Éjjeli menedék

Hosszú volt a nap és egész délután azt vártad, este legyen már. Éjszaka, hogy hallgathasd az éjjeli neszeket. Elaludj végre, elmenekülve kicsit ebből a világból. Mert álmodban boldog vagy, és süt a Nap és kerek a világ.

Végre este lett. Nehéz volt eljutni ma idáig. Egész nap csak pörögtél, és mások baját próbáltad megoldani, pedig a szíved nagyon tiltakozott, az arcodon kötelességszerűen megjelenő mosoly miatt. De vannak pillanatok, amikor mosolyogni kell, még akkor is, ha belül zokog a lelked.

Itt egy maszatos kézzel készült rajzocska. Ott egy ölelés. Egy bújás. Vagy csak egy hasra esés és sírás. Kiborult kakaó, leejtett alvóka. Kiabálás, veszekedés, és nyűgös esti rituálék. Teszed a dolgot, hol türelmesen, hol kevésbé. De közben belül nem hallasz mást, csak egy méla dal halovány dallamát. (kalandozás, bolondozás)

Menekülni volna kedved, de nincs hová, nincs kivel. Egyébként is a kötelességet Te akartad, te vállaltad. Ebből – számodra – már nincs menekvés. De igazán nem is szeretnéd, ha lenne.

Végre este van. Csend és nyugalom. Nehéz volt a nap. De a hirtelen rád telepedő süket csönddel sem tudsz mit kezdeni. Ezt vártad. Ezt akartad. Ezt sóhajtottad egész nap. Tessék, most itt van.

Kijössz a szobából, halkan kattan a zár. Becsukod, nehogy felébredjenek a hangodra a kicsik. Nevetni szeretnél hangosan, mint annyi estén át. Belépsz a konyhába, már kapnád is a hónod alá a laptopot, hogy készülj, a maratoni beszélgetéshez, mikor eljut a tudatodig a mozdulatod.

Nincs már kivel beszélgetni. Nem maradt más, csak pár pillanat, emlék, fénykép.

Hirtelen eszedbe jut, hogy van egy kép, amit nem kellene megtartanod. Ott van, igen a számítógépeden. Nincs hozzá közöd. Nem is jó, hogy ott van. Csak fáj. Nem is szoktad megnézni. Minek feltépni a sebeket.

Eljött a perc. Tisztogatást rendezel. Egy bejövő sms itt, egy kimenő ott. Egy kép innen, egy kép onnan. Töröl, töröl, töröl….

Fájó, mégis olyan jóleső az érzés. Ismered magad. Holnap, holnapután, vagy legkésőbb egy hét múlva sajnálni fogod, hogy ez tetted. De józanésszel tudod, meg kell tenned. Valamikor meg kell ezt is tenned.

Olyan ez, mint egy hónapokkal ezelőtt, mikor csomagoltál és csomagoltál. Fájt az is, meg fáj ez is. Ez utóbbi sokkal jobban, és nem azért, mert most történt.

Kis botor fejjel elhitted, igen, értékes vagy. Valakinek TE is értékes vagy.

Valaki, végre valaki itt volt, aki tudta, hogy kell téged szeretni.

Nem a szeretet nagysága a fontos, hanem a szeretet kifejezésének a módja. Beszéltetek erről egyszer….

 

Szóval, delete, delete, delete….

Nagy a csend.

Túlságosan is.

Nem tudsz vele mit kezdeni. Fogod magad és lefekszel. Fél 10 van. Akik ismernek, tudják, nagy a baj, ha már ilyenkor ágyban vagy.

Nem Te vagy, ez nem Te vagy.

 

De túl nagy a csend, te meg fáradt vagy. – lelkileg

Elalszol, de álmod minden csak nem pihentető. Fel is ébredsz hajnalban. Meg sem nézed az órát, tudod mennyi az idő. Szinte percre pontosan tudod. Önkéntelenül megnézed, nem kaptál – e üzenetet, de persze nem kaptál. Miért is kaptál volna.

Érdekes, a jó mennyire természetessé tud válni egy-két nap alatt? Amit meg nem akar befogadni a szívünk, hetekkel később sem válik természetessé. Évekig nem kaptál hajnalban sms-t, de mégis az a két – három hét vált természetessé, mikor igen.

Bámulod a plafont, kívülről tudva már, melyik repedés honnan indul és hová érkezik. Mint egy térkép. Kár, hogy nem jelölte be rajta senki piros pontokkal, hogy te most hol állsz. Mert így azt sem tudod, mekkora a távolság, amit még meg kell tenned.

Egyre több madár énekel, de te rendületlenül bámulod a plafont. Egyre halványabban látni az éjjeli lámpa fényét. Még mindig félsz egyedül. Gyerek vagy. Legbelül gyerek, akinek nem lehet játszótere az egész élet.

Bámulod, és annyira elmélázol, hogy még pislogni is elfelejtesz. szép csendben elalszol. Végre békésen szuszogsz, mikor a nehezen meglelt boldogságba hirtelen, kegyetlenül belecsattan a zár és TE egyből éberré válsz.

-anya!

Kezdődik a nap és Te nem vágysz másra, csak arra, hogy végre este legyen, hogy elmenekülhess a rideg valóságból, oda, ahol még mosoly vár…