hogy csak álmodtalak. 

Arra ébredtem, hogy a lányom leejtette a mesekönyvét az ágyam mellett, amit hozott, hogy olvassak neki. Ahogy felültem hozzá, tudatosodott bennem, hogy végig a nagypárnámat öleltem, helyetted és, hogy a párna sarka tiszta víz. Csendben szivárgott a könnyem, lehunyt szemhéjam alól…

2013. május 21., kedd

Vágy



Öleljük egymást, testem testedhez simul. Karommal karodat ölelem. Lázasan tapad szívem szívedhez. Szinte egyszerre dobban. Már – már nem is tudom, melyik dobbanás melyik szívhez tartozik. Egyek vagyunk. Tekintetem óvón, mohón emelem feléd. Látom ajkadon ajkam nyomát. Szomjasan keresem szádat. Vadul harapom, szívom, kutatom. Tudom, érzem, hogy szomjamat, csak szomjad képes eloltani. Ezért még mohóbban kapok ajkad után.

Jól ismert, de mégis mindig új és új táncot járunk. Ősi ritmusra hullámzó testem megigézve remeg tested után. Vékony verejték vonja be bőröm. Fénylőn csillan rajta a napsugár. Sós íze a számban akár a Te ízed is lehet. Összekeveredve csöppen melleim közé, hogy megadja magát a gravitáció erejének. Torkodból halk suttogás, rekedt nyögés tör elő. Szinte suttogva simítod végig leheleteddel érzékeny bimbóim még érzékenyebb udvarát. Ujjaim önként vállalt visszafogottsággal, lassan, de mégis lázasan kutatják hátad jól ismert érzékeny pontjait. Szinte teljesen megállva a nyakad vonalánál, hogy ott visszafordulva még tovább fokozzák sejtjeidben a vágy izgalmát.

Remegsz, és én is remegve zárom körül csípődet lábaimmal, mintegy indaként ráfonódva testedre, nem tudván hol kezdődik a TE és hol végződik az Én. De nem is fontos. Már nem gondolkozunk. Ősi ösztönök uralkodnak el rajtunk. Már ők vezetik tetteinket az ész helyett. Leomlott az ész hatalma, végre szabadok lehetünk. Vágyom a gyönyört, amit még megtagadsz tőlem. Egyre gyorsabban kapok a levegő után. Szempillám apró rezdüléseivel simogatom érzékeny bőrödet, miközben érzem, önuralmad már messze nem végtelen. Füledet keresem, sóhajtom, nyögöm vágyamat feléd. Közben megtalálom mögötte érzékeny bőrödet, melyet nyelvem szívesen becéz.

Torkodon akad a gyönyör hangja, egyre gyorsabb és gyorsabb ütemben száguldunk a világegyetem felé. Már nem látom a nap sugarait, már nem érzem a gyenge szellőt bőrömön. Már csak az itt és a most létezik. Már csak TE LÉTEZEL! Testemben már elviselhetetlennek tűnik a tűz. Sejtjeim remegése már megállíthatatlannak tűnik. De tudom, Te is így vagy ezzel. Majd hirtelen atomjainkra hullunk, hogy ismét önmagunk lehessünk. 

2013. május 20., hétfő

El nem lopott pillanat



Tél van és hideg, de valahogy az időjárás is tudja, ma nem szabad a jeget vastagabbá varázsolnia, mert talán már így is túl vastag a szívem körül.

Csak a TE kedvedért húzok ma szoknyát. Épeszű ember ilyenkor nem megy ki az utcára vastag nadrág nélkül. De mint tudjuk, én nem vagyok az. Szeretném, ha elvarázsolnálak. Kívül és belül egyaránt. Tudom mit fogunk csinálni. Érzem is. A gondolataim egész nap körülötted forogtak. Szinte számoltam a perceket, hogy ismét láthassalak. Érezhessem a tusfürdőd illatát a bőrödön. Vágyom rá, ahogy siklik a hajad az ujjaim között. Tudom, hiszen ismerem, milyen puha. Szinte kiált az érintésemért.

Hideg van. A buszon nem igazán fűtenek, de minek is. Valahogy belül fázom. Kúszik fel a hátamon a jeges rémület. Nem tudom mi ez, megmagyarázni sem az okát. De tudom, valami olyasmi fog történni, amit nem akarok. Abból, hogy erősödik ez az érzés, ahogy közeledem Feléd a busszal, tudom, hogy Veled kapcsolatos. Mégis, próbálom elhessegetni. Csak képzelődöm. Pedig, ha valamit, akkor ezt már megtanultam: a megérzésekre illik hallgatni.

Leszállok. Mint eddig mindig, most is én várok Rád. De a busz lépcsőjéről már láttam, hogy érkezel. Szinte szaladsz és ez jó érzéssel tölt el. Neked is fontos, hogy láss. (de az is lehet, hogy csak a szatyor nehéz) Nem filózom most ezen. Élvezem a pillanatot, amikor meglátlak. Ahogy a sötétben a buszmegálló lámpájának a fényében megcsillan szemed. Szeretem a szemedet nézni. Mindig is szerettem. Mondhatni, az varázsolt el. (meg a hangod, de ezt soha nem mondanám el Neked. Olyan kiábrándító, mikor egy pasinak nincs kellemes hangja. És egyben olyan izgató, ha pont azon a spektrumon mozog a hangszíne, ami megérint. A Tiéd ilyen, szinte simogat.)

Közben hazaérünk, Hozzád. Nevetve bújunk ki a kabátból és élvezzük, hogy bent jó néhány fokkal melegebb van, mint a hideg téli éjszakában. A hátamon felkúszó érzést, mintha elfújták volna. Mintha…

Megölellek, és Te is átkarolsz. Szükségem van a fizikai érintésre. A TE érintésedre. Bújnék hozzád, mint egy cica. Talán még dorombolnék is – ha hagynád. De végül is, van időnk, gondolom.

Kipakolunk, főzünk. Közben hangosan dübörög a hátunk mögött a zene. Jó veled a konyhában szöszmötölni. Jó szembesülni azzal, hogy gyakorlott mozdulatokkal készül a vacsora. Kár, hogy nem vagyok éhes. Az a bizonyos rossz érzés ismét eluralkodik rajtam.

A kisördög, az a fránya kisördög.
De csak nevetek, még talán a szemem is mosolyog, néha. Vágyom Rád, de jól látható, az érzés igencsak egyoldalú. Megfordult a fejemben, hogy talán jobb lenne otthon, egyedül. De szerettem volna még utoljára a karjaid között aludni. Ellopni a pillanatot, mikor reggel rám mosolyogsz. Valahogy tudtam, ott és akkor a konyhában, ahogy Rád néztem és meséltél és mosolyogtál, és nevettél, és táncoltál. Tudtam, hogy ezek a pillanatok maradnak csak. Csak ezek maradnak.

Nem emlékszem pontosan mindenre, de tudom, végül egyedül aludtam el, és ez szinte mindent elárult. Hányszor éltem már ezt át… Egyedül, csak egy plüsit átkarolva..

És reggel sem mosolyogtál.

Nem tudtam ellopni a pillanatot…

2013. május 17., péntek

Válóper


Álltok a Bíróság épülete előtt és csak nézed azt az ismeretlenül ismerősnek tűnő arcot.
Nem találod már azokat a meghitt vonásokat, de igazából már nem is keresed. Rég elfedte az idő, meg az a sok rossz, ami kettőtök között történt. Próbáltok kulturáltan beszélgetni, de igazából egyre csak a közeli kereszteződést pásztázza szemed és gondolatban azon szurkolsz, mikor ér már oda az ügyvéd és Ő.

Nem tudod milyen érzés lesz, meglátni őket együtt, de tudod, az óhatatlan összehasonlításból egyértelmű, hogy ki fog kikerülni győztesen. És bár egyedül te fogod tudni az igazat, a feltételezhető igazság miatt, mosoly játszik az arcodon.

Veszíteni tudni kell. De akkor már tegyük stílusosan.

Egy mondat közepén felbukkan a kék autó. Feltűnő abban a környezetben a lenyitott tetejével, a világító kék színével. A mondat is félbe marad a leendő „volt férjedtől”, úgy fordul az autó után. Még nem tudja, hozzád érkeztek. Magad sem tudod, hogy a viszontlátás örömétől, vagy a megkönnyebbüléstől, hogy nem leszel egyedül, ver gyorsabban  szíved, de tény, dörömböl a mellkasodban. Ajkad ma először húzódik őszinte mosolyra, ahogy elnézést kérsz és elindulsz felé. Szívesen hátra néznél. Kíváncsi vagy a reakcióra, de úgy gondolod, hogy lesz még időd azt felmérni. Ismered még annyira, hogy tudd, az igazi reakció hetekkel később várható. (Hiába, több mint 10 év nem múlik el nyomtalanul.)
Szándékosan könnyed, lassú léptekkel haladsz a lehúzódó autóhoz és kéred, hogy valahol találjon parkolót és siessen, mert már nem megy sokáig a mosolygás.
Elindulsz visszafelé miközben Ő parkolót keresve  tovalibben. Majd mégis visszafordulsz és bevárod, hogy – immár gyalogosan – beérjen, átöleljen és rövid, de bensőséges csókkal üdvözöljön. Kedvesen húz magához és te lágyan bújsz hozzá. Közben halkan beszélgettek, ott van-e már, akinek szól a színjáték. Nagyon megdöbben, mikor kiderül, hogy ki is az, aki az épület előtt áll. Sima ottani alkalmazottnak vélte. Ezen jót mosolyogtok, majd kezedet fogva sétáltok oda, hogy bemutathasd őket egymásnak.
Tipikus pillanatok jönnek. Ha nem lenne abszurd a helyszín, ez a pillanat akkor sem lenne tökéletesebb. Kettőjük közötti kontraszt nem is lehetne nagyobb, mint ott és akkor.

Persze az „áldozat” nem szól semmit, udvarias és barátságosnak tűnő. De te ismered. Látod, hogy a bekészített ütés a lehető legjobban, betalált. De ismered a másikat is, már. Tudod, a lételeme helyzet, amibe került. Polgárpukkasztás. Tudta, mire vállalkozott. A mai napnak két célja van. Reprezentálás és a te lelki épséged őrzése.
Ahogy ő mondta, misszió ez, a mosolyodért.

Halkan beszélgetve várakoztok. A sikeres emberek magabiztosságával mesél mindenféle jópofa kalandot. Közben elteszi lazán a szemüvegét, kivillantva a laptopját, amin még laikusnak is feltűnik, hogy komoly darab.

Vártok az ügyvédre, aki késik, de hamar telik az idő. Óvón magához húzva meséli, hogy már majdnem kész a konyhája. Hogy ő szerelgette össze a napokban. Hogy szép lesz, majd meglátod.

Közben befut az ügyvédnő is. Elnézést kér, bemutatkozik. Egy pillanatra ő sem tudja kivonni magát a bűvköréből, de aztán a kötelesség nagyobb húzóerő, így bementek az épületbe.
Sikerül elérnie közben, hogy jól érezd magad, ne csak az rágjon belülről, hogy vesztettél.

Álltok a folyosón, a bírónőre várva. Gondolatban hányszor, de hányszor játszottad le ezt a pillanatot, de ami végül megtörténik, nem is álmodtad volna.


A tárgyalás nyomasztó, már-már úrrá lesz rajtad az érzés, amikor ki kell mennetek kicsit a folyosóra, ahol ő vár rád, mosolyogva és biztat, hogy mostmár mindjárt vége.
Visszamentek.

Vége.

Így lesz vége több mint tíz évnek. Percek alatt.

De ekkor már nem a keserűség járja át a lelked, hiszen várnak rád az ajtó másik oldalán, és ez, mint láthatod is, tökéletesen tudatosult az immár volt férjedben is.

Kijöttök és újra menedéket keresve bújsz hozzá. Lazán elköszöntök és már mentek is tovább.

A parkoló felé tartva, óhatatlanul összetalálkoztok még búcsúzóul. Mókás félmondatok után beszálltok az autóba, gyorsan leengeditek a tetőt és búcsút intve, ott hagyjátok a tűző napsütésben az autója mellett elgondolkodva.

De TE mosolyogsz, hiszen mindent megtesz ezért kísérőd. Kocsikáztok, nevettek, mókáztok egymással. Persze, nem is ő lenne, ha szexuálisan ne próbálkozna be, de élvezed. Nőnek érzed magad. Nem elhagyott nőnek, hanem Nőnek. Nagybetűvel.

Mondod is neki, hogy kicsit nehezebbre számítottál, de most mégis inkább felszabadultnak érzed magad. Halkan figyelmeztet, fog ez még fájni, nem kicsit. Hogy sírás nélkül nem múlik el soha. Nehezen hiszed. Elsírtad már a könnyeidet százszor, ezerszer.
Nem ellenkezik, csak felajánlja, hogy szólhatsz bármikor. Kevés az ideje, de szólj, ha gond van.

Megálltok, kávé, kicsi kába beszélgetés. Nem is emlékszel mindenre, így utólag. Majd búcsúzás.

Mennie kell.

A mór megtette kötelességét, a mór mehet.

Reprezentált.

Tökéletesen.

Elindul a parkolóból, miközben te a villamos felé sétálsz.

Ekkor tör rád az őrjítő magány, a fájdalom.

Előveszed a telefonod.

Megköszönöd.

Majd mielőtt eltennéd, letörlöd róla azt a kóbor könnycseppet.