El nem lopott pillanat

Tél van és hideg, de valahogy az időjárás is tudja, ma nem szabad a jeget vastagabbá varázsolnia, mert talán már így is túl vastag a szívem körül.

Csak a TE kedvedért húzok ma szoknyát. Épeszű ember ilyenkor nem megy ki az utcára vastag nadrág nélkül. De mint tudjuk, én nem vagyok az. Szeretném, ha elvarázsolnálak. Kívül és belül egyaránt. Tudom mit fogunk csinálni. Érzem is. A gondolataim egész nap körülötted forogtak. Szinte számoltam a perceket, hogy ismét láthassalak. Érezhessem a tusfürdőd illatát a bőrödön. Vágyom rá, ahogy siklik a hajad az ujjaim között. Tudom, hiszen ismerem, milyen puha. Szinte kiált az érintésemért.

Hideg van. A buszon nem igazán fűtenek, de minek is. Valahogy belül fázom. Kúszik fel a hátamon a jeges rémület. Nem tudom mi ez, megmagyarázni sem az okát. De tudom, valami olyasmi fog történni, amit nem akarok. Abból, hogy erősödik ez az érzés, ahogy közeledem Feléd a busszal, tudom, hogy Veled kapcsolatos. Mégis, próbálom elhessegetni. Csak képzelődöm. Pedig, ha valamit, akkor ezt már megtanultam: a megérzésekre illik hallgatni.

Leszállok. Mint eddig mindig, most is én várok Rád. De a busz lépcsőjéről már láttam, hogy érkezel. Szinte szaladsz és ez jó érzéssel tölt el. Neked is fontos, hogy láss. (de az is lehet, hogy csak a szatyor nehéz) Nem filózom most ezen. Élvezem a pillanatot, amikor meglátlak. Ahogy a sötétben a buszmegálló lámpájának a fényében megcsillan szemed. Szeretem a szemedet nézni. Mindig is szerettem. Mondhatni, az varázsolt el. (meg a hangod, de ezt soha nem mondanám el Neked. Olyan kiábrándító, mikor egy pasinak nincs kellemes hangja. És egyben olyan izgató, ha pont azon a spektrumon mozog a hangszíne, ami megérint. A Tiéd ilyen, szinte simogat.)

Közben hazaérünk, Hozzád. Nevetve bújunk ki a kabátból és élvezzük, hogy bent jó néhány fokkal melegebb van, mint a hideg téli éjszakában. A hátamon felkúszó érzést, mintha elfújták volna. Mintha…

Megölellek, és Te is átkarolsz. Szükségem van a fizikai érintésre. A TE érintésedre. Bújnék hozzád, mint egy cica. Talán még dorombolnék is – ha hagynád. De végül is, van időnk, gondolom.

Kipakolunk, főzünk. Közben hangosan dübörög a hátunk mögött a zene. Jó veled a konyhában szöszmötölni. Jó szembesülni azzal, hogy gyakorlott mozdulatokkal készül a vacsora. Kár, hogy nem vagyok éhes. Az a bizonyos rossz érzés ismét eluralkodik rajtam.

A kisördög, az a fránya kisördög.
De csak nevetek, még talán a szemem is mosolyog, néha. Vágyom Rád, de jól látható, az érzés igencsak egyoldalú. Megfordult a fejemben, hogy talán jobb lenne otthon, egyedül. De szerettem volna még utoljára a karjaid között aludni. Ellopni a pillanatot, mikor reggel rám mosolyogsz. Valahogy tudtam, ott és akkor a konyhában, ahogy Rád néztem és meséltél és mosolyogtál, és nevettél, és táncoltál. Tudtam, hogy ezek a pillanatok maradnak csak. Csak ezek maradnak.

Nem emlékszem pontosan mindenre, de tudom, végül egyedül aludtam el, és ez szinte mindent elárult. Hányszor éltem már ezt át… Egyedül, csak egy plüsit átkarolva..

És reggel sem mosolyogtál.

Nem tudtam ellopni a pillanatot…