A bátor gyöngyvirág

Egy késő januári napon, mikor ismét szakadni kezdett a hó, és az emberek hiába várták sóhajtva, hogy jöjjön a tavasz, az egyik sarki ház járdájáról hólapátolás közben véletlenül elrepül egy kis földkupac is az úttest közepére.

-      jajj, mi volt ez? – kérdezte ijedten egy kis gyökérdarab a földkupacban, hirtelen ébredvén a puffanásra, ahogy földet ért.

Félve nézett körül, hiszen nem tudta hol van és azt sem, mi történt vele. Csak érezte, ilyenkor ő még aludni szokott. Nem ebben a hidegben repülni.

Aztán, ahogy telt – múlt az idő és kicsit melegebb napok következtek, a hókupac elolvadt a kis földlabdáról, és észrevétlenül eltűnt a macskakövek között a föld mélye felé.  A kis gyökérdarabot pedig valami eddig ismeretlen érzés kerítette hatalmába. Úgy érezte, hogy nem véletlenül ébredt fel téli álmából a tél kellős közepén. Neki itt dolga van. Óvatosan kinyújtotta kis erecskéit és próbált megkapaszkodni a földben. Kicsi volt azonban a kupac, amivel együtt kiszakították a többiek közül, így bizony nem járt sok sikerrel. Közben a rázós, macskaköves úton egyre több autó közlekedett, figyelemre sem méltatva a kicsi kupacot az út közepén.

Így történ, hogy egyik délután bizony, valakinek nem sikerült kikerülni őt és alaposan szétlapították a földet, amiben eddig megbújt. Először bizony rettenetesen fájt a kicsi gyökérdarabnak. De ahogy a fájdalom alábbhagyott, észrevette, hogy a macskakövek között a számára szükséges föld bújik meg. Így ismét erőt vett magán és óvatosan, lassan kinyújtóztatta kis csápjait, egyre mélyebbre és mélyebbre. Ahogy így tornázott, megpillantott néhány alvó fűmagot, és gondolta, felébreszti őket is.

-      hahó, hahó. Van itt valaki? - suttogta halkan, mert kiabálni, nem mert. Meg hát valljuk be, kicsit vacogott is a számára szokatlan hidegben.

-      Itt vagyunk, ne kiabálj! – válaszoltak a felébresztett fűmagok morcosan.

-      Sziasztok! Megmondanátok, hogy hol is vagyok? Mi ez a hideg? – kérdezte félve a kicsike kis gyökér.

-      ez itt egy úttest a világmindenség közepén! – válaszolták tudálékosan a fűmagok.

-      és azért van hideg, mert tél van. Ezért szeretnénk még mi is aludni egy kicsikét. Tehát ne kérdezősködj tovább, hanem próbálj meg Te is aludni. Majd tavasszal, akkor beszélgetünk, jó? – mondták még neki, két ásítás közben.

Nagyon meglepődött a gyökérke, de mivel nem volt más lehetősége, elfogadta, hogy a fűmagokkal nem fog tudni még beszélgetni. Ekkor azonban, hirtelen észrevette, hogy a napsugarak milyen finoman melegítik a hátát. Egészen úgy, mint máskor tavasszal, amikor felébred téli álmából.

-      lehet, hogy máris itt a tavasz? – morfondírozott magában, de a fűmagoktól már nem merte megkérdezni.

Ahogy így törte a fejét, valami ismerős bizsergés járta át. Egészen olyan volt, mintha tényleg tavasz lenne és a kis gyökér úgy döntött, hogy ő bizony megnézi kint a világot a föld felett.

Teltek a napok. A téli nap, hogy jól megtréfálja az embereket, tényleg tavaszi langyos levegőt hozott. Elolvadt a hó, és egyre több mosolygó arcot lehetett látni az utakon. De azért még senki sem felejtette el, hogy akármennyire is kellemesen meleg az idő, még mindig csak január van.

Éppen ezért is lepődtek meg a figyelmes járókelők, mikor valami apró zöld hajtást láttak a szürke kövek között. Volt, aki természetesen, átlépett rajta. Volt olyan is, aki nem hitt a szemének és leguggolt hozzá, hogy közelebbről is megnézze.  De egyvalamiben mindenki egyetértett. Szokatlanul korán kezdett ez a kis növény kibújni a földből.

Ezek után, azok, akik észrevették ezt a pici zöld hajtást, minden nap aggódva közelítették meg azt a két nagy követ, aminek óvó öblében megpihent ez az aprócska élet.

Persze a mozgolódásra ismét felébredtek a fűmagok is a földben. Először mérgesen, majd inkább féltőn figyelték a kis gyökér ténykedését.

-      ne csináld, még megfagysz! – mondták neki.

-      Még nincs tavasz. Csalóka ez a meleg! Hidd el, még mindig tél van! Fog még esni a hó és akkor mi lesz a szép zöld leveleiddel? – kérdezték tőle, de ő nem hallgatott rájuk.

-      Gyertek inkább Ti is! Nézzétek, milyen finoman melengeti a hajtásaim hegyét a napsugár.  – válaszolta nekik és kacagva egyre kintebb és kintebb dugta a levelei hegyét a földből.

Ekkor, mintegy varázsütésre, hirtelen beborult az ég! Viharos, jeges szél söpört végig a tájon. Fázósan koccantak egymásnak a macskakövek az úton. A kicsi gyökér is megijedt, hogy most bizony itt a nagy baj lesz. Fázott, de rettenetesen. Szeretett volna visszabújni a földkupacba, amit olyan hetykén és kacagva elhagyott. De visszahúzni már nem tudta a leveleit.

-      ugye, mi szóltunk előre! – kacagtak a fűmagok kárörvendve, de azért közben az idősebb, tapasztaltabb magok azon kezdtek el tanakodni, hogyan tudnának segíteni ennek a butuska, szertelen, de szeretetreméltó kis gyökérnek.

Összebújtak és tanácskoztak, miközben odakint a kövek fölött ismét nagy pelyhekben kezdett hullani a hó.

A kis gyökér viszont ekkor úgy döntött, hogy lesz, ami lesz, mivel visszabújni nem tud, inkább megpróbál minél magasabbra nőni. Emelt fejjel veszi tudomásul, hogy inkább a tapasztaltabb fűmagokra kellett volna hallgatnia.

Így történt, hogy bár hullott a hó, a kis hajtás nem adta fel, egyre magasabbra és magasabbra tört az ég felé.

Közben a fűmagok arra az elhatározásra jutottak, hogy akkor tudnak leginkább segíteni ennek a kis hebrencs növénykének, ha ők is kibújnak a földből és egymást melegítve átölelik a leveleket, hátha azzal egy kicsit őt is fel tudják melegíteni. De amikor ezt elmondták a gyökérnek, ő felháborodottan tiltakozott.

-      köszönöm szépen, nagyon kedvesek vagytok. De ezt a problémát én okoztam, nekem is kell megoldanom. – mondta és ezzel még egy nagy lendületet vett, és ismét fentebb dugta a levelei hegyét a földből.

Ahogy így növekedett egyre nagyobbra és nagyobbra, egyre több arra járó embernek tűnt fel, hogy bizony itt valami szokatlan dolog történik. A fehér hóból kikandikáló zöld levelek messziről jelezték, hogy januártól függetlenül a megszürkült kockakövek között bizony közeledik a tavasz!

Fújt a szél. A hópelyhek a délutáni napsütésben megolvadva, éjszakára jeges páncélként vonták körbe a leveleket, de a kis gyökér nem adta fel. Látta, érezte, hogy szertelensége azért némi jót is okozott. Mosolyt csalt a megfáradt emberi arcokra. Csodát ígért és mutatott!

A tél viszont nem tágított, így a kis növénykének, akivé közben a kis gyökér vált, egyre nehezebb dolga lett. Sötétzölden csillogó levelei egyre nehezebben álltak ellen a tél ostromának, de a kis gyökér tovább küzdött. Ekkor már a fűmagok is ámulva figyelték. Becsülték kitartását, bátorságát. Sőt, drukkoltak neki, hogy most már ne adja fel. Hozza el ő a tavaszt! A csillogó napsugarakat.

Az emberek pedig egyre gyakrabban jártak arra, hogy megcsodálják a tavasz hírnökét, ahogy magukban elnevezték a kis virágot.

Egyik reggel, miközben próbálta leveleiről lerázni a havat, furcsa érzés kerítette hatalmába a kis gyökeret. Egy új hajtás próbált utat törni magának a levelek szárai között. De ez most valami meglepő, eddig nem tapasztalt érzést hozott magával. Megrémült először a kis gyökér, majd rájött, mi történhetett. Nem szólt senkinek, csak csendesen mosolygott magában. Még féltőbb gondoskodással, még óvatosabban, mint eddig, a leveleit összeborítva nevelte ezt a kis hajtást. Elbújtatta a kíváncsi tekintetek és a metsző hideg elől.  

Ahogy viszont a csíra egyre nagyobb és nagyobb lett, rájött, sokáig már nem titkolhatja többé, hogy bizony ez nem egy levél lesz a sok közül. Ez valami más lesz.

Február lett közben, de a téli szél még mindig kitartóan kergette a havat a köveken. Csak a kis levelek dideregtek egyhelyben, meg – megállítva a fagyos ostromot.

Elérkezett a reggel. A kis hajtás magasabbra nőtt már, mint a levelek! Már az emberek is észrevették. Tanakodtak, mit is csináljanak vele. Féltek, a hidegben biztosan elpusztul, de végül úgy döntöttek, hogy ha eddig tudott vigyázni magára, talán ezután is sikerül. Reménykedtek, hátha kicsit melegebbre fordul az idő.

Hirtelen elállt a szél és verőfényes, szikrázó napsütés köszöntött a városra, megolvasztva a jéggé fagyott hópelyheket. Nagyon megörült ennek a növénnyé serdült kis hajtás és kibontotta bimbóiból virágszirmait. Megrázta magát és vakítóan csillogtak a téli havas macskakövek között fehér sziromvirágai, pillanatnyi megállásra késztetve az embereket.

Kicsi volt, satnya, de élt és virágzott a legmostohább körülmények között is. Harang alakú, kis csipkeruhájával elvarázsolt minden arra járót. Hirdette, hogy akaraterővel, kitartással bármi elérhető, még az is, hogy május legyen februárban!