Szülj nekem egy fiút

Kellemes kora őszi,  langyos este volt.
Türelmetlenül vártalak,  hogy megérkezz.
Úgy volt, hogy végre együtt megyünk kettesben valahová.
Együtt,  vidáman célozzuk meg a Népligetet,  és az ottani sátrakat.
Szóltál délben:  közbejött valami.
"Lacika szeretne veled beszélni. Négyszemközt!"
Ez fontos volt,  de nem tudtad még miért.
Nekem voltak tippjeim,  de nem árultam el.
Hazajöttem,  főztem.
Finomat.
A kedvencedet.
És vártam.
Vártam, hogy vége legyen,  hogy hívj,  hogy induljak,  hogy ott találkozzunk.
De nem hívtál.
Néztem a meccset,.
Jó volt,  de közben nem hívtál.
Telt az idő.
Nem hívtál.
Átöltöztem játszósba.
Már tudtam, nem megyünk aznap sehová.
De nem hívtál.
Lassan a meccsnek is vége lett.
Nem hívtál.
Majd valamikor,  késő este, boldog türelmetlenséggel kaptam fel a telefont,  mert hívtál.
Talán, még eléred az utolsó buszt.
Talán még ideérsz.
"Ne haragudj -  ünnepeltünk "
Hogy mit?
Az titok,  de este megtudom.
Vártam tovább.
Üzenet:
elérted.
Üzenet:
úton vagy de garázsmenet.
Menjek eléd.
Felöltöztem.
Elindultam.
Hívtál.
Sétálni.
Szemből, feléd.
Mentem.
Megláttalak.
Táska a válladon.
Pólód (a kedvenced) kezedben.
Megláttál.
Megálltál.
Az utcai lámpa tövében ölelésre nyitottad karjaid,
Majd hangosan kiabáltál:
"szülj nekem egy fiút! "
Megöleltél,
Elsuttogtad újra:
"szülj nekem egy fiút! Ne lányt,  egy fiút"
Nevettünk.
Közben a hideg rázott.
Én?
Soha...

Hosszú évek teltek
Jöttem haza az utolsó busszal.
Kellemes, langyos este volt.
És garázsmenet.
Leszálltam.
Sétáltam.
Nem hívtál.
Nem jöttél.
De mégis megtorpantam,
Mert egy pillanatra ott voltál a lámpa fénykörében
És suttogtad:

"szülj nekem egy fiút"

Flórián

Flórián egy csodaszép tűzoltóautó volt. Nem volt már fiatal, de talán ezért is volt olyan fenséges látvány, amikor szirénázva száguldott, hogy segíthessen valahol. Persze, ő sem volt tökéletes. Volt egy nagyon nagy hibája. Flórián ugyanis, imádott zsörtölődni. Valamikor régen, nagyon szerette a munkáját. Megbecsülték, tisztelték, ő pedig élvezte, hogy mindig a figyelem középpontjában van.

De mostanában Flórián nagyon megváltozott. Nem érdekelte már semmi. Sőt, igazából, mikor felharsant a sziréna a laktanyában, alig akart elindulni. Mérgesek is voltak sokszor gazdái miatta, hiszen nekik sietniük kellett.

Most is éppen a laktanyában pihent, miközben azon dohogott, hogy már megint mennyire felelőtlenek voltak a gyerekek, és majdnem mekkora nagy baj lett belőle. Ahogy ott álldogált a helyén, a csizmák és sisakok között – mert már a többi tűzoltóautó nem igazán szeretett vele beszélgetni, most is csak egyre morgott.

-         hogy lehet valaki ennyire buta, hogy játszik a játszótéren a gyufával és persze, hogy kigyulladnak a játékok. De aztán meg persze várják, hogy segítsünk, hogy vigyük a vizet, meg a létrát és dolgozzunk. Szaladjunk, rohanjunk, hozzuk helyre, amit mások elrontottak.

Ilyen, és ehhez hasonló gondolatok futottak át a fején, miközben csak nagyokat szusszantott és zsörtölődött. Természetesen senki nem válaszolt neki, hiszen ha jobban belegondolunk, valahol igaza volt. Mégis a többiek büszkék voltak arra, hogy segíthettek. Csak Flórián nem volt az.

Így történt, hogy egy szép kora nyári reggelen, mikor visszaérkeztek egy tűzoltásból, Flórián úgy döntött, hogy neki ebből elég. Világgá megy, megszökik. Ettől a perctől fogva, állandóan a szökésen törte a fejét. Várta a kedvező pillanatot, mikor az ajtókat valaki elfelejti bezárni. Akkor aztán, iszkiri, gyorsan el fog száguldani. Mert azért akármennyire is szeretett volna megszökni, tudta, érezte, hogy munka közben – hiába is lenne rá lehetősége – nem szökhet meg. Ott számítanak rá. Ha ott szökik meg, bajba sodorhatja a többieket is. Azt pedig nem szerette volna. Így várt, várt. Egyre türelmetlenebbül. Mígnem egyszer elérkezett a várva várt pillanat. Egy gondtalan tűzoltó véletlenül nyitva felejtette az ajtót. Pont azt, ami Flórián előtt volt. Így hát a piros kis tűzoltóautó, kapta a létráját, feltekerte a tömlőjét és már ott sem volt. Sebesen száguldott ki a laktanyából. Annyira sietett, hogy még a szirénáját is elfelejtette bekapcsolni. Pedig Flórián legnagyobb öröme mostanában a szirénája volt. Imádott hangosan szirénázva száguldozni az utcákon.

-         Nénó-nénó, itt vagyok, vigyázzatok, húzódjatok félre, Sietek!! nénó-nénó!

És ilyenkor mindenki előreengedte Flóriánt, hagy siessen, hiszen okkal siet.

Na de most, még a szirénáját sem kapcsolta be, annyira rohant. (nem is értem, hogy felejthette el) Csak ment, ment egyik utca után a másikon. Nem volt elképzelése, hová is menjen, csak ment, minél messzebbre a tűzoltólaktanyától! Hiába kiabáltak utána a barátai, hogy maradjon! Mi a baja? Jöjjön vissza! Flórián rájuk sem hederített.  Elszáguldott.

Szomorúan néztek utána a többiek. Sajnálták, hogy elment. Azon gondolkoztak, hogy ha meghallgatták volna, talán nem hagyta volna őket itt. De tenni már nem tudtak semmit. Csak reménykedtek benne, hogy visszajön.

De hiába vártak. Flórián elment és vissza sem nézett.

A tűzoltók is tanakodtak, most mihez kezdjenek. Egyik kedvenc autójuk megszökött. Nem is értették mi történt. Hiszen nekik Flórián soha nem panaszkodott. De most, a többiek elmesélték nekik, hogy bizony Flórián már régóta nem szeretett volna tűzoltóautó lenni. Nem örült, ha segíteni hívták, csak a gondot látta benne. Hogy a szép piros színe poros lesz, meg füstszagú. Elmesélték, hogy nem szerette, hogy egyre kevésbé tisztelik. Hogy milyen meggondolatlanok az emberek, és mindig tőle várja mindenki a segítséget. De neki persze nem akar senki segíteni. A múltkor is, mikor vízre lett volna szüksége, még a tűzcsapot is megrongálták a gonosz gyerekek, hogy ne tudja megtölteni a tartályát. És csak panaszkodtak az ottmaradt autók hosszú perceken keresztül.

Flórián természetesen erről mit sem tudott, hiszen élvezve a szabadság fuvallatát, csak száguldott, csak száguldott keresztül a városon. Aztán egyszer, az egyik piros lámpánál bizony meg kellett állnia. Ekkor jutott eszébe, hogy nem kapcsolta be a szirénáját. Nosza rajta, gondolta, és már énekelt is, visított is a sziréna.

-         nénó-nénó, vigyázz az utamból! Engedj!!

Szaladt Flórián, ahogy csak tudott.

De egyszer véget ért a város. Az út, amin járt, nem volt már ismerős neki. Eltűntek a házak, az utcai lámpák. Csak az út és a szélén lévő erdő maradt. Egyre sötétebb is lett, ahogy az erdőbe beért. Flórián rájött, hogy eltévedt. Ezt nem akarta. Nem szerette, ha olyan helyre kellett mennie sötétben, ahol még nem járt. Márpedig, itt még nem járt, tudta, hiszen ő nem szokott erdőbe menni. De csak ment tovább rendületlenül. Igaz, már nem szólt a szirénája, már nem száguldott, csak suhant az úton, bentebb az erdő közepe felé.

Ahogy így egyre lassabban közlekedett, feltűnt neki egy – két érdekes dolog az út szélén. Látott egy őzikét átszaladni a mamájához, az úton. Erősen fékezett, el ne üsse, a kis butát. Először most is dohogni kezdett, hogy ejnye-bejnye, milyen buta ez az őzgida. De aztán meghallotta, hogy a kicsi őz mamája milyen szeretettel dorgálja fiát. Tanítja, hogy máskor ilyet ne tegyen. Nem veszekszik, csak elmondja, nem szabad, mert balesetveszélyes. Szépen, csendben, lassan, megbeszélik. És valami ekkor megmozdult Flórián szívében. Még nem tudta mi az, de határozottan érezte a változást. Tetszett neki, hogy az őzgida megértette, hogy veszélyes dolgot csinált. Tudta, legközelebb, biztosan szét fog nézni, mielőtt az úttestre lép. Ahogy így magában mosolygott, hirtelen megpillantott egy madárfészket a földön. A szülők kétségbeesetten repkedtek a fészek körül, próbálták megnyugtatni a fiókákat.

-         minden rendben lesz, csak nyugodjatok meg. Minden rendben lesz…

Persze nem tudták, miként tudnák a fészket – és a fészekkel együtt az icipici kismadarakat ismét a fára feltenni, hogy senki ne bánthassa őket. főleg, hogy az ág, ahol a fészek volt, letörött, azért is esett le az otthonuk.

Nagyon megsajnálta őket Flórián. Odagurult és csendben megszólalt.

-         én tudok segíteni, ha szeretnétek, csak mondjátok meg, melyik ágra tegyem vissza a fészket.

Csodálkozva nézett rá a két madár. Soha nem láttak még tűzoltóautót ilyen közelről. Nem is tudták hirtelen mit mondjanak. De nem töprengtek sokáig, gyorsan megköszönték a segítséget és kiválasztottak egy ágat, ami biztonságosabbnak tűnt, mint az előző. Flórián pedig kinyitotta a létráját és felrakta vele a fészket a magasba, a lombok közé. Nagyon boldog volt a két kismadár, hogy megmenekült a családjuk és az otthonuk is. Hálásan köszönték meg Flóriánnak a segítséget, aki csak mosolygott és nem mondta el, hogy neki ez jóval többet jelentett, mint a madaraknak. Csendben elköszönt és ment tovább az úton.

Ahogy így lassan gurult tovább, mert már nem száguldozott, és a madarakon, az őzgidán törte a fejét. Hogy milyen jó volt őket látni, hallani. Hogy így is lehet. Hiszen a madarak is megtanulták, sőt a fiókáknak meg is tanították, hogy elszáradt ágra ne építsenek többet fészket. Meg az őzmama is megtanította a gidát, hogy ne rohangáljon ész nélkül. Szóval, ahogy ment- mendegélt Flórián, hirtelen egy csomó állat szaladt vele szemben az úton. Nem is értette hirtelen mi történt. Hiszen rendben, hogy ez az út az erdőn visz keresztül, de az állatok nem szoktak az aszfaltozott úton közlekedni. De látta, hogy egyre több-és több állat fut vele szembe, rémülten. Ekkor viszont hirtelen észrevette, a rémüldözés okát is. Egy vastag, fekete füstcsíkot látott felszállni nem messze tőlük az erdőből.

-         Ezért szaladtak hát az állatok. Ők félnek a tűztől – gondolta Flórián.

De ugye, Flórián nem félt a tűztől. Hirtelen nagyon jól érezte magát. Tudta, most megmutathatja, mit is tud ő valójában. Bekapcsolta a szirénát, és gyorsan odahajtott, ahol a füstöt látta felszállni.  Döbbenten látta, hogy bizony mekkora tűzről is van szó.

-         Ég az erdő! – mennydörögte a sziréna.

Flórián hirtelen fékezett, megfordult és már tekerte is le a tömlőt, hogy el tudja kezdeni oltani a tüzet. Az állatok pedig csak bámultak - már aki nem menekült el a tűz elől. Aztán rájöttek, hogy ez az autó segíteni szeretne nekik. Így összeszedték minden bátorságukat és ők is közelebb merészkedtek, bekapcsolódva az oltásba.

Flórián nagyon jól érezte magát. Azt csinálhatta, amit egész életében szeretett.

Segítethetett.

Hol volt már a dohogás, a nemtörődömség. A sértődés, hogy mindig nekik kell mindenkit kihúzni a bajból… Flórián ismét örült, hogy segíthetett. Hiszen, nem az állatok tehetnek róla, hogy baj van! Erről itt és most senki nem tehet. De szükségük van az Ő segítségére.
Miközben így morfondírozott, gyorsan és ügyesen eloltotta a tüzet.

Később az álatok, miközben megköszönték a segítséget, megkérdezték, hogyan tudnák legközelebb ezt elkerülni.

Flórián adott néhány tanácsot és rettenetesen boldog volt. Rájött, hogy a segítségen kívül a beszélgetés is milyen fontos. Elgondolkozott azon, hogy ha az emberekkel is többet beszélgetnének, akkor talán kevesebb baj lenne. Kevesebb lenne a veszély a munkája során. Kevesebben sérülnének meg.

Flórián hallgatta az állatok beszélgetését és közben elhatározásra jutott. Hazamegy. Visszamegy a laktanyába, és elmondja a többieknek az ötletét.

Így is tett. Elköszönt mindenkitől és szép lassan, csendben hazaindult. Üresen, piszkosan, fáradtan, de elégedetten. Nem száguldozott, nem kiabált a szirénája. Csak ment egyre büszkébben arra, hogy Ő egy tűzoltóautó.

Egészen este lett mire megérkezett a laktanyához. Halkan bekopogott és szégyenlősen lehajtotta a fejét. Majd amikor kinyílt az ajtó, nem is tudta mit mondjon.

Nagyon megörültek neki, a tűzoltók és a társai is. Rögtön be is engedték és egyből kérdésekkel árasztották el.

-         Merre jártál? Mit csináltál? Miért szöktél el?

Flórián pedig szépen, csendben, nyugodtan – nem dohogva, zsörtölődve – elmesélte milyen kalandokat élt át a nap során. Mit tanult a mai napból.

Elmesélte, mi jutott eszébe az erdőben. És ekkor a tűzoltók hangos kacagásban törtek ki.

-         Jajj, Flórián, persze, hogy szoktunk beszélgetni az emberekkel ezekről a dolgokról. Csak TE eddig nem akartál ezeken részt venni. Tudod, leginkább a gyerekekkel kell erről beszélni. Ha már van kedved, akkor legközelebb, ha megyünk egy óvodába, vagy iskolába, akkor eljöhetsz velünk. Jó móka lesz.

Nagyon megörült ennek Flórián és úgy döntött, ki nem hagyná a világért sem.

Így történt, hogy Flórián a következő alkalommal még nagyobb izgalommal várta ezt a találkozást, mint a gyerekek. Izgult, nehogy valami galibát csináljon. De hamar rájött, tényleg jó móka a gyerekeknek megtanítani, hogy a tűz nem játék.

szilveszter

Csendben lépkedsz. Határozottan csattan a talpad a jeges aszfaltjárdán. Füledben dübörög a zene, elnyomva a lelked szavait.

Közeledsz. Gyomrod összébb húzódik. Lépteid egyre lassabbakká válnak. Nem gondolkozol, hajt az egód. Menni kell, túl kell esni rajta. De a lelked sikítva kiállt.

Dübörög a zene, hogy ne kelljen hallanod. Tudod, most erősnek kell lenned, sírni ráérsz később is.

Zakatol a szíved, ahogy a bejárati kapu kódját beütöd. Nem tudod, mi vár rád, ott fent.

A lifthez lépsz. Majd meggondolod magad és a lépcsőn indulsz el. Kettesével veszed a fokokat. Szinte rohansz már.

Nehéz a szíved, és zakatol.
Egyszerre szeretnéd, hogy üres legyen a lakás, és hogy ő is ott legyen.

Nem tudod, mit is akarsz valójában.

Hirtelen ott állsz az ajtaja előtt. Kezedben a kulcs, de biztos, ami biztos, először becsengetsz. Vársz, hátha kinyitja valaki az ajtót, de nem hallod az ismerős hangokat. Megkönnyebbülten csúsztatod a kulcsot a zárba, és lépsz be a fájón ismerős helyre.

Szétnézel. Bejárod a kis lakás minden zugát. Őrült ötlettel, még a függöny mögé is benézel, de nem találod, amit keresel. Úgy tűnik, örökre elveszett.

Ekkor meglátsz egy levelet az asztalon. A borítékon a Te neved áll.

Csak állsz ott határozatlanul, megbénulva. Nem tudod, hogy mit tegyél. Elolvasd-e ott, vagy csak vidd magaddal, mint utolsó, fájó emléket? Vagy hagyd ott bontatlanul, az asztalon?

Tanácstalanul körülnézel, és ekkor feltűnik az asztal melletti széken egy szatyor. Egy becsomagolt doboz kandikál ki belőle. Odalépsz, belenézel. De igazából már előtte tudod, hogy az összecsomagolt ruháid és apróságaid vannak benne, amit szép lassan nála felejtettél.Egyenként kipakolod az asztalra. Szinte leltározol. Addig sem kell a levéllel foglalkoznod. A levéllel, ami mágnesként vonzza a tekintetedet.

Nézed a kipakolt dolgaidat. Ismét megdöbbensz, egy boldog időszak tárgyai milyen kis helyen is elférnek.
Hirtelen valami zajt hallasz kintről. Ekkor rájössz, hogy nem szabad időznöd, hiszen, még nincs a lelked biztonságban. Menni akarsz. A hátad mögött hagyni ezt a keserédes, kellemetlen pillanatot.

Gyorsan mindent bedobálsz a szatyorba. Az ajándékkal a kezedben viszont ismét megállsz egy pillanatra. Nem tudod, mi lehet. Nem tudod, szabad-e elvinned? Milyen fájó sebet tép fel újra?

Akarod-e tudni mi van benne? Akarod –e, hogy az emlékképeken, a fényképeken kívül más is legyen még, ami emlékeztet rá? Hiszen, bármi is van a dobozban, nem fogod tudni teljesen elfogadni Tőle.Aztán hirtelen döntesz. Bedobod azt is a szatyorba.

Gyorsan körberohansz a lakáson, benézel minden fiókba, a szekrénybe. A fürdőben a fogkefédet a kukába dobod.

Rohansz, mint az űzött vad. Szeretnél már otthon lenni. Otthon, ahol az emlékek nem annyira elevenek. Nem égetnek annyira. Talán nem is fájnak.

És ekkor ismét ott állsz az asztal előtt.

Még egy pillanatra körülnézel. Majd leülsz. Fejed a falnak döntöd és lecsukod szemed. Gondolatban végigpörög ez a röpke boldog időszak előtted. A mosolya, az illata, amit most is érzel a lakásban. A bőre tapintása.

Egy kósza könnycsepp gördül le arcodon, szorosra zárt szemhéjad alól. Dühösen törlöd le.

Szemed kipattan, mint aki most ébredt fel hosszú álmából.

Felállsz. Akkurátusan visszatolod a széket a helyére.

Felkapod a szatyrot, ránézel a levélre és csak állsz ott tanácstalanul, könnyes szemmel….

Határozottan lépkedsz. Leheleted ködgomolyagként ölel körül. Kezedben szatyor, körülötted boldog, kacagó emberek, fejed fölött tűzijáték világít. Füledben dübörög a zene, hogy ne kelljen a lelked hangját hallanod. Lépted ütemesen koppan a jeges aszfalton.

a kis fenyő

November tájékán, mikor leesnek az első hópihék az erdő szélén a fenyők között nagy izgalom támad. Tudják, érzik, hogy lassan készülniük kell a karácsonyra. Jönnek az emberek, megnézik őket és választanak. Több fát is kivágnak, majd mindenféle árusokhoz kerülnek. Vannak fák, akiket soha nem vittek el. Ők a nagy, bölcs öreg fenyők, akik vigyázzák a kisebb fák álmait, vágyait. Tanítják őket, hogy kell nőni, hogy egyenesek legyenek, hogy szépekké és formásakká váljanak. Azok a fák pedig, akik úgy döntenek, nem szeretnének karácsonyfák lenni, tőlük tanulják meg, hogy mit NE tegyenek.

Volt ott egy kicsi, apró fácska, aki még túl fiatalnak érezte magát a döntéshez, így nem is gondolkozott azon, hogy akar-e majd karácsonyfa lenni, ha megnő. De amúgy, mikor néha eljátszott a gondolattal, hamar letett erről az álmáról, mivel volt egy kis szépséghibája. Egyenes volt a törzse, gyönyörű formásak az ágai, de a legfelső ága neki kettétört kiskorában. Így neki nem egy, hanem két csúcsa volt. Emiatt gondolta, hogy nem foglalkozik a témával, amíg elég magasra nem nő! Ezért is lepődött meg, mikor egy hajnalon a fájdalmasan hangos fűrészekkel őt is kivágták, majd feldobálták egy nagy autóra, hogy a városba szállítsák. Egyetlen vigasza volt csak, hirtelen nagy pelyhekben, lágyan hullani kezdett a hó.

Teltek az órák, még mindig csak a kocsin zötykölődtek a többiekkel, összenyomódva, fázósan, de mégis várakozással telve. Mikor megérkeztek, hirtelen nem is tudták mi lesz velük. Erről nem beszéltek az öreg fenyők. Lepakolták őket, majd némelyiküket egy – egy karácsonyfa-talpba állították. Először őt is próbálták a talpak egyikébe rakni, de ott hamar észrevették azt, amit az erődben nem láttak, miszerint a legfelső ágából nem fognak tudni levágni. Őt így tudják csak feldíszíteni, de így valószínűleg senkinek sem kell majd. Ott azonnal kivették a talpból és egy árnyékos, sötét sarokba dobták a többi fenyő közé, akikről már lemondtak az árusok. Jajj, milyen fájdalmas volt ez a pillanat a kicsi fának. Nem kérte ő, hogy vágják ki, hogy hozzák ide. Nem akart ő karácsonyfa lenni. De ha már itt van, miért kell így bánni vele. Itt esélye sem lesz arra, hogy valaki észrevegye és hazavigye vágyódva, hogy lássa, milyen lesz a díszekkel az ágain. Most, hogy végigutazta az utat, igenis ő is szeretett volna díszévé válni egy szobának. szeretett volna ő is gyönyörűen szép karácsonyfa lenni.

Teltek a napok. Egyre több fát vittek haza. Egyre kevesebben lettek. Egyre több és több ember jött és nézegette a kint álló fákat, de feléjük a sarokba senki sem ért el. Mindenki talált magának kedvesebbet, mintsem, hogy hozzájuk is elnézzen. Az árus is megfeledkezett róluk, már nem is gondolta, hogy valaki is megveszi azokat a fákat. Úgy gondolta, ez az ára annak, hogy fenyőket árul. Minden évben akad egy- kettő, amik megsérülnek és kidobja őket.

Teltek a napok, és szegény kicsi fácska egyre szomorúbban várta a karácsonyt. Már nem töltötte el izgalom, ha meglátott valakit bejönni a kapun. Tudta – hiszen megtanulta – nem érte jönnek.

Aztán egyik délelőtt történt valami. Egy lány és egy fiú viharzott be a kapun, hangosan vitatkozva. Az árus ismerte már a lányt korábbról is. Rendszeresen nála vásárolta a karácsonyfáját, a virágait. Ismerte hóbortos szokását is. Mindig a legsutább fenyőket, virágokat vitte magával. Nem az áruk miatt, hanem mert megesett rajtuk a szíve, mint ahogy ezt egyszer elmesélte. A virágok aztán nála gyönyörű növényekké fejlődtek, a fák pedig még hetekkel később is büszkén csillogtak a nappalijában friss illatukkal betöltve a kis lakását. Eszébe jutott az árusnak a sötét sarokba bedobált karácsonyfa, de nem szólt, most nem. Meglepődött, mert eddig mindig egyedül jött a lány. Kíváncsi volt, vajon idén is ragaszkodik-e a szokásához. Úgy gondolta az árus, kivár, megnézi mi fog történni. főleg a vita miatt is. Nem jó mérges emberekkel beszélgetni. Régóta dolgozott már, ismerte az emberi természetet, így nem fog tudni nekik semmiféle fát eladni. Várt hát, szépen csendben.

Ahogy így állt ott csendesen félrehúzódva, óhatatlanul is kihallgatta a beszélgetést.

Meg is lepődött alaposan. Hogy lehet ezen így összeveszni? Aztán rájött, hiába a tisztelet, a szerelem, az otthonról hozott mintát nehéz levetkőzni. A lány a nagyitól örökölt díszekkel szokta díszíteni a fát, a fiú úgy gondolta, az első igazi közös karácsonyukra megérdemelné a fa is, hogy tökéletes új díszeket kapjon. Nem értette, mert nem figyelt, hogy az emlékek is előkerülnek ilyenkor a karcos, repedezett díszekkel együtt a dobozból. Azt pedig végképp nem értette, hogy is lehetne a fa legtetejére csillag helyett bármi mást felrakni. Ezen vesztek össze ők ketten, akik amúgy mindig mindenben egyetértettek. Annyira, hogy néha még mondaniuk sem kellett semmit. Tudták a másik gondolatait. Érezték.

Az árus csak állt és csendben mind a kettőjüknek igazat adott és tudta, nehéz menet lesz belátniuk, hogy itt és most nem ez a fontos. Itt és most a kettőjük szerelme a fontos, a szeretet, ami őket már összeköti örökre!

Nagyot toppantott a lány hirtelen és elindult a fenyők között magára hagyva a fiút, aki a másik irányba indult a fák mentén. Nézte a lány, nézte a szebbnél szebb fenyőket, de valami mégis hiányzott. Nem tudta megmondani, hogy mi, de érezte, nincs itt az ő karácsonyfája. Egyre szomorúbb és szomorúbb lett, ahogy egytől egyig végigsétált a fák között. Majd hirtelen ötlettől vezérelve a sötét sarok felé nézett és indult is rögtön. Elfelejtette a korábbi vitát, a fiút is – valljuk be. Csak ment, vitte a lába egyre közelebb a sarokhoz. Tudta, érezte, hogy itt valaki vár rá. Egy fa, aki arra vágyik, hogy ő is gyönyörű karácsonyfa lehessen, de valami miatt úgy gondolták az emberek, erre ő mégsem alkalmas. Nem vette észre, hogy közben a fiú is odaért mellé. Nem hallotta a hóban ropogó lépteit sem. Nem látta kezét, ahogy egyszerre mozdultak, hogy megfogják a kicsi fa legfelső ágát, amit kinéztek maguknak. Akkor még ők sem tudták, ugyanaz a fa várja őket. Gyönyörű, formás kis fenyő, némi szépséghibával. Egyszerre lendült kezük, egyszerre mozdították, de nem ugyan ott fogták meg a fát. Hirtelen nem is értették mi történt. Meglepődve kapták fel a fejüket és boldog mosolyukon hamar elolvadtak a hópelyhek, mikor rájöttek, itt a tökéletes megoldás a vitájukra. Nem volt kétséges, ez az ő fájuk. Lesz rajta két csúcsdísz. Egy a nagyi örökségéből és egy vadonatúj, szikrázó csillag. Pont el fog férni rajta egymás mellett. Egyik sem lesz magasabb, mint a másik.

Boldog mosolyuk még akkor is az arcukon játszott, mikor az árus felé fordultak, hogy kifizessék a fát. Olyan végtelen nyugalom áradt belőlük, hogy az árus önkéntelenül is azt mondta, tekintsék ajándéknak a fát! Az ő karácsonyi ajándékának az első közös karácsonyuk alkalmából.

Szívmelengető érzés volt becsomagolni a kicsi fát. Az árus tudta, hogy bár már évek óta árul karácsony tájékán fenyőket, ilyen élményben nem volt még része. Vidáman integetve búcsúzott a lánytól, a fiútól és a kis fenyőtől, aki végre maga is megtapasztalhatja, milyen karácsonyfának lenni!

éjszakai látogató

Megint nyűgös volt az este, te is rendesen elfáradtál.

Jó lenne most valakihez hozzábújni. Nem vágysz másra, csak egy kis bújásra, ölelésre. Emberi hangra. Suttogásra, nyugtatásra. Arra, hogy felnőttként kezeljenek. Emberként, nőként, és legkevésbé anyaként.

Halkan csipog a telefonod. Üzenetet kaptál. Tőle. Egész nap „beszélgettetek”. Tudja, hogy nem állsz lelkileg a helyzet magaslatán. Ismét nem állsz ott.

Próbál vigasztalni, de ma még ő sem tud jobb kedvre deríteni.

Válaszolsz, és benne van, hogy mennyire jó lenne, ha most veled lenne. Nem akarsz már mást tőle, csak beszélgetni. Látni, érezni az illatát, megölelni. Semmi mást. Vámpírkodni az energiáját.

Várod a választ, de már meg sem lepődsz, hogy nem érkezik.

Hiába van még nagyon korán, úgy döntesz, ma ismét korán próbálsz meg lefeküdni.

Rád fér, az idegnyúzó délután és este után. Felkapcsolod a lámpát a sötétben, és körülnézel a hálószobádban. Még mindig tetszik, de olyan üresnek tűnik valahogy. Hiányzik belőle az élet, de sebaj, csend van és nyugalom. Hallod a gyerekszobából kiszűrődő halk zenét, és ez kicsit megnyugtatja megtépázott idegeidet. Keresel egy könyvet, és lefekszel. Olvasni próbálsz, de nem igazán sikerül. Halkan csilingel a telefonod: „milyen utca, mi a házszám?”

Nézel nagyot, fel sem fogod hirtelen. Poénnak gyanítod, de válaszolsz.

Nem sokkal később újra megszólal. Ezúttal nem üzenet jött. Csörög. Felveszed, és hallod a hangját, mit már hetek óta nem. (hiába, az írásos kommunikáció hátrányai) Mindjárt érkezik. Még ekkor is nehezen hiszed. Beleugrasz a papucsodba és leszaladsz a kapuhoz. Kihalt az utca, még a buszok sem törik meg az éjszaka csendjét. Halkan, csendben begördül egy autó. Ekkor enged fel benned a feszültség. Odagurul melléd, somolyog. Beáll a kapuba, és kiszáll. Már ott az utcai lámpa alatt megölel, megsimogat, megcsókol. Úgy csókol, hogy elhiszed, tényleg hiányoztál. A lelked mélyén persze, tudod, hogy nem. De ott és akkor, hinni akarod, hogy igen, hiányoztál.

Beléptek a lépcsőházba, indultok fel a lépcsőn. Akkor már tudod, hogy nem beszélgetni fogtok. Furcsa is, mert eredetileg nem akartad. Ezt, nem akartad. De nem tudsz ellenállni. Az illata elkábít. Meleg lehelete a tarkódon felébreszti az érzékeidet. Tenyere a hasadon keserédes emlékeket idéz. De jól esik. Nagyon jól.

Beszédültök az ajtón az előszobába, és bár csak egyszer volt eddig nálad, magabiztosan terelget a hálószoba felé. Hamar a falnak simulsz. Halkan kattan a kilincs, kicsit kizárva a külvilágot. Csak állsz és nézed. Szinte felfalod a tekinteteddel. Még mindig alig hiszed, hogy ott van. De az illata hamar betölti a kis szobát. Suhog az ing, ahogy kibújik belőle. De te még mindig csak állsz, és szomjas tekinteteddel iszod a látványt. Szinte fényképezel.

Lustán mozdul, úgy húz magához. Ölel, ahol ér, ott simogat. Látszólag céltalanul. Közben suttog a füledbe és kuncog. Vele kuncogsz és érzed, ahogy a sok feszültség lassan szétolvad benned, átadva helyét egy másik típusú feszültségnek. Végre te is mozdulsz. Kezeddel öleled, simogatod, cirógatod finom, meleg bőrét. Úgy simulsz hozzá, mintha ezer és egy éve nem találkoztatok volna. Halkan nyekken az ágy, súlya alatt. Pillanatra átfut rajtad a kép, ahogy az ágyneműd között őt látod. Agyad ismét fényképező üzemmódba kapcsol. Tudod, a kép szinte örökre bevésődik. Majd mikor ismét magához húz, már csukva van szemed. Mosolyogsz. Egyszerre adsz és kapsz. Szinte követelsz, és szinte követel ő is. Nem tudod, kettőtök közül ki a határozottabb, de nem is érdekel. Itt már nem erről szól a játék. Ez már nem is játék. Az a fontos, hogy élvezd, hogy ő is élvezze.

Ha neki jó, neked is jó. Ha neked jó, neki is az lesz. Cirógat, simogat, már-már durván ér hozzád. Majd ajkaival kér bocsánatot. Ívben feszül tested érintése nyomán, de nem akarod, hogy vége legyen, még nem. Megfordulsz, most te irányítasz. Játszol vele, és ő élvezi. Látod, hallod. Gyorsul a légzése, a szívverése. Érzed. Az egész testén érzed a lüktetést.

Lassan nyugszik meg és te is lassan csitulsz. Olyan jó hozzábújni. Vigasztaló, meseszerű, hihetetlen. Még egy kérdés, meddig marad. „Aludj csak, még itt vagyok.” Befészkeled magad karjai közé. Bújsz. Félsz elaludni. Félsz a reggeli ébredéstől. Félsz, hogy csak álom volt. De azért néha csak el-elszenderedsz. Még álmában is simogat. Ahogy rezdülsz, fordulsz, úgy húz egyre jobban magához.

Felriadsz. Első dolgod, hogy megnézed, ott van-e még. Rád néz. Mosolyog. Tudja, mi jár a fejedben. Erősebben ölel át, így alszik tovább. Legalább is úgy tesz, mintha aludna. Magadba szívod az illatát, azt az ismerős, varázslatos illatot. Az illatot, melynek nem tudtál ellenállni eddig még soha.

Hajnalodik. A szobád ablakán lassan bekukucskál az első kóbor napsugár. Mennie kell. Lágy érintéssel, csókkal ébreszt. Megölel. Öltözik. Te is kábán keresed a ruhád. Magához húz. Hozzásimulsz.

Összebújva indultok az ajtó, a lépcső, a külvilág felé. Nehezen engeded el, hogy kinyisd számára a kaput, de megteszed, mert tudod, így is jóval többet kaptál, mint amit valaha is ígérhetett.

Még egy utolsó ölelés és nyílik az autó ajtaja. Tető lenyit, ablak leenged. Közelebb lépsz. Mosolyogsz, úgy nyújtod csókra a szád. Majd hátrálsz egy lépést. Nem kérdezel. Nem mersz és jogod sincs hozzá.

Duruzsolva indul a motor és lassan tovagördül. Integetsz. Könnyes szemmel csukod be az ajtót magad után, majd gyorsan visszabújsz a varázsillatú párnák közé.

Karácsonyi készülődés

Csak állsz a konyhában a háta mögött, és nézed, ahogy pipiskedve önti a lisztet a mérleg tálkájába.
Előtte alaposan előkészültetek. Minden hozzávalót a pultra kikészítettetek, elmosogattátok a korábbról maradt mosatlant. Vagyis, azt is ő mosta el, mert úgy döntött, ma segít neked.
Letörölte a pultot és elővette a mérleget.
Ma ő süti a sütit. Meglepetés lesz. Karácsonyi. Az osztálytársának.
Őt húzta, és egyedi készítésű ajándékot szeretne vinni, meg azt is kell, elvileg.
A sors fura fintora-e nem tudom, hogy a kisebbik törpéék is húztak. A tesója a nagylány tesóját.
Tetszett az ötlet, hogy a lányok a törpikéktől saját sütésű sütit kapjanak. Ez készült ma. Vagyis ma csak kimértük, kiszámoltuk, összeöntöttük, és kevertük.
Csak állsz ott és nézed, ahogy lábujjhegyen állva méricskél. Ahogy töri a tojást.
Fúj, ez hogy néz már ki. De anya, ez érdekes. Mi ez benne?
- szeme van a tojásnak, ahogy a nagyim mondta régen, mikor olyan kislány voltam, mint Te most.
Vigyázz, a cukrot ne szórd szét..
Anya, a mokkás kanál, melyik?
Meleg lett a méz, kicsit leforráztad a kezem. Szerinted, örülni fognak neki?
Azt mondtátok,hogy szeretik a mézest. Akkor biztos. Nem mindenki kap saját készítésű kosarat.

Csak állsz ott és rácsodálkozol, hogy repül az idő.
Nézed, ahogy szorgoskodik. Tétova, de mégis biztosnak tűnő mozdulattal gyúrja a tésztát. A konyhát lassan betölti a fahéj, a szegfűszeg, a citrom jól ismert illata.
Nézed és felrémlik benned a felismerés, miért is imádod ezeket a közös, meghitt pillanatokat.
A beszélgetést, a mesélést, a meghittséget éled át újra és újra, mikor neked meséltek, mikor Te voltál kislány, rád volt nagy a felnőttek köténye.
és csak remélni tudod, hogy neki is szép emlék lesz élete első mézeskalácsa, amit az elejétől a végéig ő készít el, szeretetből, szívből, örömmel....
Mert neked örökre bevésődik a lelkedbe a pillanat, mikor lisztes arcocskájával rád nevet a tál fölött.

utolsó érintés

Akkor már hónapok teltek el azóta, hogy legutóbb találkoztunk.

Hetek, hogy már a kétértelműséget is egyértelműsítve jöttek, mentek az üzenetek. Levelek. Tudtuk, igen, mind a ketten tudtuk, hogy nem szabadna, hogy nem lenne jó vége, és igazából nem is gondolja egyikünk sem komolyan. Nem is gondolhatjuk komolyan.

De jó volt. Csodás, vérpezsdítő, szédítő játék. Vagy nem is igazán játék volt talán.

Végül elérkezett a nap, mikor végre, tényleg érezhettük egymás illatát. Furcsa is volt. Hiszen legutóbb, mikor találkoztunk, még nem volt ilyen jellegű az egymás felé hajtó vágy. Akkor még barátként tekintettem Rád. Ha találkoztunk, jó volt. Készültem. Lélekben mindenképpen. De nem volt az a görcsös, időt sürgető, türelmetlenség bennem, hogy végre lássalak.

Ártatlan pillantások, és komoly beszélgetések, csipkelődések pillanatai voltak csak.

Majd jött egy tétova, félreérthető üzenet, amit, naná, hogy mind a ketten félre is értettünk. Hogy ki kezdte, nem tudom már. Csak azt vettem észre, hogy nincs a gondolataimban olyan kifejezés, amivel meg tudnám fogalmazni, hogy ami történik közöttünk, mi is pontosan.

Halványan, lent a mélyben évek óta jelen volt már. Nem szerelem ez. Nem az az őrült lángolás. Valami sokkal, de sokkal mélyebb, tartalmasabb kapocs volt mindig is.

És most hirtelen itt állsz előttem. Annyira kereslek a tömegben, hogy előbb érzem meg az illatodat, mint, hogy észrevennélek a tekintetemmel is. Pedig ott állsz előttem, lazán, kedvesen mosolyogva. Arra várva, hogy lásd az arcomon a felismerést.

Ismersz. Nem sürgetsz. Tudod, ehhez néha kell pár pillanat. Nézek Rád. Arcod és szemed is mosolyog, ahogy közelebb hajolsz az arcomhoz. Megpuszilsz. Fura, máskor is megtetted már, de most valahogy úgy érzem, sokkal bensőségesebb ez a mozdulat. Nem szólsz, csak nézel és mosolyogsz. Nem tudom, mit gondoljak. Így félre teszem az eszem és hagyom, hogy történjen, aminek történnie kell. Nem rohanok. Van időm.

Elfordulsz, és végre megszólalsz.

-      „milyen csinos vagy, ma”

Zavarban vagyok, mert tudom, hogy igazad van. Annyi a baj csak, hogy láttál már így, akkor nem tűnt fel. De nem szólok semmit. Sután megköszönöm a bókot és lépek utánad, a kávézó felé. Úgy bizsereg az ujjam vége. Úgy megérintenélek. Nézem a hátad, a feneked, ahogy lépkedsz, utat törve előttem a tömegben a csendes zug, a kávézó felé.

Már nem először ülünk ide be, de eddig soha nem tűnt fel, hogy milyen meghitt is ez a félig elkerített rész.

Zsebedbe nyúlsz, tétován előhúzol egy doboz cigit és félve kérdezed, zavarna-e. Nemet intek, mégis elteszed. Tudod, hogy utálom.

Zavarban vagy. Majd mesélni kezdesz.  A munkádról, a párodról, a szüleidről. Minden szóba kerül, abban a 40 percben, csak mi és azok a felkavaró üzenetek nem.

Hirtelen fizetni szeretnél és felállsz. Kinyújtod felém kezed, de mielőtt felállva megfoghatnám, már le is engeded, úgy szólsz, menjünk, vásárolni szeretnél – Velem.

Mosolygok, követlek. Nem értem, de követlek.

Mozgólépcső, emelet, sportbolt. Belépünk. Ekkor a befelé áramló tömeg, aki az akciós terméket keresi, közelebb sodor egymáshoz minket. Hozzámérsz. A puszit leszámítva, először, mióta találkoztunk. Hozzámérsz, én megborzongok, Te pedig egy másodperccel tovább tartod rajtam a kezed. Rám pillantasz. Nem szólsz, csak nézel. Azok a szemek! Megszűnik a világ körülöttünk. Csak állunk és nézem, ahogy nézel. Lassan mozdul kezed, hogy megcirógassa az arcomat. Ekkor, mintha vezényszóra történne, újra körülölel bennünket az a különös hangulat, amit az üzenetek, a levelek keltettek. Látom rajtad, Te is érzed. Nehezen mozdulsz, de mégis elfordulsz. Befordulsz a sorok közé, lassan lépek utánad.

Rám nézel, évődsz velem. Egyre bentebb, és bentebb lépsz a vállfák, a polcok között. Keresed, amiért jöttél. Elvileg!

Megtalálod. Naná, hogy a legalsó akasztón van. Alig vesszük észre. Leguggolsz. Leakasztod. Nézed. Fekete? Kék? Esetleg fehér? Kérdőn nézel rám.

Válaszolok, és te közben vissza is fordulsz a polchoz, hogy felakaszd a másik kettőt, ami nem kell.

Ott guggolsz előttem, háttal. Tarkódon a tegnap vágott hajad bizsereg. Ahogy az ujjaim is. Annyira vágyom, beletúrni.

Nem bírom ki. Önkéntelenül mozdul kezem, ahogy emelem. Már csak azt érzem, ahogy sercen a hajad vége a tenyeremen. Az ujjaim között. Siklik, finoman, illatosan, puhán.

Ott guggolsz, és közben jelentéktelen dolgokról beszélünk. A legfontosabb, hogy a hajad ott van az ujjaim között. Szinte tolod a fejed a tenyerem alá. Nem mondasz rá semmit, nem nézel hátra, nem nézel rám. Csak tolod a fejed az ujjaimhoz. Egyre bátrabban simogatlak. Érzem, hogy élvezed. Hirtelen körülnézel. Azt hittem, azt nézed, hogy ki láthat minket. De mikor tekinteted megakad a próbafülke ajtaján, majd rám mosolyogsz, szavak nélkül is tudom, mit gondolsz. Kezem, a füledre siklik, még mindig simogat.
Tudod, és tudom, hogy kérnünk sem kellene a másikat. Varázslatos a pillanat. Még mindig ott guggolsz előttem. Kezem a fejeden, az arcodon. Már nem beszélsz és én sem szólok. Csak siklanak a hajszálaid az ujjaim között. Imádom, és Te is élvezed.

Felállsz, rám nézel, szomorkás mosolyra görbül a szád és csak ennyit mondasz, könnyes szemmel:

-„tudod, hogy nem tehetem”

Rád nézek, elmosolyodom én is.

-„Tudom”

És kezedben a csuklóvédővel, elindulunk a kasszák felé.

Csendesen.