Válóper

Álltok a Bíróság épülete előtt és csak nézed azt az ismeretlenül ismerősnek tűnő arcot.
Nem találod már azokat a meghitt vonásokat, de igazából már nem is keresed. Rég elfedte az idő, meg az a sok rossz, ami kettőtök között történt. Próbáltok kulturáltan beszélgetni, de igazából egyre csak a közeli kereszteződést pásztázza szemed és gondolatban azon szurkolsz, mikor ér már oda az ügyvéd és Ő.

Nem tudod milyen érzés lesz, meglátni őket együtt, de tudod, az óhatatlan összehasonlításból egyértelmű, hogy ki fog kikerülni győztesen. És bár egyedül te fogod tudni az igazat, a feltételezhető igazság miatt, mosoly játszik az arcodon.

Veszíteni tudni kell. De akkor már tegyük stílusosan.

Egy mondat közepén felbukkan a kék autó. Feltűnő abban a környezetben a lenyitott tetejével, a világító kék színével. A mondat is félbe marad a leendő „volt férjedtől”, úgy fordul az autó után. Még nem tudja, hozzád érkeztek. Magad sem tudod, hogy a viszontlátás örömétől, vagy a megkönnyebbüléstől, hogy nem leszel egyedül, ver gyorsabban  szíved, de tény, dörömböl a mellkasodban. Ajkad ma először húzódik őszinte mosolyra, ahogy elnézést kérsz és elindulsz felé. Szívesen hátra néznél. Kíváncsi vagy a reakcióra, de úgy gondolod, hogy lesz még időd azt felmérni. Ismered még annyira, hogy tudd, az igazi reakció hetekkel később várható. (Hiába, több mint 10 év nem múlik el nyomtalanul.)
Szándékosan könnyed, lassú léptekkel haladsz a lehúzódó autóhoz és kéred, hogy valahol találjon parkolót és siessen, mert már nem megy sokáig a mosolygás.
Elindulsz visszafelé miközben Ő parkolót keresve  tovalibben. Majd mégis visszafordulsz és bevárod, hogy – immár gyalogosan – beérjen, átöleljen és rövid, de bensőséges csókkal üdvözöljön. Kedvesen húz magához és te lágyan bújsz hozzá. Közben halkan beszélgettek, ott van-e már, akinek szól a színjáték. Nagyon megdöbben, mikor kiderül, hogy ki is az, aki az épület előtt áll. Sima ottani alkalmazottnak vélte. Ezen jót mosolyogtok, majd kezedet fogva sétáltok oda, hogy bemutathasd őket egymásnak.
Tipikus pillanatok jönnek. Ha nem lenne abszurd a helyszín, ez a pillanat akkor sem lenne tökéletesebb. Kettőjük közötti kontraszt nem is lehetne nagyobb, mint ott és akkor.

Persze az „áldozat” nem szól semmit, udvarias és barátságosnak tűnő. De te ismered. Látod, hogy a bekészített ütés a lehető legjobban, betalált. De ismered a másikat is, már. Tudod, a lételeme helyzet, amibe került. Polgárpukkasztás. Tudta, mire vállalkozott. A mai napnak két célja van. Reprezentálás és a te lelki épséged őrzése.
Ahogy ő mondta, misszió ez, a mosolyodért.

Halkan beszélgetve várakoztok. A sikeres emberek magabiztosságával mesél mindenféle jópofa kalandot. Közben elteszi lazán a szemüvegét, kivillantva a laptopját, amin még laikusnak is feltűnik, hogy komoly darab.

Vártok az ügyvédre, aki késik, de hamar telik az idő. Óvón magához húzva meséli, hogy már majdnem kész a konyhája. Hogy ő szerelgette össze a napokban. Hogy szép lesz, majd meglátod.

Közben befut az ügyvédnő is. Elnézést kér, bemutatkozik. Egy pillanatra ő sem tudja kivonni magát a bűvköréből, de aztán a kötelesség nagyobb húzóerő, így bementek az épületbe.
Sikerül elérnie közben, hogy jól érezd magad, ne csak az rágjon belülről, hogy vesztettél.

Álltok a folyosón, a bírónőre várva. Gondolatban hányszor, de hányszor játszottad le ezt a pillanatot, de ami végül megtörténik, nem is álmodtad volna.

A tárgyalás nyomasztó, már-már úrrá lesz rajtad az érzés, amikor ki kell mennetek kicsit a folyosóra, ahol ő vár rád, mosolyogva és biztat, hogy mostmár mindjárt vége.
Visszamentek.

Vége.

Így lesz vége több mint tíz évnek. Percek alatt.

De ekkor már nem a keserűség járja át a lelked, hiszen várnak rád az ajtó másik oldalán, és ez, mint láthatod is, tökéletesen tudatosult az immár volt férjedben is.

Kijöttök és újra menedéket keresve bújsz hozzá. Lazán elköszöntök és már mentek is tovább.

A parkoló felé tartva, óhatatlanul összetalálkoztok még búcsúzóul. Mókás félmondatok után beszálltok az autóba, gyorsan leengeditek a tetőt és búcsút intve, ott hagyjátok a tűző napsütésben az autója mellett elgondolkodva.

De TE mosolyogsz, hiszen mindent megtesz ezért kísérőd. Kocsikáztok, nevettek, mókáztok egymással. Persze, nem is ő lenne, ha szexuálisan ne próbálkozna be, de élvezed. Nőnek érzed magad. Nem elhagyott nőnek, hanem Nőnek. Nagybetűvel.

Mondod is neki, hogy kicsit nehezebbre számítottál, de most mégis inkább felszabadultnak érzed magad. Halkan figyelmeztet, fog ez még fájni, nem kicsit. Hogy sírás nélkül nem múlik el soha. Nehezen hiszed. Elsírtad már a könnyeidet százszor, ezerszer.
Nem ellenkezik, csak felajánlja, hogy szólhatsz bármikor. Kevés az ideje, de szólj, ha gond van.

Megálltok, kávé, kicsi kába beszélgetés. Nem is emlékszel mindenre, így utólag. Majd búcsúzás.

Mennie kell.

A mór megtette kötelességét, a mór mehet.

Reprezentált.

Tökéletesen.

Elindul a parkolóból, miközben te a villamos felé sétálsz.

Ekkor tör rád az őrjítő magány, a fájdalom.

Előveszed a telefonod.

Megköszönöd.

Majd mielőtt eltennéd, letörlöd róla azt a kóbor könnycseppet.