Samu

Samu, egy icike-picike kis katica volt, aki a kerek erdő közepén lakott szüleivel és 6 idősebb testvérével. Annyira picike volt, hogy a hét pöttye éppen csak elfért a hátán.

Samuról tudni kell, hogy nem csak picike volt, hanem még kicsit ügyetlenke is. Éppen ezért gyakran állt a többiek gúnyolódásainak a középpontjában. 

Ennek a pici katicának volt viszont egy hatalmas nagy álma. Vágyva vágyott rá, hogy kitűnjön a többiek közül valamivel. De nem akármivel ám, hanem egy nyolcadik pöttyel. Szeretett volna ő lenni az egyedüli katica a világon, akinek nyolc apró, fekete pötty van a hátán. Sajnos, nem tudta, hogy mindezt hogyan is tudná elérni, így elhatározta, hogy megkeresi az erdő jótündérét és megkéri, varázsoljon neki egy nyolcadik kis pontocskát a szárnyaira.

Egyik reggel is, éppen ezen törte a kicsi kis buksiját, mikor nyílt a szobájukként használt virág sziromajtaja és megjelent az anyukájuk, hogy felébressze őket. Természetesen, rajta kívül még mind a 6 testvére aludt, és meglehetősen morcosan vették tudomásul, hogy itt a reggel és indulni kell az óvodába, iskolába. Samunak is készülődni kellett. Mivel, mint már mondtam, kicsit ügyetlenke volt, sajnos sehogysem sikerült bekötnie a kicsi cipőjén a cipőfűzőt. Édesanyjuk – Samu legnagyobb bosszúságára -, a legidősebb nővérét kérte meg, hogy segítsen azokat a fránya cipőket bekötni. Mivel a nővérének nem igazán tetszett a feladat, így a masni helyett, csomót kötött Samu fűzőjére, ami persze csak az oviban derült ki, mikor szegény Samu szembesült vele, hogy még levenni sem tudja egyedül a cipőjét. El is határozta, hogy szégyenében világgá megy, és csak akkor jön haza, ha már ott díszeleg a nyolcadik pötty a többi hét mellett, és ő lesz így a leghíresebb katica a világon.

Délután, mikor édesanyja azt hitte, hogy a réten kergetőzik a pillangókkal, el is indult, hogy megkeresse a tündért az erdő legrejtettebb zugában, hogy megkérje a varázslatra.

Ment, ment, mendegélt Samu. Repült fáról fára, bokorról, bokorra. De a jótündért sehol sem találta. Megkérdezte a lepkéket, majd a mókusokat, végül a mindent tudó bagoly segített a tündér rejtekhelyének a felkutatásában.  

Samu eddig azt hitte, ő ismeri az erdő legrejtettebb zugát is, de most egy olyan tisztásra érkezett, amiről eddig még az anyukája sem mesélt soha nekik. Gyönyörű fényes, virágokkal teli rétet talált. A rétnek az egyik végében állt egy hatalmas tölgyfa. A tölgyfa ágai között ott hintázott a tündér.  Kedvesen mosolyogva köszöntötte Samut.

-          szia, kicsi katica, már vártalak. Bíztam benne, hogy összeszeded a bátorságodat és meglátogatsz.

-          Szia, kedves Tündér! honnan tudtad, hogy jövök? – kérdezte Samu, miközben óvatosan közelebb repkedett a tündérhez.

Nagyot kacagott a tündér Samu kérdésén, majd kedvesen csak ennyit mondott:

-          természetesen, a tündérek mindent tudnak. De mondd el, mi járatban vagy errefelé, ahová a katicák csak ritkán tévednek?

Meglepődött Samu a tündér válaszán. Talán kicsit meg is ijedt, de azért még közelebb araszolt kicsit a hintához.  Majd kicsit akadozva ugyan, de elmondta, hogy igazából őt soha senki nem veszi észre, ezért szeretne egy nyolcadik kicsi pöttyöcskét a hátára, hátha akkor majd a többiek is felfigyelnek rá.

-          nagyon nagy kérés ez kedves, kicsi katica! De tudod, mi, tündérek, a nagyon nagy kéréseket is tudjuk teljesíteni. Már, ha akarjuk. De ahhoz, hogy teljesíteni tudjunk bizonyos kéréseket, annak, aki kérte, be kell bizonyítania rátermettségét, bátorságát. Így neked is.

Válaszolta, kicsi gondolkodás után a tündér. Majd hosszú haját meglóbálva, ismét hintázni kezdett, mint aki befejezettnek tekinti a beszélgetést. Samu persze nem sokat értett ebből a beszédből, és kétségbeesetten vakargatta a feje tetejét.

-          Mit kell nekem bebizonyítanom, kedves Tündér? És legfőképpen, hogyan? – tette fel a kérdések kérdését, ami hirtelen eszébe jutott.

A tündér mosolyogva válaszolt Samunak.

-          Valami nagy tettet kell véghezvinned. Valami olyat, amiből látszik, hogy jó szívű vagy, bátor és merész.

Nagyon elszomorodott ekkor Samu. Hiszen, hogy tudna ő nagy tettet véghezvinni, mikor még a cipőfűzőjét sem tudja megkötni? El is mondta ezt a tündérnek, aki kedvesen mosolyogva csak annyit válaszolt. Tudni fogja Samu, mikor ott lesz, hogy most érkezett el a nagyon nagy tettnek az ideje. Ha akkor  nem szalad el, akkor bizony megérdemli majd azt a nyolcadik kis pöttyöcskét a hátára.

Ezzel a tündér tényleg befejezte a beszélgetést és a hintájával felszárnyalt az égig. Samu tűnődve bámult utána.

Mit tegyek most? kérdezte Samu magától, majd mivel nem kapott választ, szépen csendben elrepült. Nem lett boldogabb a tündérrel folytatott beszélgetés után. Sőt, ha lehet, még nehezebb volt a szíve, mint mikor a tündért kereste. Úgy érezte, ő ezután is csak egy kicsi, ügyetlen katica marad.

Útközben, ahogy ott repdesett egyik virágról a másikig, találkozott egy szegény, sérült kis méhecskével, akit majdnem el is ütött.

-          Hééé, nem tudsz vigyázni? kérdezte mérgesen a méhecske.

-          Bocsánat, nem vettelek észre, ne haragudj, nagyon elgondolkoztam. De miért ülsz itt a porban, ahelyett, hogy a nektárt gyűjtenéd? és jaj, kiöntöttem a vödrödből a virágport, amit már összegyűjtöttél. Rettenetesen sajnálom. – mondta lehorgasztott fejjel Samu, és még a fekete pöttyei is elpirultak szégyenében.

-          Azért ülök itt, mert megsérült az egyik szárnyam, és nem Te öntötted ki a vödrömet, hanem én, mikor a sérült szárnyammal próbáltam leszállni az egyik sziromra, de elvétettem és mellé csúsztam. Sajnos nem tudok innen felkelni, hogy összegyűjtsem, ami kiömlött.

Samu, nagyon megsajnálta a kicsi, szorgos méhecskét és rettenetesen törte a fejét, hogyan is tudna segíteni neki. Ekkor, eszébe jutott, amit egyszer a mamája mesélt neki egyik este, mikor nem tudott a villámok miatt elaludni. A méhek, miközben gyűjtik a nektárt, beporozzák a virágokat. Ettől lesz olyan szép a rét, az erdő. Szép és illatos a sok virágtól. Addig – addig gondolkozott, amíg rájött, hogy egy kicsi madártollal össze tudná söprögetni, ami kiszóródott. szólt is az első arra repülő kismadárnak, hogy adjon kölcsön egy pihe-puha kicsi tollpihét a szárnyából. Persze a kismadár tudni szerette volna, hogy miért van szüksége egy kicsi katicának egy tollpihére. Miután Samu megmutatta a kiborult nektárt és a sérült méhecskét, a kismadár szívesen segített. Boldog volt Samu, hogy ilyen ügyesen kitalálta a megoldást. Úgy gondolta, hogy édesanyja, biztosan büszke lenne rá. De nem érezte azt, hogy ezzel megfelelt volna a tündér kívánságának! Így hát elköszönt Zümitől, és folytatta útját, hogy megtalálja, azt az igazán nagy tettet, amivel méltó lenne a nyolcadik kicsi pöttyre.

Ahogy így ment, mendegélt. Repült tova az erdő legrejtettebb zugába, találkozott egy csigával. De nem akármilyen csigával ám! Hanem egy meztelen csigával. Ugyanis, egy hatalmas vihar felkapta a csigust és messzire repítette a házától. Egészen az árok másik partjára. Csigusnak ez bizony óriási távolság volt. Főleg, hogy le is kellett mennie az árokba, majd felkapaszkodni a meredek másik oldalon. Ott ült hát szegény, lehorgasztott fejjel és búslakodott. Sehogy sem tudta eldönteni, hogy mit is csináljon. A háza nélkül viszont rettenetesen fázott már. Ekkor érkezett oda, Samu.

-          mi a baj Csigus? Mi történt a házaddal?

-          Elvitte az a nagy szél, ami délben fújt. Felkapott, és huss, a házamat továbbrepítette. Most pedig nagyon fázom és nincs hová bújnom. Az árok másik partja pedig messze van, így nem tudok átmenni érte.

Megsajnálta Samu a csigát és erősen törni kezdte a buksiját, mivel is tudna segíteni rajta. Hirtelen, rájött a megoldásra. Vagyis, úgy gondolta, hogy ez lesz az igazán jó megoldás! Gyorsan átrepült az árok felett és megkereste a csigaházat. Majd belekapaszkodott és teljes erejéből csapkodni kezdett a szárnyaival. De akárhogy is csapkodott, sehogy sem tudta felemelni. Nagyon elszomorodott, hogy még ezt sem tudja megtenni. Már majdnem sírásra görbült a szája, mikor ismét támadt egy ötlete. Gyorsan vissza is repült Csigushoz, hogy megkérdezze, mennyire fél a pókoktól. Mivel azt találta ki, hogy keres egy kedves, aranyos pókocskát, akit megkér, hogy szőjön egy jó kis hidat, amin a kicsi csiga át tud menni, így lerövidítve az utat. Csigus, nem igazán bízott az ötlet sikerében, de mivel nem volt más választása, beleegyezett.
Ekkor Samu gyorsan a magasba röppent, ahonnan jól láthatta a közelben csillogó pókhálókat. Megkereste a legszebbet és odaröpült. A pók ott ült a hálója szélén és lustán süttette magát a nap meleg sugaraival, miközben arra várt, hogy megszáradjon az a milliónyi esőcsepp, ami a hálóján csillogott!

Samu kicsit meg is rémült, mikor közelebb merészkedett hozzá, mert így közelről kicsit ijesztőnek tűntek szőrös lábai. Meg amúgy is, nagy volt ez a pók. Sokkal nagyobb, mint ahogy ő azt fentről látta és képzelte. De közben a kicsi, fázós csigára gondolt, aki tőle várja a segítséget. Így még közelebb repült a pókhoz és illendően köszöntötte, ahogy azt az anyukájától tanulta!

-      Csókolom!

De a pók nem hallotta. Öreg volt már, és kicsit rossz volt a füle. Látta Samu, hogy még sokkal közelebb kell mennie, ha beszélni szeretne vele. Így minden bátorságát összeszedte és rászállt a pók melletti ágra!

-      Csókolom! nem zavarok? – Kérdezte tőle, mire a pók vaksin hunyorogva felé fordult.

-      Van itt valaki? – kérdezte és csak hunyorgott a szikrázó napsütésben.

-      Igen, itt vagyok! – Válaszolta Samu.

Ekkor már a pók is meglátta a pici katicát.

-      szia! Miért zavarsz? – kérdezte mogorván.

-      Bocsánat, csak egy kis segítséget szerettem volna kérni, ha szabad. Nem messze innen egy kicsi csigának elvitte a házát a szél. Ahhoz, hogy ismét használni tudja, át kellene kelnie az árkon, ami nagyon mély és meredek. Sehogy sem tud átjutni rajta. Arra gondoltam, mivel ilyen szép hálót tetszik tudni szőni, talán egy hidat is tudna készíteni Csigusnak, amin könnyen át tudna jutni a házához.

-      tudni, tudnék… - morrant az öreg pók, csak kérdés, akarok-e?

-      Miért, mi kell ahhoz, hogy elkészüljön? – kérdezte félénken Samu.

-      Nem is tudom... Aztán miért segítenék nektek? Miért volna az nekem jó? – morrant az öreg pók.

-      Tetszik tudni, nekem az anyukám mindig azt mondja, hogy nem azért kell segíteni, hogy nekünk jó legyen, hanem azért, hogy akinek segítünk, annak könnyebb legyen. Nekünk meg jó érzés lesz az, ha a másik örül. – válaszolta Samu.

Elgondolkozott az öreg pók, majd halkan megjegyezte: - Nagyon bölcs asszony a mamád kölyök! Na, mutasd akkor az utat, hol van az a csiga?

Majd fogta magát, és elindult. Repült Samu, ahogy kis szárnyaival csak bírt, nehogy az öreg pók meggondolja magát. Mutatta az utat. Meg-megállt, bevárva a pókot, de azért sietett, nagyon. Mikor megérkeztek a csigához, szegény már teljesen didergett. Vacogott, rázta a hideg. Sírt, hogy hát a háza nélkül már mindig így fog fázni. Odaszállt mellé Samu, fogott egy szép nagy napmeleg lapulevelet és betakargatta vele Csigust, ahogy az anyukája őt szokta esténként. Közben megbeszélték, hogy a pók melyik irányba kezdje szőni a hálóját. Merre készítse a hidat. Ment is minden, mint a karikacsapás. A híd gyönyörű volt. Csillogott a lemenő nap fényében. Gyönyörű szivárványszínbe vonva a környező növényeket. Igen ám, de mikor az öreg pók átjutott az árok másik oldalára, nagy meglepetésben volt része. Ott nem volt bokor, ahová a híd végét rögzíteni tudta volna. Lehet, hogy hiába dolgozott? Pedig már ő is beleélte magát, hogy milyen jó dolog segíteni a másiknak. Szegény, vacogó csigát, már egészen megsajnálta. Olyan szépséges hidat készített neki, amilyen csak tellett tőle. Ekkor Samunak egy nagyszerű ötlete támadt. Bár nem tudta biztosra, hogy meg tudja – e csinálni, de úgy gondolta, egy próbát megér a dolog. Ha elég ügyesek a pókkal közösen, akkor a híd végét a legközelebbi fának a törzséhez tudják kötözni. A pók sző egy hosszú szárat a hídnak, vagyis kettőt, és Samu, ahogy azt mostanában gyakorolta, mint a cipőjén a fűzőt, odakötözi a fa dereka köré!

Mivel a póknak sem jutott jobb ötlet az eszébe, úgy gondolták, megpróbálják. Bár Samu nagyon tartott tőle, hogy most sem fog sikerülni a masnit megkötni, mint reggel, mikor indult az óvodába. De most sikerülnie kell, hiszen megígérte Csigusnak, hogy segít neki!

Közben, ahogy így töprengett, a pók el is készült a két hosszú szállal, amik tényleg úgy néztek ki, mint két cipőfűző. Samu meg is ijedt hirtelen, hiszen most neki kell megmutatnia, mit tud. Remegett keze-lába, ahogy megkerülte az egyik szállal a fát, majd a másikkal a másik irányból. Majd leszállt, óvatosan a két szálat a kezei közé fogta. Annyira koncentrált, hogy még a nyelvét is kinyújtotta. Izzadtságcseppek gyöngyöztek kicsi homlokán, de nem adta fel. Elsőre nem sikerült, kibomlott. Másodikra majdnem csomót kötött rá, de aztán végre… Végre sikerült!! Nagyon boldog volt. Büszkén repkedte körül a csodás masnit, amit kötött. Csak azt sajnálta, hogy az anyukája nem láthatja, milyen ügyes is ő!

Majd miután kigyönyörködte magát a masniban visszarepült Csigushoz. Szólt neki, hogy készen van a híd, indulhat a házáért. Szegény Csigus, szinte repült a hídon, úgy sietett, és a pók a túloldalon, mosolyogva várta. Megértette, hogy segíteni a másiknak, tényleg jó érzés!

Csigus megtalálta a házát, boldogan kapta a hátára, majd büszkén mutatta azt a kicsi katicának és az öreg póknak.

Hálásan bújt hozzájuk. Nem félt már a pók szőrös lábától egyikük sem. Hiszen tudták, azzal milyen csodálatos dolgokat tud az öreg pókapó készíteni.

Ekkor Samu rájött, hogy nincs szüksége a 8. kicsi pöttyre ahhoz, hogy jól érezze magát a bőrében. Sokkal többet segítenek a barátai. Megtanulta, barátkozni jó! A barátok fontosak még egy kicsi katica életében is.

Ezen felbuzdulva, úgy döntött, hogy ismét megkeresi a Jótündért és elmondja neki, hogy ne várjon rá, mert nem kell már neki a nyolcadik kicsi pöttyöcske.

Így is lett. Miután elbúcsúzott az új barátaitól is, szárnyra kelt. Elrepült ismét az erdő rejtett zugába. Arra a tisztásra, ahol a Tündérrel találkozott. Meglepődött, hogy nem is olyan nagy az a tisztás, mint ahogy emlékeiben élt, de talán még attól is gyönyörűbb, mint ahogy elképzelte. A virágok még bódítóbban illatoztak, szirmaik még szikrázóbban verték vissza a nap sugarait. A tündért Samu viszont sehol sem találta. Hiába nézelődött, hiába repkedte körbe a fát, ahol hintázni szokott, nem látta sehol. Ahogy így keresgélt, hirtelen valami halk hang ütötte meg a fülét. Úgy döntött, leszáll, hátha akkor jobban hallja, mi is az. Nagyon fülelt, még a levegőt venni is elfelejtett. Ekkor felismerte a hangot, amit hallott a levegőben. Valaki félénken szólongatta.

-      Samu!! Samu! figyelj ide, ide fentre, a fára a fejed fölé!

Megijedt Samu. Ki az, aki itt a nevén szólongatja? Nem ismer itt senkit, csak a tündért, de ő nincs itt.

-      Samuuuuu, Samu, figyelj rám!! Itt vagyok!

Ekkor végre Samu félénken felnézett a fa tetejére. Amit látott, attól viszont tényleg megijedt. A tündér volt ott! Fennakadt egy gallyon a szárnyával. Ezért nem tudott lejönni. Rögtön odarepült hozzá a kicsi katica, amilyen gyorsan csak tudott.

-      Szia Tündér, mi történt veled?

-      Hintáztam és nagyon magasra repültem a hintával. Olyan magasra, hogy ki is pottyantam volna, ha nem lenne szárnyam. De így is csak annyit sikerült elérnem, hogy nem üssem meg magam a földön. De a szárnyamra nem figyeltem, így fennakadtam itt a fán. Beakadt és fáj, nem tudom mozgatni. – mondta a tündér, sírós hangon.

Ekkor, Samu, közelebb repült a tündér szárnyaihoz és elszörnyedve látta, hogy azért nem tud repülni velük a tündér, mert úgy akadt fent, hogy ki is szakadtak. A gally lyukat fúrt a szárnyába. Mint egy fogasra, úgy akadt oda a Jótündér.

-      Tudod, tündér, az történt, hogy kiszakadt a szárnyad, ahhoz, hogy ismét repülni tudj, ahhoz meg kell foltozni a szárnyadat. Nem nagy a lyuk, de így átsiklik rajta a levegő. Így nem fogsz tudni velük repülni.

A tündér ezeket a szavakat hallva, hirtelen zokogni kezdett. Sírt, csak úgy folyt a könnye. Aranyszínű csíkokat húzva az arcán. (mert a tündérek aranyszínű könnyet sírnak.) Nagyon megsajnálta Samu.

-      Szegény tündér, mi lesz most vele? Egy tündér, aki nem tud repülni? Ajjaj. Olyan nincs, hogy egy igazi tündér ne tudjon repülni!

Okoskodott Samu. A tündér pedig egyre csak sírt, zokogott.

Hirtelen Samunak eszébe jutott, miért is kereste fel a tisztás lakóját. Eszébe jutott, hogy nincs már szüksége a nyolcadik pöttyre, ahhoz, hogy különleges katica legyen a mások szemében. Mert már tudta, hogy a barátai szemében, így is különleges. És ahogy ez így eszébe jutott, a megoldást is megtalálta. Odarepült a tündérhez és vigasztalni kezdte.

-      egyet se búsulj kedves Tündér. Majd én segítek neked. A lyuk a szárnyadon pont akkora, hogy a hátamon lévő pöttyök közül kettővel majd megfoltozom neked. Így ismét fogsz tudni repülni. Szállni a széllel.

Csodálkozva nézett rá a tündér.

-      Tényleg képes lennél rá? Tényleg nekem adnál két pöttyöt a hátadról? De hiszen amikor itt jártál, még az a hét pöttyöd is kevésnek tűnt számodra, ami a hátadon van. Még többet szerettél volna, hogy felfigyeljenek rád! Most meg a kedvemért lemondanál arról, hogy nyolc pöttyöd legyen?

-      Kedves Tündér, egy percig se aggódj a pöttyeim miatt. Miközben a nagy tettet kerestem, amit végre kellene hajtanom a nyolcadik pöttyért, rájöttem, hogy a barátság többet ér, mindennél. Barátokat találtam, olyanokat, akik elfogadnak ilyen kicsinek is, mint amilyen vagyok. Nem csúfolnak, segítenek, ha kell. Szeretnek feltételek nélkül. Ahogy én is szeretem őket! Ez a legfontosabb, nem holmi pöttyök a hátamon!

Nagyot nézett a tündér, hogy így megváltozott Samu. De nem szólt, csak hálásan elrebegett egy köszönömöt.

-      Köszönöm Samu. Igazán nagylelkű vagy. Nem tudom, hogy hálálhatnám meg neked.

-      Azzal tudod a legjobban meghálálni, hogy mikor repülsz, mint a pillangók, néha gondolsz majd rám, és közben mosolyogsz. Nekem ez elég. De most siessünk, szabadítsunk ki innen, hiszen gyorsan sötétedik, én pedig félek a sötétben. – válaszolta a kicsi katica.

Ezzel elkezdte húzni-vonni a gallyakat, hátha a Jótündér kiszabadul. Nem ment könnyen, hiszen Samu jóval kisebb volt, mint a Tündér, de nem adta fel. Húzta jobbról, majd balról, alulról és felülről. És egyszercsak, hopp, a tündér lehuppant a földre. Kicsit megütötte magát, mert a fenekére esett, de Samu már ott is volt mellette. Gyorsan, de annál óvatosabban leszedte a két legnagyobb pöttyét a szárnyáról, és betapasztotta vele a tündér szárnyán a lyukat, nehogy még tovább szakadjon. Hálásan nézett fel rá a Jótündér.

-      ismét csak megköszönni tudom, Samu! Nem tudom, mi lett volna velem, nélküled.

-      Ugyan, kedves Jótündér, akkor valaki más sietett volna a segítségedre!

Mondta szerényen Samu, miközben a tündér óvatosan próbált legyezni a szárnyaival. Miután megbizonyosodott róla, hogy a pöttyök jól tartanak, felröppen a levegőbe. Körberepülte a tisztást, kipróbálta a hintáját és csak kacagott, kacagott, miközben repült a széllel. Samu, csendes mosollyal az ajkán figyelte a Tündér boldogságát. Szívét átjárta egy különös érzés. Átjárta, átmelegítette. (a megelégedettség érzése volt. Örült, hogy segíthetett.)

Hirtelen leszállt előtte a kacagó tündér és így szólt!

-      Tudod Samu, megígértem neked, hogy kapsz tőlem egy pöttyöt, és úgy érzem, bőven kiérdemelted az önzetlenségeddel. De arra gondoltam, hogy még így is csak 6 pöttyöcskéd lesz, ami nem 8. Így nem neked lesz a legtöbb pöttyöd a világon.

-      Már nincs szükségem arra, hogy nyolc pöttyöm legyen, kedves Tündér. Már nem akarok a leghíresebb katica lenni a világon. Rájöttem, a barátok sokkal fontosabbak, mint a pöttyök száma! – válaszolt csendesen Samu.

Ekkor a tündér elgondolkozott egy pillanatra, majd miközben ráillesztette azt a kicsi kis pöttyöcskét Samu hátára, csendben csak ennyit mondott.

-      Tudod Samu, a hat pöttyöddel is kitűnsz a hétpöttyösök közül.