Az első szürke reggel

Páras szürke a reggel.
Az éjjeli eső pocsolyái szomorúan tükrözik vissza a városi lámpák fényeit.
A tömött buszon unott arcok utaznak.
Csak arcok.
Sorsok.
Mindenki alszik még szinte.
Érdektelenül nyomkodják a telefonjukat, vagy nagy ritkán egy egy könyv villan.
A saját világában bezárva a sok arc.
Érzelmek nélkül.

Csak állsz.

Füledben halkan szól a zene.
Bámulsz ki az ablakon.
Te is bezárkózol.

Hűvös van.
Furcsa a nyár után a zárt cipő.
Szinte szorít, pedig nem kicsi.
Csak furcsa.
Elszoktál tőle .

Nézed az ablakon a pocsolyák képeit.
Szinte világítanak.
Mesélnek.
Jönnek a megállók sorban.
Ismerős ismeretlen arcok.
Szinte már hiányzik, ha valaki nincs ott közöttük a tömegben.

Leszállsz.

Még hűvösebbnek tűnik a reggel a meleg, fűtött busz után .
Megborzongsz.
Gondolataid otthon járnak .
Vajon elkészültek?
Nem fognak fázni?
Fáj még neki?
Nevetnek vagy hiszti van megint?
Vegyél pulcsit!
Cipőt!

Lényed egy része ma is otthon maradt.

Csak állsz és várod a csatlakozást.
Bámulod a felhőket ahogy táncolnak a tócsákban..
Sziréna harsan.
Összerándulsz.
Csak nézed amíg elrobog.
Állsz és várod a csatlakozást...

Flórián létrája

Flórián szomorúan gubbasztott az egyik sötét sarokban. Nem érezte jól magát. Szomorú volt, mert megint csalódtak benne az emberek.
Fájdalmasan összeszorult a szíve a gondolatra, hogy valaki miatta megsérült. Nem tudja mi történt.

Csak arra emlékszik, hogy a létrája összecsuklott és a tetején lévő tűzoltó lezuhant.
Újra és újra felrémlik előtte a szörnyű kép, ahogy ott fekszik mozdulatlanul a fűben.
Döbbenten nézett társaira, kik dühösen, és vádlón meredtek rá. Akkor nézett hátra és látta, hogy a nemrég kinyitott létrája ott áll összecsukva.
Már-már nyitotta a száját, hogy elmondja, nem tudja mi történt, mikor azt látta a többiek szemében, hogy senki nem fog hinni neki.
Az emberek pedig nem velük foglalkoztak. Mindenki rohant, tette a dolgát. Őt odébb tolták, mint valami nemkívánatos személyt, és ott is maradt az oltás végéig. A leesett tűzoltót pedig szirénázó mentőautó vitte magával. Elszáguldott. Ott hagyva Flóriánt és a kétségbeesést.

Szomorúan jött haza. Mindenki levegőnek nézte a társai közül. Senki nem szólt hozzá. Ettől még az is jobb lett volna, ha leszidják. De még arra sem tartotta érdemesnek senki.

Beálltak vele a leghátsó, legsötétebb sarokba és otthagyták. Csak az egyik tűzoltó simogatta meg kedvesen, egy röpke pillanatra. Ez az egy érintés tartotta benne a lelket, hogy talán mégsem ő a hibás.

Teltek – múltak a napok. Rengeteg riasztás, még több oktatás volt akkoriban. De Flórián csak állt a sötét sarokban, senki nem nézett feléje. Nem szólt hozzá senki.
Ott állt, dobogó szívvel hallotta a felharsanó szirénaszót, hogy annál nagyobb szomorúsággal vegye tudomásul, hogy ő ismét otthon maradt. Nem is néztek rá, csak rohantak, nélküle.

Egyik hétfő reggel viszont a félhomály csendjébe halk koppanások hallatszottak, lassú csoszogó léptek kíséretében.
A koppanások, és a lépések zaja egyre csak közeledett, de még Flórián sötéthez szokott szeme sem látta jól, hogy ki érkezik, addig, amíg az ismerős érintést meg nem érezte a lámpáján. Az a tűzoltó volt, aki leesett a létráról. Mankóval jött, egyik lábát vastag gipsz borította.
Ő látogatta meg a szomorú tűzoltóautót. Csendben nekitámasztotta mankóit a falnak és két kézzel ölelte magához Flórián párás orrát.
Ekkor újabb hangok jöttek. A sérült tűzoltó lassan elhúzódott és az érkezők felé fordult.

Maga a tűzoltó parancsnok érkezett azzal a tűzoltóval, aki a baleset után simogatással búcsúzott a sarokba száműzött autótól.
Beszélgettek, miközben a parancsnok felnyitotta a redőnyt, a tűzoltók pedig a beáramló napfényben megvizsgálták Flórián létráját. Ismerték már az öreg járgány minden alkatrészét, lelke minden rezdülését. Ők hárman tudták, hogy nem szándékosan történt, de együtt szerették volna kideríteni a baj forrását.
Ma jött el a nagy nap. Ma tudott a sérülése után először eljönni a bajtársuk, hogy együtt nézzék át Flóriánt, hogy megtalálják az okot.
alaposan átvizsgálták minden négyzetcentiméterét az autónak, mikor egyiküknek feltűnt egy törött alkatrész. Ez volt az egyik ellendarab, ami megakadályozhatta volna a létra visszacsúszását. Ez volt az ok akkor, tényleg nem Flórián pökhendisége és figyelmetlensége okozta a bajt, mint ahogy azt a többiek gondolták.
Megkönnyebbülten ígérték meg az öreg tűzoltóautónak, hogy hamarosan ismét száguldozhat és segíthet a bajba jutott embereknek.

Teltek a napok, de nem nagyon történt semmi. Flórián már kezdte azt hinni, hogy csak álmodta az egészet, amikor egyik reggel egy hatalmas tűzoltó érkezett, pattant be a fülkéjébe, majd sok megvető tekintet között kiporoszkált Flóriánnal a többi autó között, hogy elinduljanak a szervizbe.

Hamar elkészültek a javítással. Flórián frissen mosva, gyönyörűen, egészségesen csillogva, vidáman indult vissza a laktanyába. Mikor megérkeztek, a többi autó megrökönyödve húzta fel az orrát és pökhendien kérdezték, hogy mit keres közöttük ez az autó, aki nem, hogy nem segít az embereknek, de még meg is sérült miatta valaki.

Ekkor ismét belépett mankóival a sérült tűzoltó a garázsba. Lábáról a gipsz eltűnt, de még nem tudott mankó nélkül közlekedni.
Megsimogatta Flórián ajtaját és elmesélte a többieknek, hogy nem Flórián volt a hibás. Flórián beteg volt, ezért csukódott össze a létrája idő előtt. De most meggyógyították, így ismét tud segíteni az embereknek.

Az autók szégyenkezve hajtották le a fejüket, úgy kértek bocsánatot öreg barátjuktól, amiért egyből a legrosszabbat feltételezték róla. De nem maradt idő a vitára. Felharsant a sziréna. Indulni kellett. Bepattantak a tűzoltók és Flóriánnal az élen, büszkén kirobogtak a laktanyából. Száguldás közben cinkosan össze-összekacsintottak, majd boldog mosollyal az ajkukon érkeztek meg, hogy minél előbb segíteni tudjanak ott, ahol igazán fontos, hogy megbízzanak egymásban.

Szülj nekem egy fiút

Kellemes kora őszi,  langyos este volt.
Türelmetlenül vártalak,  hogy megérkezz.
Úgy volt, hogy végre együtt megyünk kettesben valahová.
Együtt,  vidáman célozzuk meg a Népligetet,  és az ottani sátrakat.
Szóltál délben:  közbejött valami.
"Lacika szeretne veled beszélni. Négyszemközt!"
Ez fontos volt,  de nem tudtad még miért.
Nekem voltak tippjeim,  de nem árultam el.
Hazajöttem,  főztem.
Finomat.
A kedvencedet.
És vártam.
Vártam, hogy vége legyen,  hogy hívj,  hogy induljak,  hogy ott találkozzunk.
De nem hívtál.
Néztem a meccset,.
Jó volt,  de közben nem hívtál.
Telt az idő.
Nem hívtál.
Átöltöztem játszósba.
Már tudtam, nem megyünk aznap sehová.
De nem hívtál.
Lassan a meccsnek is vége lett.
Nem hívtál.
Majd valamikor,  késő este, boldog türelmetlenséggel kaptam fel a telefont,  mert hívtál.
Talán, még eléred az utolsó buszt.
Talán még ideérsz.
"Ne haragudj -  ünnepeltünk "
Hogy mit?
Az titok,  de este megtudom.
Vártam tovább.
Üzenet:
elérted.
Üzenet:
úton vagy de garázsmenet.
Menjek eléd.
Felöltöztem.
Elindultam.
Hívtál.
Sétálni.
Szemből, feléd.
Mentem.
Megláttalak.
Táska a válladon.
Pólód (a kedvenced) kezedben.
Megláttál.
Megálltál.
Az utcai lámpa tövében ölelésre nyitottad karjaid,
Majd hangosan kiabáltál:
"szülj nekem egy fiút! "
Megöleltél,
Elsuttogtad újra:
"szülj nekem egy fiút! Ne lányt,  egy fiút"
Nevettünk.
Közben a hideg rázott.
Én?
Soha...

Hosszú évek teltek
Jöttem haza az utolsó busszal.
Kellemes, langyos este volt.
És garázsmenet.
Leszálltam.
Sétáltam.
Nem hívtál.
Nem jöttél.
De mégis megtorpantam,
Mert egy pillanatra ott voltál a lámpa fénykörében
És suttogtad:

"szülj nekem egy fiút"

Flórián

Flórián egy csodaszép tűzoltóautó volt. Nem volt már fiatal, de talán ezért is volt olyan fenséges látvány, amikor szirénázva száguldott, hogy segíthessen valahol. Persze, ő sem volt tökéletes. Volt egy nagyon nagy hibája. Flórián ugyanis, imádott zsörtölődni. Valamikor régen, nagyon szerette a munkáját. Megbecsülték, tisztelték, ő pedig élvezte, hogy mindig a figyelem középpontjában van.

De mostanában Flórián nagyon megváltozott. Nem érdekelte már semmi. Sőt, igazából, mikor felharsant a sziréna a laktanyában, alig akart elindulni. Mérgesek is voltak sokszor gazdái miatta, hiszen nekik sietniük kellett.

Most is éppen a laktanyában pihent, miközben azon dohogott, hogy már megint mennyire felelőtlenek voltak a gyerekek, és majdnem mekkora nagy baj lett belőle. Ahogy ott álldogált a helyén, a csizmák és sisakok között – mert már a többi tűzoltóautó nem igazán szeretett vele beszélgetni, most is csak egyre morgott.

-         hogy lehet valaki ennyire buta, hogy játszik a játszótéren a gyufával és persze, hogy kigyulladnak a játékok. De aztán meg persze várják, hogy segítsünk, hogy vigyük a vizet, meg a létrát és dolgozzunk. Szaladjunk, rohanjunk, hozzuk helyre, amit mások elrontottak.

Ilyen, és ehhez hasonló gondolatok futottak át a fején, miközben csak nagyokat szusszantott és zsörtölődött. Természetesen senki nem válaszolt neki, hiszen ha jobban belegondolunk, valahol igaza volt. Mégis a többiek büszkék voltak arra, hogy segíthettek. Csak Flórián nem volt az.

Így történt, hogy egy szép kora nyári reggelen, mikor visszaérkeztek egy tűzoltásból, Flórián úgy döntött, hogy neki ebből elég. Világgá megy, megszökik. Ettől a perctől fogva, állandóan a szökésen törte a fejét. Várta a kedvező pillanatot, mikor az ajtókat valaki elfelejti bezárni. Akkor aztán, iszkiri, gyorsan el fog száguldani. Mert azért akármennyire is szeretett volna megszökni, tudta, érezte, hogy munka közben – hiába is lenne rá lehetősége – nem szökhet meg. Ott számítanak rá. Ha ott szökik meg, bajba sodorhatja a többieket is. Azt pedig nem szerette volna. Így várt, várt. Egyre türelmetlenebbül. Mígnem egyszer elérkezett a várva várt pillanat. Egy gondtalan tűzoltó véletlenül nyitva felejtette az ajtót. Pont azt, ami Flórián előtt volt. Így hát a piros kis tűzoltóautó, kapta a létráját, feltekerte a tömlőjét és már ott sem volt. Sebesen száguldott ki a laktanyából. Annyira sietett, hogy még a szirénáját is elfelejtette bekapcsolni. Pedig Flórián legnagyobb öröme mostanában a szirénája volt. Imádott hangosan szirénázva száguldozni az utcákon.

-         Nénó-nénó, itt vagyok, vigyázzatok, húzódjatok félre, Sietek!! nénó-nénó!

És ilyenkor mindenki előreengedte Flóriánt, hagy siessen, hiszen okkal siet.

Na de most, még a szirénáját sem kapcsolta be, annyira rohant. (nem is értem, hogy felejthette el) Csak ment, ment egyik utca után a másikon. Nem volt elképzelése, hová is menjen, csak ment, minél messzebbre a tűzoltólaktanyától! Hiába kiabáltak utána a barátai, hogy maradjon! Mi a baja? Jöjjön vissza! Flórián rájuk sem hederített.  Elszáguldott.

Szomorúan néztek utána a többiek. Sajnálták, hogy elment. Azon gondolkoztak, hogy ha meghallgatták volna, talán nem hagyta volna őket itt. De tenni már nem tudtak semmit. Csak reménykedtek benne, hogy visszajön.

De hiába vártak. Flórián elment és vissza sem nézett.

A tűzoltók is tanakodtak, most mihez kezdjenek. Egyik kedvenc autójuk megszökött. Nem is értették mi történt. Hiszen nekik Flórián soha nem panaszkodott. De most, a többiek elmesélték nekik, hogy bizony Flórián már régóta nem szeretett volna tűzoltóautó lenni. Nem örült, ha segíteni hívták, csak a gondot látta benne. Hogy a szép piros színe poros lesz, meg füstszagú. Elmesélték, hogy nem szerette, hogy egyre kevésbé tisztelik. Hogy milyen meggondolatlanok az emberek, és mindig tőle várja mindenki a segítséget. De neki persze nem akar senki segíteni. A múltkor is, mikor vízre lett volna szüksége, még a tűzcsapot is megrongálták a gonosz gyerekek, hogy ne tudja megtölteni a tartályát. És csak panaszkodtak az ottmaradt autók hosszú perceken keresztül.

Flórián természetesen erről mit sem tudott, hiszen élvezve a szabadság fuvallatát, csak száguldott, csak száguldott keresztül a városon. Aztán egyszer, az egyik piros lámpánál bizony meg kellett állnia. Ekkor jutott eszébe, hogy nem kapcsolta be a szirénáját. Nosza rajta, gondolta, és már énekelt is, visított is a sziréna.

-         nénó-nénó, vigyázz az utamból! Engedj!!

Szaladt Flórián, ahogy csak tudott.

De egyszer véget ért a város. Az út, amin járt, nem volt már ismerős neki. Eltűntek a házak, az utcai lámpák. Csak az út és a szélén lévő erdő maradt. Egyre sötétebb is lett, ahogy az erdőbe beért. Flórián rájött, hogy eltévedt. Ezt nem akarta. Nem szerette, ha olyan helyre kellett mennie sötétben, ahol még nem járt. Márpedig, itt még nem járt, tudta, hiszen ő nem szokott erdőbe menni. De csak ment tovább rendületlenül. Igaz, már nem szólt a szirénája, már nem száguldott, csak suhant az úton, bentebb az erdő közepe felé.

Ahogy így egyre lassabban közlekedett, feltűnt neki egy – két érdekes dolog az út szélén. Látott egy őzikét átszaladni a mamájához, az úton. Erősen fékezett, el ne üsse, a kis butát. Először most is dohogni kezdett, hogy ejnye-bejnye, milyen buta ez az őzgida. De aztán meghallotta, hogy a kicsi őz mamája milyen szeretettel dorgálja fiát. Tanítja, hogy máskor ilyet ne tegyen. Nem veszekszik, csak elmondja, nem szabad, mert balesetveszélyes. Szépen, csendben, lassan, megbeszélik. És valami ekkor megmozdult Flórián szívében. Még nem tudta mi az, de határozottan érezte a változást. Tetszett neki, hogy az őzgida megértette, hogy veszélyes dolgot csinált. Tudta, legközelebb, biztosan szét fog nézni, mielőtt az úttestre lép. Ahogy így magában mosolygott, hirtelen megpillantott egy madárfészket a földön. A szülők kétségbeesetten repkedtek a fészek körül, próbálták megnyugtatni a fiókákat.

-         minden rendben lesz, csak nyugodjatok meg. Minden rendben lesz…

Persze nem tudták, miként tudnák a fészket – és a fészekkel együtt az icipici kismadarakat ismét a fára feltenni, hogy senki ne bánthassa őket. főleg, hogy az ág, ahol a fészek volt, letörött, azért is esett le az otthonuk.

Nagyon megsajnálta őket Flórián. Odagurult és csendben megszólalt.

-         én tudok segíteni, ha szeretnétek, csak mondjátok meg, melyik ágra tegyem vissza a fészket.

Csodálkozva nézett rá a két madár. Soha nem láttak még tűzoltóautót ilyen közelről. Nem is tudták hirtelen mit mondjanak. De nem töprengtek sokáig, gyorsan megköszönték a segítséget és kiválasztottak egy ágat, ami biztonságosabbnak tűnt, mint az előző. Flórián pedig kinyitotta a létráját és felrakta vele a fészket a magasba, a lombok közé. Nagyon boldog volt a két kismadár, hogy megmenekült a családjuk és az otthonuk is. Hálásan köszönték meg Flóriánnak a segítséget, aki csak mosolygott és nem mondta el, hogy neki ez jóval többet jelentett, mint a madaraknak. Csendben elköszönt és ment tovább az úton.

Ahogy így lassan gurult tovább, mert már nem száguldozott, és a madarakon, az őzgidán törte a fejét. Hogy milyen jó volt őket látni, hallani. Hogy így is lehet. Hiszen a madarak is megtanulták, sőt a fiókáknak meg is tanították, hogy elszáradt ágra ne építsenek többet fészket. Meg az őzmama is megtanította a gidát, hogy ne rohangáljon ész nélkül. Szóval, ahogy ment- mendegélt Flórián, hirtelen egy csomó állat szaladt vele szemben az úton. Nem is értette hirtelen mi történt. Hiszen rendben, hogy ez az út az erdőn visz keresztül, de az állatok nem szoktak az aszfaltozott úton közlekedni. De látta, hogy egyre több-és több állat fut vele szembe, rémülten. Ekkor viszont hirtelen észrevette, a rémüldözés okát is. Egy vastag, fekete füstcsíkot látott felszállni nem messze tőlük az erdőből.

-         Ezért szaladtak hát az állatok. Ők félnek a tűztől – gondolta Flórián.

De ugye, Flórián nem félt a tűztől. Hirtelen nagyon jól érezte magát. Tudta, most megmutathatja, mit is tud ő valójában. Bekapcsolta a szirénát, és gyorsan odahajtott, ahol a füstöt látta felszállni.  Döbbenten látta, hogy bizony mekkora tűzről is van szó.

-         Ég az erdő! – mennydörögte a sziréna.

Flórián hirtelen fékezett, megfordult és már tekerte is le a tömlőt, hogy el tudja kezdeni oltani a tüzet. Az állatok pedig csak bámultak - már aki nem menekült el a tűz elől. Aztán rájöttek, hogy ez az autó segíteni szeretne nekik. Így összeszedték minden bátorságukat és ők is közelebb merészkedtek, bekapcsolódva az oltásba.

Flórián nagyon jól érezte magát. Azt csinálhatta, amit egész életében szeretett.

Segítethetett.

Hol volt már a dohogás, a nemtörődömség. A sértődés, hogy mindig nekik kell mindenkit kihúzni a bajból… Flórián ismét örült, hogy segíthetett. Hiszen, nem az állatok tehetnek róla, hogy baj van! Erről itt és most senki nem tehet. De szükségük van az Ő segítségére.
Miközben így morfondírozott, gyorsan és ügyesen eloltotta a tüzet.

Később az álatok, miközben megköszönték a segítséget, megkérdezték, hogyan tudnák legközelebb ezt elkerülni.

Flórián adott néhány tanácsot és rettenetesen boldog volt. Rájött, hogy a segítségen kívül a beszélgetés is milyen fontos. Elgondolkozott azon, hogy ha az emberekkel is többet beszélgetnének, akkor talán kevesebb baj lenne. Kevesebb lenne a veszély a munkája során. Kevesebben sérülnének meg.

Flórián hallgatta az állatok beszélgetését és közben elhatározásra jutott. Hazamegy. Visszamegy a laktanyába, és elmondja a többieknek az ötletét.

Így is tett. Elköszönt mindenkitől és szép lassan, csendben hazaindult. Üresen, piszkosan, fáradtan, de elégedetten. Nem száguldozott, nem kiabált a szirénája. Csak ment egyre büszkébben arra, hogy Ő egy tűzoltóautó.

Egészen este lett mire megérkezett a laktanyához. Halkan bekopogott és szégyenlősen lehajtotta a fejét. Majd amikor kinyílt az ajtó, nem is tudta mit mondjon.

Nagyon megörültek neki, a tűzoltók és a társai is. Rögtön be is engedték és egyből kérdésekkel árasztották el.

-         Merre jártál? Mit csináltál? Miért szöktél el?

Flórián pedig szépen, csendben, nyugodtan – nem dohogva, zsörtölődve – elmesélte milyen kalandokat élt át a nap során. Mit tanult a mai napból.

Elmesélte, mi jutott eszébe az erdőben. És ekkor a tűzoltók hangos kacagásban törtek ki.

-         Jajj, Flórián, persze, hogy szoktunk beszélgetni az emberekkel ezekről a dolgokról. Csak TE eddig nem akartál ezeken részt venni. Tudod, leginkább a gyerekekkel kell erről beszélni. Ha már van kedved, akkor legközelebb, ha megyünk egy óvodába, vagy iskolába, akkor eljöhetsz velünk. Jó móka lesz.

Nagyon megörült ennek Flórián és úgy döntött, ki nem hagyná a világért sem.

Így történt, hogy Flórián a következő alkalommal még nagyobb izgalommal várta ezt a találkozást, mint a gyerekek. Izgult, nehogy valami galibát csináljon. De hamar rájött, tényleg jó móka a gyerekeknek megtanítani, hogy a tűz nem játék.

szilveszter

Csendben lépkedsz. Határozottan csattan a talpad a jeges aszfaltjárdán. Füledben dübörög a zene, elnyomva a lelked szavait.

Közeledsz. Gyomrod összébb húzódik. Lépteid egyre lassabbakká válnak. Nem gondolkozol, hajt az egód. Menni kell, túl kell esni rajta. De a lelked sikítva kiállt.

Dübörög a zene, hogy ne kelljen hallanod. Tudod, most erősnek kell lenned, sírni ráérsz később is.

Zakatol a szíved, ahogy a bejárati kapu kódját beütöd. Nem tudod, mi vár rád, ott fent.

A lifthez lépsz. Majd meggondolod magad és a lépcsőn indulsz el. Kettesével veszed a fokokat. Szinte rohansz már.

Nehéz a szíved, és zakatol.
Egyszerre szeretnéd, hogy üres legyen a lakás, és hogy ő is ott legyen.

Nem tudod, mit is akarsz valójában.

Hirtelen ott állsz az ajtaja előtt. Kezedben a kulcs, de biztos, ami biztos, először becsengetsz. Vársz, hátha kinyitja valaki az ajtót, de nem hallod az ismerős hangokat. Megkönnyebbülten csúsztatod a kulcsot a zárba, és lépsz be a fájón ismerős helyre.

Szétnézel. Bejárod a kis lakás minden zugát. Őrült ötlettel, még a függöny mögé is benézel, de nem találod, amit keresel. Úgy tűnik, örökre elveszett.

Ekkor meglátsz egy levelet az asztalon. A borítékon a Te neved áll.

Csak állsz ott határozatlanul, megbénulva. Nem tudod, hogy mit tegyél. Elolvasd-e ott, vagy csak vidd magaddal, mint utolsó, fájó emléket? Vagy hagyd ott bontatlanul, az asztalon?

Tanácstalanul körülnézel, és ekkor feltűnik az asztal melletti széken egy szatyor. Egy becsomagolt doboz kandikál ki belőle. Odalépsz, belenézel. De igazából már előtte tudod, hogy az összecsomagolt ruháid és apróságaid vannak benne, amit szép lassan nála felejtettél.Egyenként kipakolod az asztalra. Szinte leltározol. Addig sem kell a levéllel foglalkoznod. A levéllel, ami mágnesként vonzza a tekintetedet.

Nézed a kipakolt dolgaidat. Ismét megdöbbensz, egy boldog időszak tárgyai milyen kis helyen is elférnek.
Hirtelen valami zajt hallasz kintről. Ekkor rájössz, hogy nem szabad időznöd, hiszen, még nincs a lelked biztonságban. Menni akarsz. A hátad mögött hagyni ezt a keserédes, kellemetlen pillanatot.

Gyorsan mindent bedobálsz a szatyorba. Az ajándékkal a kezedben viszont ismét megállsz egy pillanatra. Nem tudod, mi lehet. Nem tudod, szabad-e elvinned? Milyen fájó sebet tép fel újra?

Akarod-e tudni mi van benne? Akarod –e, hogy az emlékképeken, a fényképeken kívül más is legyen még, ami emlékeztet rá? Hiszen, bármi is van a dobozban, nem fogod tudni teljesen elfogadni Tőle.Aztán hirtelen döntesz. Bedobod azt is a szatyorba.

Gyorsan körberohansz a lakáson, benézel minden fiókba, a szekrénybe. A fürdőben a fogkefédet a kukába dobod.

Rohansz, mint az űzött vad. Szeretnél már otthon lenni. Otthon, ahol az emlékek nem annyira elevenek. Nem égetnek annyira. Talán nem is fájnak.

És ekkor ismét ott állsz az asztal előtt.

Még egy pillanatra körülnézel. Majd leülsz. Fejed a falnak döntöd és lecsukod szemed. Gondolatban végigpörög ez a röpke boldog időszak előtted. A mosolya, az illata, amit most is érzel a lakásban. A bőre tapintása.

Egy kósza könnycsepp gördül le arcodon, szorosra zárt szemhéjad alól. Dühösen törlöd le.

Szemed kipattan, mint aki most ébredt fel hosszú álmából.

Felállsz. Akkurátusan visszatolod a széket a helyére.

Felkapod a szatyrot, ránézel a levélre és csak állsz ott tanácstalanul, könnyes szemmel….

Határozottan lépkedsz. Leheleted ködgomolyagként ölel körül. Kezedben szatyor, körülötted boldog, kacagó emberek, fejed fölött tűzijáték világít. Füledben dübörög a zene, hogy ne kelljen a lelked hangját hallanod. Lépted ütemesen koppan a jeges aszfalton.

a kis fenyő

November tájékán, mikor leesnek az első hópihék az erdő szélén a fenyők között nagy izgalom támad. Tudják, érzik, hogy lassan készülniük kell a karácsonyra. Jönnek az emberek, megnézik őket és választanak. Több fát is kivágnak, majd mindenféle árusokhoz kerülnek. Vannak fák, akiket soha nem vittek el. Ők a nagy, bölcs öreg fenyők, akik vigyázzák a kisebb fák álmait, vágyait. Tanítják őket, hogy kell nőni, hogy egyenesek legyenek, hogy szépekké és formásakká váljanak. Azok a fák pedig, akik úgy döntenek, nem szeretnének karácsonyfák lenni, tőlük tanulják meg, hogy mit NE tegyenek.

Volt ott egy kicsi, apró fácska, aki még túl fiatalnak érezte magát a döntéshez, így nem is gondolkozott azon, hogy akar-e majd karácsonyfa lenni, ha megnő. De amúgy, mikor néha eljátszott a gondolattal, hamar letett erről az álmáról, mivel volt egy kis szépséghibája. Egyenes volt a törzse, gyönyörű formásak az ágai, de a legfelső ága neki kettétört kiskorában. Így neki nem egy, hanem két csúcsa volt. Emiatt gondolta, hogy nem foglalkozik a témával, amíg elég magasra nem nő! Ezért is lepődött meg, mikor egy hajnalon a fájdalmasan hangos fűrészekkel őt is kivágták, majd feldobálták egy nagy autóra, hogy a városba szállítsák. Egyetlen vigasza volt csak, hirtelen nagy pelyhekben, lágyan hullani kezdett a hó.

Teltek az órák, még mindig csak a kocsin zötykölődtek a többiekkel, összenyomódva, fázósan, de mégis várakozással telve. Mikor megérkeztek, hirtelen nem is tudták mi lesz velük. Erről nem beszéltek az öreg fenyők. Lepakolták őket, majd némelyiküket egy – egy karácsonyfa-talpba állították. Először őt is próbálták a talpak egyikébe rakni, de ott hamar észrevették azt, amit az erődben nem láttak, miszerint a legfelső ágából nem fognak tudni levágni. Őt így tudják csak feldíszíteni, de így valószínűleg senkinek sem kell majd. Ott azonnal kivették a talpból és egy árnyékos, sötét sarokba dobták a többi fenyő közé, akikről már lemondtak az árusok. Jajj, milyen fájdalmas volt ez a pillanat a kicsi fának. Nem kérte ő, hogy vágják ki, hogy hozzák ide. Nem akart ő karácsonyfa lenni. De ha már itt van, miért kell így bánni vele. Itt esélye sem lesz arra, hogy valaki észrevegye és hazavigye vágyódva, hogy lássa, milyen lesz a díszekkel az ágain. Most, hogy végigutazta az utat, igenis ő is szeretett volna díszévé válni egy szobának. szeretett volna ő is gyönyörűen szép karácsonyfa lenni.

Teltek a napok. Egyre több fát vittek haza. Egyre kevesebben lettek. Egyre több és több ember jött és nézegette a kint álló fákat, de feléjük a sarokba senki sem ért el. Mindenki talált magának kedvesebbet, mintsem, hogy hozzájuk is elnézzen. Az árus is megfeledkezett róluk, már nem is gondolta, hogy valaki is megveszi azokat a fákat. Úgy gondolta, ez az ára annak, hogy fenyőket árul. Minden évben akad egy- kettő, amik megsérülnek és kidobja őket.

Teltek a napok, és szegény kicsi fácska egyre szomorúbban várta a karácsonyt. Már nem töltötte el izgalom, ha meglátott valakit bejönni a kapun. Tudta – hiszen megtanulta – nem érte jönnek.

Aztán egyik délelőtt történt valami. Egy lány és egy fiú viharzott be a kapun, hangosan vitatkozva. Az árus ismerte már a lányt korábbról is. Rendszeresen nála vásárolta a karácsonyfáját, a virágait. Ismerte hóbortos szokását is. Mindig a legsutább fenyőket, virágokat vitte magával. Nem az áruk miatt, hanem mert megesett rajtuk a szíve, mint ahogy ezt egyszer elmesélte. A virágok aztán nála gyönyörű növényekké fejlődtek, a fák pedig még hetekkel később is büszkén csillogtak a nappalijában friss illatukkal betöltve a kis lakását. Eszébe jutott az árusnak a sötét sarokba bedobált karácsonyfa, de nem szólt, most nem. Meglepődött, mert eddig mindig egyedül jött a lány. Kíváncsi volt, vajon idén is ragaszkodik-e a szokásához. Úgy gondolta az árus, kivár, megnézi mi fog történni. főleg a vita miatt is. Nem jó mérges emberekkel beszélgetni. Régóta dolgozott már, ismerte az emberi természetet, így nem fog tudni nekik semmiféle fát eladni. Várt hát, szépen csendben.

Ahogy így állt ott csendesen félrehúzódva, óhatatlanul is kihallgatta a beszélgetést.

Meg is lepődött alaposan. Hogy lehet ezen így összeveszni? Aztán rájött, hiába a tisztelet, a szerelem, az otthonról hozott mintát nehéz levetkőzni. A lány a nagyitól örökölt díszekkel szokta díszíteni a fát, a fiú úgy gondolta, az első igazi közös karácsonyukra megérdemelné a fa is, hogy tökéletes új díszeket kapjon. Nem értette, mert nem figyelt, hogy az emlékek is előkerülnek ilyenkor a karcos, repedezett díszekkel együtt a dobozból. Azt pedig végképp nem értette, hogy is lehetne a fa legtetejére csillag helyett bármi mást felrakni. Ezen vesztek össze ők ketten, akik amúgy mindig mindenben egyetértettek. Annyira, hogy néha még mondaniuk sem kellett semmit. Tudták a másik gondolatait. Érezték.

Az árus csak állt és csendben mind a kettőjüknek igazat adott és tudta, nehéz menet lesz belátniuk, hogy itt és most nem ez a fontos. Itt és most a kettőjük szerelme a fontos, a szeretet, ami őket már összeköti örökre!

Nagyot toppantott a lány hirtelen és elindult a fenyők között magára hagyva a fiút, aki a másik irányba indult a fák mentén. Nézte a lány, nézte a szebbnél szebb fenyőket, de valami mégis hiányzott. Nem tudta megmondani, hogy mi, de érezte, nincs itt az ő karácsonyfája. Egyre szomorúbb és szomorúbb lett, ahogy egytől egyig végigsétált a fák között. Majd hirtelen ötlettől vezérelve a sötét sarok felé nézett és indult is rögtön. Elfelejtette a korábbi vitát, a fiút is – valljuk be. Csak ment, vitte a lába egyre közelebb a sarokhoz. Tudta, érezte, hogy itt valaki vár rá. Egy fa, aki arra vágyik, hogy ő is gyönyörű karácsonyfa lehessen, de valami miatt úgy gondolták az emberek, erre ő mégsem alkalmas. Nem vette észre, hogy közben a fiú is odaért mellé. Nem hallotta a hóban ropogó lépteit sem. Nem látta kezét, ahogy egyszerre mozdultak, hogy megfogják a kicsi fa legfelső ágát, amit kinéztek maguknak. Akkor még ők sem tudták, ugyanaz a fa várja őket. Gyönyörű, formás kis fenyő, némi szépséghibával. Egyszerre lendült kezük, egyszerre mozdították, de nem ugyan ott fogták meg a fát. Hirtelen nem is értették mi történt. Meglepődve kapták fel a fejüket és boldog mosolyukon hamar elolvadtak a hópelyhek, mikor rájöttek, itt a tökéletes megoldás a vitájukra. Nem volt kétséges, ez az ő fájuk. Lesz rajta két csúcsdísz. Egy a nagyi örökségéből és egy vadonatúj, szikrázó csillag. Pont el fog férni rajta egymás mellett. Egyik sem lesz magasabb, mint a másik.

Boldog mosolyuk még akkor is az arcukon játszott, mikor az árus felé fordultak, hogy kifizessék a fát. Olyan végtelen nyugalom áradt belőlük, hogy az árus önkéntelenül is azt mondta, tekintsék ajándéknak a fát! Az ő karácsonyi ajándékának az első közös karácsonyuk alkalmából.

Szívmelengető érzés volt becsomagolni a kicsi fát. Az árus tudta, hogy bár már évek óta árul karácsony tájékán fenyőket, ilyen élményben nem volt még része. Vidáman integetve búcsúzott a lánytól, a fiútól és a kis fenyőtől, aki végre maga is megtapasztalhatja, milyen karácsonyfának lenni!

éjszakai látogató

Megint nyűgös volt az este, te is rendesen elfáradtál.

Jó lenne most valakihez hozzábújni. Nem vágysz másra, csak egy kis bújásra, ölelésre. Emberi hangra. Suttogásra, nyugtatásra. Arra, hogy felnőttként kezeljenek. Emberként, nőként, és legkevésbé anyaként.

Halkan csipog a telefonod. Üzenetet kaptál. Tőle. Egész nap „beszélgettetek”. Tudja, hogy nem állsz lelkileg a helyzet magaslatán. Ismét nem állsz ott.

Próbál vigasztalni, de ma még ő sem tud jobb kedvre deríteni.

Válaszolsz, és benne van, hogy mennyire jó lenne, ha most veled lenne. Nem akarsz már mást tőle, csak beszélgetni. Látni, érezni az illatát, megölelni. Semmi mást. Vámpírkodni az energiáját.

Várod a választ, de már meg sem lepődsz, hogy nem érkezik.

Hiába van még nagyon korán, úgy döntesz, ma ismét korán próbálsz meg lefeküdni.

Rád fér, az idegnyúzó délután és este után. Felkapcsolod a lámpát a sötétben, és körülnézel a hálószobádban. Még mindig tetszik, de olyan üresnek tűnik valahogy. Hiányzik belőle az élet, de sebaj, csend van és nyugalom. Hallod a gyerekszobából kiszűrődő halk zenét, és ez kicsit megnyugtatja megtépázott idegeidet. Keresel egy könyvet, és lefekszel. Olvasni próbálsz, de nem igazán sikerül. Halkan csilingel a telefonod: „milyen utca, mi a házszám?”

Nézel nagyot, fel sem fogod hirtelen. Poénnak gyanítod, de válaszolsz.

Nem sokkal később újra megszólal. Ezúttal nem üzenet jött. Csörög. Felveszed, és hallod a hangját, mit már hetek óta nem. (hiába, az írásos kommunikáció hátrányai) Mindjárt érkezik. Még ekkor is nehezen hiszed. Beleugrasz a papucsodba és leszaladsz a kapuhoz. Kihalt az utca, még a buszok sem törik meg az éjszaka csendjét. Halkan, csendben begördül egy autó. Ekkor enged fel benned a feszültség. Odagurul melléd, somolyog. Beáll a kapuba, és kiszáll. Már ott az utcai lámpa alatt megölel, megsimogat, megcsókol. Úgy csókol, hogy elhiszed, tényleg hiányoztál. A lelked mélyén persze, tudod, hogy nem. De ott és akkor, hinni akarod, hogy igen, hiányoztál.

Beléptek a lépcsőházba, indultok fel a lépcsőn. Akkor már tudod, hogy nem beszélgetni fogtok. Furcsa is, mert eredetileg nem akartad. Ezt, nem akartad. De nem tudsz ellenállni. Az illata elkábít. Meleg lehelete a tarkódon felébreszti az érzékeidet. Tenyere a hasadon keserédes emlékeket idéz. De jól esik. Nagyon jól.

Beszédültök az ajtón az előszobába, és bár csak egyszer volt eddig nálad, magabiztosan terelget a hálószoba felé. Hamar a falnak simulsz. Halkan kattan a kilincs, kicsit kizárva a külvilágot. Csak állsz és nézed. Szinte felfalod a tekinteteddel. Még mindig alig hiszed, hogy ott van. De az illata hamar betölti a kis szobát. Suhog az ing, ahogy kibújik belőle. De te még mindig csak állsz, és szomjas tekinteteddel iszod a látványt. Szinte fényképezel.

Lustán mozdul, úgy húz magához. Ölel, ahol ér, ott simogat. Látszólag céltalanul. Közben suttog a füledbe és kuncog. Vele kuncogsz és érzed, ahogy a sok feszültség lassan szétolvad benned, átadva helyét egy másik típusú feszültségnek. Végre te is mozdulsz. Kezeddel öleled, simogatod, cirógatod finom, meleg bőrét. Úgy simulsz hozzá, mintha ezer és egy éve nem találkoztatok volna. Halkan nyekken az ágy, súlya alatt. Pillanatra átfut rajtad a kép, ahogy az ágyneműd között őt látod. Agyad ismét fényképező üzemmódba kapcsol. Tudod, a kép szinte örökre bevésődik. Majd mikor ismét magához húz, már csukva van szemed. Mosolyogsz. Egyszerre adsz és kapsz. Szinte követelsz, és szinte követel ő is. Nem tudod, kettőtök közül ki a határozottabb, de nem is érdekel. Itt már nem erről szól a játék. Ez már nem is játék. Az a fontos, hogy élvezd, hogy ő is élvezze.

Ha neki jó, neked is jó. Ha neked jó, neki is az lesz. Cirógat, simogat, már-már durván ér hozzád. Majd ajkaival kér bocsánatot. Ívben feszül tested érintése nyomán, de nem akarod, hogy vége legyen, még nem. Megfordulsz, most te irányítasz. Játszol vele, és ő élvezi. Látod, hallod. Gyorsul a légzése, a szívverése. Érzed. Az egész testén érzed a lüktetést.

Lassan nyugszik meg és te is lassan csitulsz. Olyan jó hozzábújni. Vigasztaló, meseszerű, hihetetlen. Még egy kérdés, meddig marad. „Aludj csak, még itt vagyok.” Befészkeled magad karjai közé. Bújsz. Félsz elaludni. Félsz a reggeli ébredéstől. Félsz, hogy csak álom volt. De azért néha csak el-elszenderedsz. Még álmában is simogat. Ahogy rezdülsz, fordulsz, úgy húz egyre jobban magához.

Felriadsz. Első dolgod, hogy megnézed, ott van-e még. Rád néz. Mosolyog. Tudja, mi jár a fejedben. Erősebben ölel át, így alszik tovább. Legalább is úgy tesz, mintha aludna. Magadba szívod az illatát, azt az ismerős, varázslatos illatot. Az illatot, melynek nem tudtál ellenállni eddig még soha.

Hajnalodik. A szobád ablakán lassan bekukucskál az első kóbor napsugár. Mennie kell. Lágy érintéssel, csókkal ébreszt. Megölel. Öltözik. Te is kábán keresed a ruhád. Magához húz. Hozzásimulsz.

Összebújva indultok az ajtó, a lépcső, a külvilág felé. Nehezen engeded el, hogy kinyisd számára a kaput, de megteszed, mert tudod, így is jóval többet kaptál, mint amit valaha is ígérhetett.

Még egy utolsó ölelés és nyílik az autó ajtaja. Tető lenyit, ablak leenged. Közelebb lépsz. Mosolyogsz, úgy nyújtod csókra a szád. Majd hátrálsz egy lépést. Nem kérdezel. Nem mersz és jogod sincs hozzá.

Duruzsolva indul a motor és lassan tovagördül. Integetsz. Könnyes szemmel csukod be az ajtót magad után, majd gyorsan visszabújsz a varázsillatú párnák közé.

Karácsonyi készülődés

Csak állsz a konyhában a háta mögött, és nézed, ahogy pipiskedve önti a lisztet a mérleg tálkájába.
Előtte alaposan előkészültetek. Minden hozzávalót a pultra kikészítettetek, elmosogattátok a korábbról maradt mosatlant. Vagyis, azt is ő mosta el, mert úgy döntött, ma segít neked.
Letörölte a pultot és elővette a mérleget.
Ma ő süti a sütit. Meglepetés lesz. Karácsonyi. Az osztálytársának.
Őt húzta, és egyedi készítésű ajándékot szeretne vinni, meg azt is kell, elvileg.
A sors fura fintora-e nem tudom, hogy a kisebbik törpéék is húztak. A tesója a nagylány tesóját.
Tetszett az ötlet, hogy a lányok a törpikéktől saját sütésű sütit kapjanak. Ez készült ma. Vagyis ma csak kimértük, kiszámoltuk, összeöntöttük, és kevertük.
Csak állsz ott és nézed, ahogy lábujjhegyen állva méricskél. Ahogy töri a tojást.
Fúj, ez hogy néz már ki. De anya, ez érdekes. Mi ez benne?
- szeme van a tojásnak, ahogy a nagyim mondta régen, mikor olyan kislány voltam, mint Te most.
Vigyázz, a cukrot ne szórd szét..
Anya, a mokkás kanál, melyik?
Meleg lett a méz, kicsit leforráztad a kezem. Szerinted, örülni fognak neki?
Azt mondtátok,hogy szeretik a mézest. Akkor biztos. Nem mindenki kap saját készítésű kosarat.

Csak állsz ott és rácsodálkozol, hogy repül az idő.
Nézed, ahogy szorgoskodik. Tétova, de mégis biztosnak tűnő mozdulattal gyúrja a tésztát. A konyhát lassan betölti a fahéj, a szegfűszeg, a citrom jól ismert illata.
Nézed és felrémlik benned a felismerés, miért is imádod ezeket a közös, meghitt pillanatokat.
A beszélgetést, a mesélést, a meghittséget éled át újra és újra, mikor neked meséltek, mikor Te voltál kislány, rád volt nagy a felnőttek köténye.
és csak remélni tudod, hogy neki is szép emlék lesz élete első mézeskalácsa, amit az elejétől a végéig ő készít el, szeretetből, szívből, örömmel....
Mert neked örökre bevésődik a lelkedbe a pillanat, mikor lisztes arcocskájával rád nevet a tál fölött.

utolsó érintés

Akkor már hónapok teltek el azóta, hogy legutóbb találkoztunk.

Hetek, hogy már a kétértelműséget is egyértelműsítve jöttek, mentek az üzenetek. Levelek. Tudtuk, igen, mind a ketten tudtuk, hogy nem szabadna, hogy nem lenne jó vége, és igazából nem is gondolja egyikünk sem komolyan. Nem is gondolhatjuk komolyan.

De jó volt. Csodás, vérpezsdítő, szédítő játék. Vagy nem is igazán játék volt talán.

Végül elérkezett a nap, mikor végre, tényleg érezhettük egymás illatát. Furcsa is volt. Hiszen legutóbb, mikor találkoztunk, még nem volt ilyen jellegű az egymás felé hajtó vágy. Akkor még barátként tekintettem Rád. Ha találkoztunk, jó volt. Készültem. Lélekben mindenképpen. De nem volt az a görcsös, időt sürgető, türelmetlenség bennem, hogy végre lássalak.

Ártatlan pillantások, és komoly beszélgetések, csipkelődések pillanatai voltak csak.

Majd jött egy tétova, félreérthető üzenet, amit, naná, hogy mind a ketten félre is értettünk. Hogy ki kezdte, nem tudom már. Csak azt vettem észre, hogy nincs a gondolataimban olyan kifejezés, amivel meg tudnám fogalmazni, hogy ami történik közöttünk, mi is pontosan.

Halványan, lent a mélyben évek óta jelen volt már. Nem szerelem ez. Nem az az őrült lángolás. Valami sokkal, de sokkal mélyebb, tartalmasabb kapocs volt mindig is.

És most hirtelen itt állsz előttem. Annyira kereslek a tömegben, hogy előbb érzem meg az illatodat, mint, hogy észrevennélek a tekintetemmel is. Pedig ott állsz előttem, lazán, kedvesen mosolyogva. Arra várva, hogy lásd az arcomon a felismerést.

Ismersz. Nem sürgetsz. Tudod, ehhez néha kell pár pillanat. Nézek Rád. Arcod és szemed is mosolyog, ahogy közelebb hajolsz az arcomhoz. Megpuszilsz. Fura, máskor is megtetted már, de most valahogy úgy érzem, sokkal bensőségesebb ez a mozdulat. Nem szólsz, csak nézel és mosolyogsz. Nem tudom, mit gondoljak. Így félre teszem az eszem és hagyom, hogy történjen, aminek történnie kell. Nem rohanok. Van időm.

Elfordulsz, és végre megszólalsz.

-      „milyen csinos vagy, ma”

Zavarban vagyok, mert tudom, hogy igazad van. Annyi a baj csak, hogy láttál már így, akkor nem tűnt fel. De nem szólok semmit. Sután megköszönöm a bókot és lépek utánad, a kávézó felé. Úgy bizsereg az ujjam vége. Úgy megérintenélek. Nézem a hátad, a feneked, ahogy lépkedsz, utat törve előttem a tömegben a csendes zug, a kávézó felé.

Már nem először ülünk ide be, de eddig soha nem tűnt fel, hogy milyen meghitt is ez a félig elkerített rész.

Zsebedbe nyúlsz, tétován előhúzol egy doboz cigit és félve kérdezed, zavarna-e. Nemet intek, mégis elteszed. Tudod, hogy utálom.

Zavarban vagy. Majd mesélni kezdesz.  A munkádról, a párodról, a szüleidről. Minden szóba kerül, abban a 40 percben, csak mi és azok a felkavaró üzenetek nem.

Hirtelen fizetni szeretnél és felállsz. Kinyújtod felém kezed, de mielőtt felállva megfoghatnám, már le is engeded, úgy szólsz, menjünk, vásárolni szeretnél – Velem.

Mosolygok, követlek. Nem értem, de követlek.

Mozgólépcső, emelet, sportbolt. Belépünk. Ekkor a befelé áramló tömeg, aki az akciós terméket keresi, közelebb sodor egymáshoz minket. Hozzámérsz. A puszit leszámítva, először, mióta találkoztunk. Hozzámérsz, én megborzongok, Te pedig egy másodperccel tovább tartod rajtam a kezed. Rám pillantasz. Nem szólsz, csak nézel. Azok a szemek! Megszűnik a világ körülöttünk. Csak állunk és nézem, ahogy nézel. Lassan mozdul kezed, hogy megcirógassa az arcomat. Ekkor, mintha vezényszóra történne, újra körülölel bennünket az a különös hangulat, amit az üzenetek, a levelek keltettek. Látom rajtad, Te is érzed. Nehezen mozdulsz, de mégis elfordulsz. Befordulsz a sorok közé, lassan lépek utánad.

Rám nézel, évődsz velem. Egyre bentebb, és bentebb lépsz a vállfák, a polcok között. Keresed, amiért jöttél. Elvileg!

Megtalálod. Naná, hogy a legalsó akasztón van. Alig vesszük észre. Leguggolsz. Leakasztod. Nézed. Fekete? Kék? Esetleg fehér? Kérdőn nézel rám.

Válaszolok, és te közben vissza is fordulsz a polchoz, hogy felakaszd a másik kettőt, ami nem kell.

Ott guggolsz előttem, háttal. Tarkódon a tegnap vágott hajad bizsereg. Ahogy az ujjaim is. Annyira vágyom, beletúrni.

Nem bírom ki. Önkéntelenül mozdul kezem, ahogy emelem. Már csak azt érzem, ahogy sercen a hajad vége a tenyeremen. Az ujjaim között. Siklik, finoman, illatosan, puhán.

Ott guggolsz, és közben jelentéktelen dolgokról beszélünk. A legfontosabb, hogy a hajad ott van az ujjaim között. Szinte tolod a fejed a tenyerem alá. Nem mondasz rá semmit, nem nézel hátra, nem nézel rám. Csak tolod a fejed az ujjaimhoz. Egyre bátrabban simogatlak. Érzem, hogy élvezed. Hirtelen körülnézel. Azt hittem, azt nézed, hogy ki láthat minket. De mikor tekinteted megakad a próbafülke ajtaján, majd rám mosolyogsz, szavak nélkül is tudom, mit gondolsz. Kezem, a füledre siklik, még mindig simogat.
Tudod, és tudom, hogy kérnünk sem kellene a másikat. Varázslatos a pillanat. Még mindig ott guggolsz előttem. Kezem a fejeden, az arcodon. Már nem beszélsz és én sem szólok. Csak siklanak a hajszálaid az ujjaim között. Imádom, és Te is élvezed.

Felállsz, rám nézel, szomorkás mosolyra görbül a szád és csak ennyit mondasz, könnyes szemmel:

-„tudod, hogy nem tehetem”

Rád nézek, elmosolyodom én is.

-„Tudom”

És kezedben a csuklóvédővel, elindulunk a kasszák felé.

Csendesen.

A bátor gyöngyvirág

Egy késő januári napon, mikor ismét szakadni kezdett a hó, és az emberek hiába várták sóhajtva, hogy jöjjön a tavasz, az egyik sarki ház járdájáról hólapátolás közben véletlenül elrepül egy kis földkupac is az úttest közepére.

-      jajj, mi volt ez? – kérdezte ijedten egy kis gyökérdarab a földkupacban, hirtelen ébredvén a puffanásra, ahogy földet ért.

Félve nézett körül, hiszen nem tudta hol van és azt sem, mi történt vele. Csak érezte, ilyenkor ő még aludni szokott. Nem ebben a hidegben repülni.

Aztán, ahogy telt – múlt az idő és kicsit melegebb napok következtek, a hókupac elolvadt a kis földlabdáról, és észrevétlenül eltűnt a macskakövek között a föld mélye felé.  A kis gyökérdarabot pedig valami eddig ismeretlen érzés kerítette hatalmába. Úgy érezte, hogy nem véletlenül ébredt fel téli álmából a tél kellős közepén. Neki itt dolga van. Óvatosan kinyújtotta kis erecskéit és próbált megkapaszkodni a földben. Kicsi volt azonban a kupac, amivel együtt kiszakították a többiek közül, így bizony nem járt sok sikerrel. Közben a rázós, macskaköves úton egyre több autó közlekedett, figyelemre sem méltatva a kicsi kupacot az út közepén.

Így történ, hogy egyik délután bizony, valakinek nem sikerült kikerülni őt és alaposan szétlapították a földet, amiben eddig megbújt. Először bizony rettenetesen fájt a kicsi gyökérdarabnak. De ahogy a fájdalom alábbhagyott, észrevette, hogy a macskakövek között a számára szükséges föld bújik meg. Így ismét erőt vett magán és óvatosan, lassan kinyújtóztatta kis csápjait, egyre mélyebbre és mélyebbre. Ahogy így tornázott, megpillantott néhány alvó fűmagot, és gondolta, felébreszti őket is.

-      hahó, hahó. Van itt valaki? - suttogta halkan, mert kiabálni, nem mert. Meg hát valljuk be, kicsit vacogott is a számára szokatlan hidegben.

-      Itt vagyunk, ne kiabálj! – válaszoltak a felébresztett fűmagok morcosan.

-      Sziasztok! Megmondanátok, hogy hol is vagyok? Mi ez a hideg? – kérdezte félve a kicsike kis gyökér.

-      ez itt egy úttest a világmindenség közepén! – válaszolták tudálékosan a fűmagok.

-      és azért van hideg, mert tél van. Ezért szeretnénk még mi is aludni egy kicsikét. Tehát ne kérdezősködj tovább, hanem próbálj meg Te is aludni. Majd tavasszal, akkor beszélgetünk, jó? – mondták még neki, két ásítás közben.

Nagyon meglepődött a gyökérke, de mivel nem volt más lehetősége, elfogadta, hogy a fűmagokkal nem fog tudni még beszélgetni. Ekkor azonban, hirtelen észrevette, hogy a napsugarak milyen finoman melegítik a hátát. Egészen úgy, mint máskor tavasszal, amikor felébred téli álmából.

-      lehet, hogy máris itt a tavasz? – morfondírozott magában, de a fűmagoktól már nem merte megkérdezni.

Ahogy így törte a fejét, valami ismerős bizsergés járta át. Egészen olyan volt, mintha tényleg tavasz lenne és a kis gyökér úgy döntött, hogy ő bizony megnézi kint a világot a föld felett.

Teltek a napok. A téli nap, hogy jól megtréfálja az embereket, tényleg tavaszi langyos levegőt hozott. Elolvadt a hó, és egyre több mosolygó arcot lehetett látni az utakon. De azért még senki sem felejtette el, hogy akármennyire is kellemesen meleg az idő, még mindig csak január van.

Éppen ezért is lepődtek meg a figyelmes járókelők, mikor valami apró zöld hajtást láttak a szürke kövek között. Volt, aki természetesen, átlépett rajta. Volt olyan is, aki nem hitt a szemének és leguggolt hozzá, hogy közelebbről is megnézze.  De egyvalamiben mindenki egyetértett. Szokatlanul korán kezdett ez a kis növény kibújni a földből.

Ezek után, azok, akik észrevették ezt a pici zöld hajtást, minden nap aggódva közelítették meg azt a két nagy követ, aminek óvó öblében megpihent ez az aprócska élet.

Persze a mozgolódásra ismét felébredtek a fűmagok is a földben. Először mérgesen, majd inkább féltőn figyelték a kis gyökér ténykedését.

-      ne csináld, még megfagysz! – mondták neki.

-      Még nincs tavasz. Csalóka ez a meleg! Hidd el, még mindig tél van! Fog még esni a hó és akkor mi lesz a szép zöld leveleiddel? – kérdezték tőle, de ő nem hallgatott rájuk.

-      Gyertek inkább Ti is! Nézzétek, milyen finoman melengeti a hajtásaim hegyét a napsugár.  – válaszolta nekik és kacagva egyre kintebb és kintebb dugta a levelei hegyét a földből.

Ekkor, mintegy varázsütésre, hirtelen beborult az ég! Viharos, jeges szél söpört végig a tájon. Fázósan koccantak egymásnak a macskakövek az úton. A kicsi gyökér is megijedt, hogy most bizony itt a nagy baj lesz. Fázott, de rettenetesen. Szeretett volna visszabújni a földkupacba, amit olyan hetykén és kacagva elhagyott. De visszahúzni már nem tudta a leveleit.

-      ugye, mi szóltunk előre! – kacagtak a fűmagok kárörvendve, de azért közben az idősebb, tapasztaltabb magok azon kezdtek el tanakodni, hogyan tudnának segíteni ennek a butuska, szertelen, de szeretetreméltó kis gyökérnek.

Összebújtak és tanácskoztak, miközben odakint a kövek fölött ismét nagy pelyhekben kezdett hullani a hó.

A kis gyökér viszont ekkor úgy döntött, hogy lesz, ami lesz, mivel visszabújni nem tud, inkább megpróbál minél magasabbra nőni. Emelt fejjel veszi tudomásul, hogy inkább a tapasztaltabb fűmagokra kellett volna hallgatnia.

Így történt, hogy bár hullott a hó, a kis hajtás nem adta fel, egyre magasabbra és magasabbra tört az ég felé.

Közben a fűmagok arra az elhatározásra jutottak, hogy akkor tudnak leginkább segíteni ennek a kis hebrencs növénykének, ha ők is kibújnak a földből és egymást melegítve átölelik a leveleket, hátha azzal egy kicsit őt is fel tudják melegíteni. De amikor ezt elmondták a gyökérnek, ő felháborodottan tiltakozott.

-      köszönöm szépen, nagyon kedvesek vagytok. De ezt a problémát én okoztam, nekem is kell megoldanom. – mondta és ezzel még egy nagy lendületet vett, és ismét fentebb dugta a levelei hegyét a földből.

Ahogy így növekedett egyre nagyobbra és nagyobbra, egyre több arra járó embernek tűnt fel, hogy bizony itt valami szokatlan dolog történik. A fehér hóból kikandikáló zöld levelek messziről jelezték, hogy januártól függetlenül a megszürkült kockakövek között bizony közeledik a tavasz!

Fújt a szél. A hópelyhek a délutáni napsütésben megolvadva, éjszakára jeges páncélként vonták körbe a leveleket, de a kis gyökér nem adta fel. Látta, érezte, hogy szertelensége azért némi jót is okozott. Mosolyt csalt a megfáradt emberi arcokra. Csodát ígért és mutatott!

A tél viszont nem tágított, így a kis növénykének, akivé közben a kis gyökér vált, egyre nehezebb dolga lett. Sötétzölden csillogó levelei egyre nehezebben álltak ellen a tél ostromának, de a kis gyökér tovább küzdött. Ekkor már a fűmagok is ámulva figyelték. Becsülték kitartását, bátorságát. Sőt, drukkoltak neki, hogy most már ne adja fel. Hozza el ő a tavaszt! A csillogó napsugarakat.

Az emberek pedig egyre gyakrabban jártak arra, hogy megcsodálják a tavasz hírnökét, ahogy magukban elnevezték a kis virágot.

Egyik reggel, miközben próbálta leveleiről lerázni a havat, furcsa érzés kerítette hatalmába a kis gyökeret. Egy új hajtás próbált utat törni magának a levelek szárai között. De ez most valami meglepő, eddig nem tapasztalt érzést hozott magával. Megrémült először a kis gyökér, majd rájött, mi történhetett. Nem szólt senkinek, csak csendesen mosolygott magában. Még féltőbb gondoskodással, még óvatosabban, mint eddig, a leveleit összeborítva nevelte ezt a kis hajtást. Elbújtatta a kíváncsi tekintetek és a metsző hideg elől.  

Ahogy viszont a csíra egyre nagyobb és nagyobb lett, rájött, sokáig már nem titkolhatja többé, hogy bizony ez nem egy levél lesz a sok közül. Ez valami más lesz.

Február lett közben, de a téli szél még mindig kitartóan kergette a havat a köveken. Csak a kis levelek dideregtek egyhelyben, meg – megállítva a fagyos ostromot.

Elérkezett a reggel. A kis hajtás magasabbra nőtt már, mint a levelek! Már az emberek is észrevették. Tanakodtak, mit is csináljanak vele. Féltek, a hidegben biztosan elpusztul, de végül úgy döntöttek, hogy ha eddig tudott vigyázni magára, talán ezután is sikerül. Reménykedtek, hátha kicsit melegebbre fordul az idő.

Hirtelen elállt a szél és verőfényes, szikrázó napsütés köszöntött a városra, megolvasztva a jéggé fagyott hópelyheket. Nagyon megörült ennek a növénnyé serdült kis hajtás és kibontotta bimbóiból virágszirmait. Megrázta magát és vakítóan csillogtak a téli havas macskakövek között fehér sziromvirágai, pillanatnyi megállásra késztetve az embereket.

Kicsi volt, satnya, de élt és virágzott a legmostohább körülmények között is. Harang alakú, kis csipkeruhájával elvarázsolt minden arra járót. Hirdette, hogy akaraterővel, kitartással bármi elérhető, még az is, hogy május legyen februárban!

Samu

Samu, egy icike-picike kis katica volt, aki a kerek erdő közepén lakott szüleivel és 6 idősebb testvérével. Annyira picike volt, hogy a hét pöttye éppen csak elfért a hátán.

Samuról tudni kell, hogy nem csak picike volt, hanem még kicsit ügyetlenke is. Éppen ezért gyakran állt a többiek gúnyolódásainak a középpontjában. 

Ennek a pici katicának volt viszont egy hatalmas nagy álma. Vágyva vágyott rá, hogy kitűnjön a többiek közül valamivel. De nem akármivel ám, hanem egy nyolcadik pöttyel. Szeretett volna ő lenni az egyedüli katica a világon, akinek nyolc apró, fekete pötty van a hátán. Sajnos, nem tudta, hogy mindezt hogyan is tudná elérni, így elhatározta, hogy megkeresi az erdő jótündérét és megkéri, varázsoljon neki egy nyolcadik kis pontocskát a szárnyaira.

Egyik reggel is, éppen ezen törte a kicsi kis buksiját, mikor nyílt a szobájukként használt virág sziromajtaja és megjelent az anyukájuk, hogy felébressze őket. Természetesen, rajta kívül még mind a 6 testvére aludt, és meglehetősen morcosan vették tudomásul, hogy itt a reggel és indulni kell az óvodába, iskolába. Samunak is készülődni kellett. Mivel, mint már mondtam, kicsit ügyetlenke volt, sajnos sehogysem sikerült bekötnie a kicsi cipőjén a cipőfűzőt. Édesanyjuk – Samu legnagyobb bosszúságára -, a legidősebb nővérét kérte meg, hogy segítsen azokat a fránya cipőket bekötni. Mivel a nővérének nem igazán tetszett a feladat, így a masni helyett, csomót kötött Samu fűzőjére, ami persze csak az oviban derült ki, mikor szegény Samu szembesült vele, hogy még levenni sem tudja egyedül a cipőjét. El is határozta, hogy szégyenében világgá megy, és csak akkor jön haza, ha már ott díszeleg a nyolcadik pötty a többi hét mellett, és ő lesz így a leghíresebb katica a világon.

Délután, mikor édesanyja azt hitte, hogy a réten kergetőzik a pillangókkal, el is indult, hogy megkeresse a tündért az erdő legrejtettebb zugában, hogy megkérje a varázslatra.

Ment, ment, mendegélt Samu. Repült fáról fára, bokorról, bokorra. De a jótündért sehol sem találta. Megkérdezte a lepkéket, majd a mókusokat, végül a mindent tudó bagoly segített a tündér rejtekhelyének a felkutatásában.  

Samu eddig azt hitte, ő ismeri az erdő legrejtettebb zugát is, de most egy olyan tisztásra érkezett, amiről eddig még az anyukája sem mesélt soha nekik. Gyönyörű fényes, virágokkal teli rétet talált. A rétnek az egyik végében állt egy hatalmas tölgyfa. A tölgyfa ágai között ott hintázott a tündér.  Kedvesen mosolyogva köszöntötte Samut.

-          szia, kicsi katica, már vártalak. Bíztam benne, hogy összeszeded a bátorságodat és meglátogatsz.

-          Szia, kedves Tündér! honnan tudtad, hogy jövök? – kérdezte Samu, miközben óvatosan közelebb repkedett a tündérhez.

Nagyot kacagott a tündér Samu kérdésén, majd kedvesen csak ennyit mondott:

-          természetesen, a tündérek mindent tudnak. De mondd el, mi járatban vagy errefelé, ahová a katicák csak ritkán tévednek?

Meglepődött Samu a tündér válaszán. Talán kicsit meg is ijedt, de azért még közelebb araszolt kicsit a hintához.  Majd kicsit akadozva ugyan, de elmondta, hogy igazából őt soha senki nem veszi észre, ezért szeretne egy nyolcadik kicsi pöttyöcskét a hátára, hátha akkor majd a többiek is felfigyelnek rá.

-          nagyon nagy kérés ez kedves, kicsi katica! De tudod, mi, tündérek, a nagyon nagy kéréseket is tudjuk teljesíteni. Már, ha akarjuk. De ahhoz, hogy teljesíteni tudjunk bizonyos kéréseket, annak, aki kérte, be kell bizonyítania rátermettségét, bátorságát. Így neked is.

Válaszolta, kicsi gondolkodás után a tündér. Majd hosszú haját meglóbálva, ismét hintázni kezdett, mint aki befejezettnek tekinti a beszélgetést. Samu persze nem sokat értett ebből a beszédből, és kétségbeesetten vakargatta a feje tetejét.

-          Mit kell nekem bebizonyítanom, kedves Tündér? És legfőképpen, hogyan? – tette fel a kérdések kérdését, ami hirtelen eszébe jutott.

A tündér mosolyogva válaszolt Samunak.

-          Valami nagy tettet kell véghezvinned. Valami olyat, amiből látszik, hogy jó szívű vagy, bátor és merész.

Nagyon elszomorodott ekkor Samu. Hiszen, hogy tudna ő nagy tettet véghezvinni, mikor még a cipőfűzőjét sem tudja megkötni? El is mondta ezt a tündérnek, aki kedvesen mosolyogva csak annyit válaszolt. Tudni fogja Samu, mikor ott lesz, hogy most érkezett el a nagyon nagy tettnek az ideje. Ha akkor  nem szalad el, akkor bizony megérdemli majd azt a nyolcadik kis pöttyöcskét a hátára.

Ezzel a tündér tényleg befejezte a beszélgetést és a hintájával felszárnyalt az égig. Samu tűnődve bámult utána.

Mit tegyek most? kérdezte Samu magától, majd mivel nem kapott választ, szépen csendben elrepült. Nem lett boldogabb a tündérrel folytatott beszélgetés után. Sőt, ha lehet, még nehezebb volt a szíve, mint mikor a tündért kereste. Úgy érezte, ő ezután is csak egy kicsi, ügyetlen katica marad.

Útközben, ahogy ott repdesett egyik virágról a másikig, találkozott egy szegény, sérült kis méhecskével, akit majdnem el is ütött.

-          Hééé, nem tudsz vigyázni? kérdezte mérgesen a méhecske.

-          Bocsánat, nem vettelek észre, ne haragudj, nagyon elgondolkoztam. De miért ülsz itt a porban, ahelyett, hogy a nektárt gyűjtenéd? és jaj, kiöntöttem a vödrödből a virágport, amit már összegyűjtöttél. Rettenetesen sajnálom. – mondta lehorgasztott fejjel Samu, és még a fekete pöttyei is elpirultak szégyenében.

-          Azért ülök itt, mert megsérült az egyik szárnyam, és nem Te öntötted ki a vödrömet, hanem én, mikor a sérült szárnyammal próbáltam leszállni az egyik sziromra, de elvétettem és mellé csúsztam. Sajnos nem tudok innen felkelni, hogy összegyűjtsem, ami kiömlött.

Samu, nagyon megsajnálta a kicsi, szorgos méhecskét és rettenetesen törte a fejét, hogyan is tudna segíteni neki. Ekkor, eszébe jutott, amit egyszer a mamája mesélt neki egyik este, mikor nem tudott a villámok miatt elaludni. A méhek, miközben gyűjtik a nektárt, beporozzák a virágokat. Ettől lesz olyan szép a rét, az erdő. Szép és illatos a sok virágtól. Addig – addig gondolkozott, amíg rájött, hogy egy kicsi madártollal össze tudná söprögetni, ami kiszóródott. szólt is az első arra repülő kismadárnak, hogy adjon kölcsön egy pihe-puha kicsi tollpihét a szárnyából. Persze a kismadár tudni szerette volna, hogy miért van szüksége egy kicsi katicának egy tollpihére. Miután Samu megmutatta a kiborult nektárt és a sérült méhecskét, a kismadár szívesen segített. Boldog volt Samu, hogy ilyen ügyesen kitalálta a megoldást. Úgy gondolta, hogy édesanyja, biztosan büszke lenne rá. De nem érezte azt, hogy ezzel megfelelt volna a tündér kívánságának! Így hát elköszönt Zümitől, és folytatta útját, hogy megtalálja, azt az igazán nagy tettet, amivel méltó lenne a nyolcadik kicsi pöttyre.

Ahogy így ment, mendegélt. Repült tova az erdő legrejtettebb zugába, találkozott egy csigával. De nem akármilyen csigával ám! Hanem egy meztelen csigával. Ugyanis, egy hatalmas vihar felkapta a csigust és messzire repítette a házától. Egészen az árok másik partjára. Csigusnak ez bizony óriási távolság volt. Főleg, hogy le is kellett mennie az árokba, majd felkapaszkodni a meredek másik oldalon. Ott ült hát szegény, lehorgasztott fejjel és búslakodott. Sehogy sem tudta eldönteni, hogy mit is csináljon. A háza nélkül viszont rettenetesen fázott már. Ekkor érkezett oda, Samu.

-          mi a baj Csigus? Mi történt a házaddal?

-          Elvitte az a nagy szél, ami délben fújt. Felkapott, és huss, a házamat továbbrepítette. Most pedig nagyon fázom és nincs hová bújnom. Az árok másik partja pedig messze van, így nem tudok átmenni érte.

Megsajnálta Samu a csigát és erősen törni kezdte a buksiját, mivel is tudna segíteni rajta. Hirtelen, rájött a megoldásra. Vagyis, úgy gondolta, hogy ez lesz az igazán jó megoldás! Gyorsan átrepült az árok felett és megkereste a csigaházat. Majd belekapaszkodott és teljes erejéből csapkodni kezdett a szárnyaival. De akárhogy is csapkodott, sehogy sem tudta felemelni. Nagyon elszomorodott, hogy még ezt sem tudja megtenni. Már majdnem sírásra görbült a szája, mikor ismét támadt egy ötlete. Gyorsan vissza is repült Csigushoz, hogy megkérdezze, mennyire fél a pókoktól. Mivel azt találta ki, hogy keres egy kedves, aranyos pókocskát, akit megkér, hogy szőjön egy jó kis hidat, amin a kicsi csiga át tud menni, így lerövidítve az utat. Csigus, nem igazán bízott az ötlet sikerében, de mivel nem volt más választása, beleegyezett.
Ekkor Samu gyorsan a magasba röppent, ahonnan jól láthatta a közelben csillogó pókhálókat. Megkereste a legszebbet és odaröpült. A pók ott ült a hálója szélén és lustán süttette magát a nap meleg sugaraival, miközben arra várt, hogy megszáradjon az a milliónyi esőcsepp, ami a hálóján csillogott!

Samu kicsit meg is rémült, mikor közelebb merészkedett hozzá, mert így közelről kicsit ijesztőnek tűntek szőrös lábai. Meg amúgy is, nagy volt ez a pók. Sokkal nagyobb, mint ahogy ő azt fentről látta és képzelte. De közben a kicsi, fázós csigára gondolt, aki tőle várja a segítséget. Így még közelebb repült a pókhoz és illendően köszöntötte, ahogy azt az anyukájától tanulta!

-      Csókolom!

De a pók nem hallotta. Öreg volt már, és kicsit rossz volt a füle. Látta Samu, hogy még sokkal közelebb kell mennie, ha beszélni szeretne vele. Így minden bátorságát összeszedte és rászállt a pók melletti ágra!

-      Csókolom! nem zavarok? – Kérdezte tőle, mire a pók vaksin hunyorogva felé fordult.

-      Van itt valaki? – kérdezte és csak hunyorgott a szikrázó napsütésben.

-      Igen, itt vagyok! – Válaszolta Samu.

Ekkor már a pók is meglátta a pici katicát.

-      szia! Miért zavarsz? – kérdezte mogorván.

-      Bocsánat, csak egy kis segítséget szerettem volna kérni, ha szabad. Nem messze innen egy kicsi csigának elvitte a házát a szél. Ahhoz, hogy ismét használni tudja, át kellene kelnie az árkon, ami nagyon mély és meredek. Sehogy sem tud átjutni rajta. Arra gondoltam, mivel ilyen szép hálót tetszik tudni szőni, talán egy hidat is tudna készíteni Csigusnak, amin könnyen át tudna jutni a házához.

-      tudni, tudnék… - morrant az öreg pók, csak kérdés, akarok-e?

-      Miért, mi kell ahhoz, hogy elkészüljön? – kérdezte félénken Samu.

-      Nem is tudom... Aztán miért segítenék nektek? Miért volna az nekem jó? – morrant az öreg pók.

-      Tetszik tudni, nekem az anyukám mindig azt mondja, hogy nem azért kell segíteni, hogy nekünk jó legyen, hanem azért, hogy akinek segítünk, annak könnyebb legyen. Nekünk meg jó érzés lesz az, ha a másik örül. – válaszolta Samu.

Elgondolkozott az öreg pók, majd halkan megjegyezte: - Nagyon bölcs asszony a mamád kölyök! Na, mutasd akkor az utat, hol van az a csiga?

Majd fogta magát, és elindult. Repült Samu, ahogy kis szárnyaival csak bírt, nehogy az öreg pók meggondolja magát. Mutatta az utat. Meg-megállt, bevárva a pókot, de azért sietett, nagyon. Mikor megérkeztek a csigához, szegény már teljesen didergett. Vacogott, rázta a hideg. Sírt, hogy hát a háza nélkül már mindig így fog fázni. Odaszállt mellé Samu, fogott egy szép nagy napmeleg lapulevelet és betakargatta vele Csigust, ahogy az anyukája őt szokta esténként. Közben megbeszélték, hogy a pók melyik irányba kezdje szőni a hálóját. Merre készítse a hidat. Ment is minden, mint a karikacsapás. A híd gyönyörű volt. Csillogott a lemenő nap fényében. Gyönyörű szivárványszínbe vonva a környező növényeket. Igen ám, de mikor az öreg pók átjutott az árok másik oldalára, nagy meglepetésben volt része. Ott nem volt bokor, ahová a híd végét rögzíteni tudta volna. Lehet, hogy hiába dolgozott? Pedig már ő is beleélte magát, hogy milyen jó dolog segíteni a másiknak. Szegény, vacogó csigát, már egészen megsajnálta. Olyan szépséges hidat készített neki, amilyen csak tellett tőle. Ekkor Samunak egy nagyszerű ötlete támadt. Bár nem tudta biztosra, hogy meg tudja – e csinálni, de úgy gondolta, egy próbát megér a dolog. Ha elég ügyesek a pókkal közösen, akkor a híd végét a legközelebbi fának a törzséhez tudják kötözni. A pók sző egy hosszú szárat a hídnak, vagyis kettőt, és Samu, ahogy azt mostanában gyakorolta, mint a cipőjén a fűzőt, odakötözi a fa dereka köré!

Mivel a póknak sem jutott jobb ötlet az eszébe, úgy gondolták, megpróbálják. Bár Samu nagyon tartott tőle, hogy most sem fog sikerülni a masnit megkötni, mint reggel, mikor indult az óvodába. De most sikerülnie kell, hiszen megígérte Csigusnak, hogy segít neki!

Közben, ahogy így töprengett, a pók el is készült a két hosszú szállal, amik tényleg úgy néztek ki, mint két cipőfűző. Samu meg is ijedt hirtelen, hiszen most neki kell megmutatnia, mit tud. Remegett keze-lába, ahogy megkerülte az egyik szállal a fát, majd a másikkal a másik irányból. Majd leszállt, óvatosan a két szálat a kezei közé fogta. Annyira koncentrált, hogy még a nyelvét is kinyújtotta. Izzadtságcseppek gyöngyöztek kicsi homlokán, de nem adta fel. Elsőre nem sikerült, kibomlott. Másodikra majdnem csomót kötött rá, de aztán végre… Végre sikerült!! Nagyon boldog volt. Büszkén repkedte körül a csodás masnit, amit kötött. Csak azt sajnálta, hogy az anyukája nem láthatja, milyen ügyes is ő!

Majd miután kigyönyörködte magát a masniban visszarepült Csigushoz. Szólt neki, hogy készen van a híd, indulhat a házáért. Szegény Csigus, szinte repült a hídon, úgy sietett, és a pók a túloldalon, mosolyogva várta. Megértette, hogy segíteni a másiknak, tényleg jó érzés!

Csigus megtalálta a házát, boldogan kapta a hátára, majd büszkén mutatta azt a kicsi katicának és az öreg póknak.

Hálásan bújt hozzájuk. Nem félt már a pók szőrös lábától egyikük sem. Hiszen tudták, azzal milyen csodálatos dolgokat tud az öreg pókapó készíteni.

Ekkor Samu rájött, hogy nincs szüksége a 8. kicsi pöttyre ahhoz, hogy jól érezze magát a bőrében. Sokkal többet segítenek a barátai. Megtanulta, barátkozni jó! A barátok fontosak még egy kicsi katica életében is.

Ezen felbuzdulva, úgy döntött, hogy ismét megkeresi a Jótündért és elmondja neki, hogy ne várjon rá, mert nem kell már neki a nyolcadik kicsi pöttyöcske.

Így is lett. Miután elbúcsúzott az új barátaitól is, szárnyra kelt. Elrepült ismét az erdő rejtett zugába. Arra a tisztásra, ahol a Tündérrel találkozott. Meglepődött, hogy nem is olyan nagy az a tisztás, mint ahogy emlékeiben élt, de talán még attól is gyönyörűbb, mint ahogy elképzelte. A virágok még bódítóbban illatoztak, szirmaik még szikrázóbban verték vissza a nap sugarait. A tündért Samu viszont sehol sem találta. Hiába nézelődött, hiába repkedte körbe a fát, ahol hintázni szokott, nem látta sehol. Ahogy így keresgélt, hirtelen valami halk hang ütötte meg a fülét. Úgy döntött, leszáll, hátha akkor jobban hallja, mi is az. Nagyon fülelt, még a levegőt venni is elfelejtett. Ekkor felismerte a hangot, amit hallott a levegőben. Valaki félénken szólongatta.

-      Samu!! Samu! figyelj ide, ide fentre, a fára a fejed fölé!

Megijedt Samu. Ki az, aki itt a nevén szólongatja? Nem ismer itt senkit, csak a tündért, de ő nincs itt.

-      Samuuuuu, Samu, figyelj rám!! Itt vagyok!

Ekkor végre Samu félénken felnézett a fa tetejére. Amit látott, attól viszont tényleg megijedt. A tündér volt ott! Fennakadt egy gallyon a szárnyával. Ezért nem tudott lejönni. Rögtön odarepült hozzá a kicsi katica, amilyen gyorsan csak tudott.

-      Szia Tündér, mi történt veled?

-      Hintáztam és nagyon magasra repültem a hintával. Olyan magasra, hogy ki is pottyantam volna, ha nem lenne szárnyam. De így is csak annyit sikerült elérnem, hogy nem üssem meg magam a földön. De a szárnyamra nem figyeltem, így fennakadtam itt a fán. Beakadt és fáj, nem tudom mozgatni. – mondta a tündér, sírós hangon.

Ekkor, Samu, közelebb repült a tündér szárnyaihoz és elszörnyedve látta, hogy azért nem tud repülni velük a tündér, mert úgy akadt fent, hogy ki is szakadtak. A gally lyukat fúrt a szárnyába. Mint egy fogasra, úgy akadt oda a Jótündér.

-      Tudod, tündér, az történt, hogy kiszakadt a szárnyad, ahhoz, hogy ismét repülni tudj, ahhoz meg kell foltozni a szárnyadat. Nem nagy a lyuk, de így átsiklik rajta a levegő. Így nem fogsz tudni velük repülni.

A tündér ezeket a szavakat hallva, hirtelen zokogni kezdett. Sírt, csak úgy folyt a könnye. Aranyszínű csíkokat húzva az arcán. (mert a tündérek aranyszínű könnyet sírnak.) Nagyon megsajnálta Samu.

-      Szegény tündér, mi lesz most vele? Egy tündér, aki nem tud repülni? Ajjaj. Olyan nincs, hogy egy igazi tündér ne tudjon repülni!

Okoskodott Samu. A tündér pedig egyre csak sírt, zokogott.

Hirtelen Samunak eszébe jutott, miért is kereste fel a tisztás lakóját. Eszébe jutott, hogy nincs már szüksége a nyolcadik pöttyre, ahhoz, hogy különleges katica legyen a mások szemében. Mert már tudta, hogy a barátai szemében, így is különleges. És ahogy ez így eszébe jutott, a megoldást is megtalálta. Odarepült a tündérhez és vigasztalni kezdte.

-      egyet se búsulj kedves Tündér. Majd én segítek neked. A lyuk a szárnyadon pont akkora, hogy a hátamon lévő pöttyök közül kettővel majd megfoltozom neked. Így ismét fogsz tudni repülni. Szállni a széllel.

Csodálkozva nézett rá a tündér.

-      Tényleg képes lennél rá? Tényleg nekem adnál két pöttyöt a hátadról? De hiszen amikor itt jártál, még az a hét pöttyöd is kevésnek tűnt számodra, ami a hátadon van. Még többet szerettél volna, hogy felfigyeljenek rád! Most meg a kedvemért lemondanál arról, hogy nyolc pöttyöd legyen?

-      Kedves Tündér, egy percig se aggódj a pöttyeim miatt. Miközben a nagy tettet kerestem, amit végre kellene hajtanom a nyolcadik pöttyért, rájöttem, hogy a barátság többet ér, mindennél. Barátokat találtam, olyanokat, akik elfogadnak ilyen kicsinek is, mint amilyen vagyok. Nem csúfolnak, segítenek, ha kell. Szeretnek feltételek nélkül. Ahogy én is szeretem őket! Ez a legfontosabb, nem holmi pöttyök a hátamon!

Nagyot nézett a tündér, hogy így megváltozott Samu. De nem szólt, csak hálásan elrebegett egy köszönömöt.

-      Köszönöm Samu. Igazán nagylelkű vagy. Nem tudom, hogy hálálhatnám meg neked.

-      Azzal tudod a legjobban meghálálni, hogy mikor repülsz, mint a pillangók, néha gondolsz majd rám, és közben mosolyogsz. Nekem ez elég. De most siessünk, szabadítsunk ki innen, hiszen gyorsan sötétedik, én pedig félek a sötétben. – válaszolta a kicsi katica.

Ezzel elkezdte húzni-vonni a gallyakat, hátha a Jótündér kiszabadul. Nem ment könnyen, hiszen Samu jóval kisebb volt, mint a Tündér, de nem adta fel. Húzta jobbról, majd balról, alulról és felülről. És egyszercsak, hopp, a tündér lehuppant a földre. Kicsit megütötte magát, mert a fenekére esett, de Samu már ott is volt mellette. Gyorsan, de annál óvatosabban leszedte a két legnagyobb pöttyét a szárnyáról, és betapasztotta vele a tündér szárnyán a lyukat, nehogy még tovább szakadjon. Hálásan nézett fel rá a Jótündér.

-      ismét csak megköszönni tudom, Samu! Nem tudom, mi lett volna velem, nélküled.

-      Ugyan, kedves Jótündér, akkor valaki más sietett volna a segítségedre!

Mondta szerényen Samu, miközben a tündér óvatosan próbált legyezni a szárnyaival. Miután megbizonyosodott róla, hogy a pöttyök jól tartanak, felröppen a levegőbe. Körberepülte a tisztást, kipróbálta a hintáját és csak kacagott, kacagott, miközben repült a széllel. Samu, csendes mosollyal az ajkán figyelte a Tündér boldogságát. Szívét átjárta egy különös érzés. Átjárta, átmelegítette. (a megelégedettség érzése volt. Örült, hogy segíthetett.)

Hirtelen leszállt előtte a kacagó tündér és így szólt!

-      Tudod Samu, megígértem neked, hogy kapsz tőlem egy pöttyöt, és úgy érzem, bőven kiérdemelted az önzetlenségeddel. De arra gondoltam, hogy még így is csak 6 pöttyöcskéd lesz, ami nem 8. Így nem neked lesz a legtöbb pöttyöd a világon.

-      Már nincs szükségem arra, hogy nyolc pöttyöm legyen, kedves Tündér. Már nem akarok a leghíresebb katica lenni a világon. Rájöttem, a barátok sokkal fontosabbak, mint a pöttyök száma! – válaszolt csendesen Samu.

Ekkor a tündér elgondolkozott egy pillanatra, majd miközben ráillesztette azt a kicsi kis pöttyöcskét Samu hátára, csendben csak ennyit mondott.

-      Tudod Samu, a hat pöttyöddel is kitűnsz a hétpöttyösök közül.