Pénteki kávé

Péntek délután van. Már szinte mindenki indulni készül az irodából. De te még dolgozol. Szinte úgy érzed, hogy soha nem fogynak el a megválaszolásra váró e-mailek.
De most valahogy nem bánod. Addig is van indokod, hogy itt ülj, és ne kelljen az üres lakásba hazamenned. Bár egész héten vártad a pillanatot, de remélted, hogy mégsem leszel egyedül ezen a péntek délutánon.
Halk csipogást hallasz. Mosolyogsz. Azért így még pénteken is jó dolgozni. Megnézed az üzenetet és gyorsan válaszolsz.
Fáradt vagy, de valahogy mégis jobb a kedved, mint az elmúlt hetekben volt. Jóleső fáradtság ez. Egész héten keveset aludtál.
Azok az éjszakába nyúló beszélgetések, nagyon kíváncsivá tettek.
Jó lenne már személyesen is találkozni. Leülni, rámosolyogni a kávé habja fölött. Incselkedni, mókázni, érezni az illatát, látni a szemét. Ahogy rezdül a szempillája, mikor mosolyog. Tudod, hogy ott lesznek az arcán a nevetés ráncai. De ismered a szívének sebhelyeit is. Ha nem is mindet, de tudod, hogy vannak.
Felveted a lehetőséget, hogy lazítanál egy kávé mellett valahol. Nem kell semmi puccparádé, de egy nagy-nagy bögre, habos kávé igazán feldobna a fárasztó munkával töltött hét után.

Kicsit nehezen szabadulsz, de a helyeslő bólogatás után, szinte parázson ülsz, úgy pattannál a székből. Végre elindulsz. Gyorsan végignézel magadon. Nem kimondottan randira készültél ma, de azért az irodai viselet elég lesz.
Bepattansz a kocsiba, gáz és indulás.
Kicsit késve érkezel, bár nem tervezted, de így alakult. Már vár. Számodra is meglepő módon elsőre kiszúrod a tömegben. Csak nézed és nézed, ahogy lassan közeledsz. Látod, hogy ő is észrevett, de az arcáról nem tudod leolvasni a gondolatait. Beálltok a sorba, fogja a tálcát, rád emeli a tekintetét.

Kéred, hogy ha nem baj és nem fázik, inkább kint üljetek le.
Kétkedve nézi rövid szoknyád alatt a harisnyába bújtatott lábadat. Nehezen hiszi, hogy TE nem fogsz fázni, de szó nélkül indul az ajtó felé.  Annyira természetes, hogy nem szembe ültök egymással, hanem egymás mellé. Ezer és egy éve ismered.
Mosolyogsz és visszamosolyog rád..
Egyszerre ömlik belőletek a hülyeség. Teljesen kihűl a kávéd, de nem bánod. Nem is tudod, hogy miről nem beszéltetek még ebben a pár percben, mióta itt ültök. De azért lassan feltűnik, hogy egyre sötétebb lesz. Lehűlt a levegő. Lassan fázni kezdesz, de nem szeretnél még indulni. Tudod, van a kocsiban egy kabát, de nem szeretnéd megtörni a pillanat varázsát.

Csak ültök és kacagtok. Majd hirtelen elkomolyodsz. Olyan dolog kerül szóba, amit nehéz elmondani. Hirtelen el is gondolkozol rajta, hogy fordult ide a beszélgetés. De ekkor jön az igazi döbbenet. Nem kívülállóként hallgatja a történetet. Félmondatból tudja, érti, mi az, amit elmesélsz és mi az, ami a csönd mögött van. Tapasztalta. Szinte minden szörnyű és gyönyörű pillanatát tapasztalta. Mondanod sem kell.

De hirtelen témát váltasz. Mosolyogni szeretnél. Nevetni, kacagni.

Megborzongsz a hideg esti szellőtől. Ekkor látod, rátok sötétedett az éj.

Egymásra néztek, egyszerre álltok fel és indultok az ajtó felé.

Döbbenten veszitek észre, hogy a bevásárlóközpontot közben bezárták. De ti csak nevettek ezen is.

Természetesen simul kezed kezébe, ahogy az autó felé indultok, hogy elkezdődjön  egy közös mese.

A parton

Látod a képet? Ott ültünk a sarokban, a fűzfa árnyékában…

Hátad a betonnak támasztva, lábaid szétnyitva. Így fészkeltem be magam az öledbe. Hátam simult a mellkasodhoz, a fenekem a nadrágodhoz. Néztük a napsugarak táncát a Duna hullámain. Gyönyörű idő volt. Beszélgettünk. Kiderült, hogy bár évek óta ismerlek, mégsem ismerlek.  Majd meséltem Neked egy pici zöld békáról – akit Bélának hívtak és félt a víztől.

Ahogy meséltem éreztem, hogy karod, mellyel eddig óvón és kedvesen öleltél át, kicsit szorosabban simul körém. Elakadt egy pillanatra a lélegzetem. Majd kértem, most Te mesélj nekem. Mindegy miről, csak mesélj.

Nem láttam, csak hallottam a hangodon, mosolyogsz. Tudtad, hogy lebuktál, éreztem, hogy egyre keményebben simul a nadrágod a fenekemhez, derekamhoz. Tudtam és Te is tudtad, hogy eljött a pillanat, amikor már nem az a fontos, hogy mit mondasz, csak hogy a hangodat halljam.

Közben kezed is óvatosan besiklott a pulcsim alá. Ekkor még tudtam józanul gondolkozni, ezért szétnéztem, ki láthat minket, mert annak már esélye sem volt, hogy itt és most abbahagyd a játékot. 

Megfordulni nem mertem, ahhoz sokan voltak, de a bő és hosszú pulcsi árnyékában azt hiszem, erre nem is volt szükség. Kezed, számára még ismeretlen tájakon járt, miközben gonoszul a fülembe suttogtad, hogy ha most csak ketten lennénk, hol simogatnál legszívesebben. Nyugtalanul fészkelődtem a lábaid között, szerettem volna, ha még többet kapok. Fészkelődésemnek, bár nem ez volt a célja, meg is lett a hatása. Kicsit elveszítetted a fonalat, csak kapkodtál a levegő után. Azt hiszem, megszűnt létezni a külvilág. Már csak a szád, és a kezed volt a fontos számomra. Egyre szorosabban húztál magadhoz, már majdnem rajtad ültem, de még mindig csak incselkedtél velem. Belefújtál a nyakamba, nyelved lágyan siklott végig a tarkómon. Megharaptad a fülemet, majd olyan dolgokat suttogtál, amitől simán elpirultam, pedig azt hittem, engem már nem lehet zavarba hozni. Szerettem volna feléd fordulni, egy csókot lopni, de nem engedted. Csak játszottál velem tovább. Bár hangodból ítélve, neked sem csak játék volt már…

Ekkor hirtelen a nadrágom gombját kezdted gombolni, mire gonoszul elárultam, nincs rajtam bugyi. Megremegett a kezed, miközben az ujjaid tapasztalták, igazat mondok.

Fentebb emelted a lábad, hogy oldalról még véletlenül se látszódjon, mit csinálsz, de mivel elég távol ültünk, talán nem is figyelt ránk senki. Kutatva haladtak lentebb az ujjaid, melyre már egyre hangosabbá váló zihálásom volt a válasz. Megint mocorogni kezdtem a kezeid között, most azért már kicsit tudatosabban. Nehogy már, csak nekem legyen jó és egyben szörnyű. Élveztem, ahogy elakad a hangod. Még nadrágon keresztül is éreztem egyre forróbb vágyadat.

Ujjaid játéka merészebb és gátlástalanabb lett. Ekkor döbbentem rá, nem fogod abbahagyni, befejezed, amit elkezdtél. Ettől ismét zavarba jöttem. Itt? Ennyi ember előtt?

Tudtad, mi játszódik le bennem. Mosolyogtál és a fülembe súgtad, TE is el fogsz menni, mert másként nem lesz ennek itt és most vége. És miközben ezt elmondtad, csak izgattál tovább. Suttogtál, hogy engedjem el magam, hogy élvezzem, hogy jó lesz…

A győzködésednek meg is lett az eredménye, lábam még jobban szétnyílt, fejemet már teljesen hátrahajtva koncentráltam az ujjaidra. Láttad rajtam, mindjárt eléred a célod és ekkor végre megcsókoltál, hogy szád elnyelje az élvezésem hangjait, és az én szám pedig, a TE sóhajaidnak legyen őrzője.

Oázis

Ülsz a repülőn. A sivatag fölött szállsz, miközben arra gondolsz, milyen más ott lent az élet. Nem biztos, hogy jobb, nem biztos, hogy rosszabb. Egyszerűen más. Elmélázol rajta, hogy bizonyos szempontból szívesen kipróbálnád. Bizonyos szempontból. Nem véglegesen, nem visszafordíthatatlanul, de szeretnéd, ha más lenne, mint ez a biztosnak tűnő, ámde mégis kicsit beszűkítő repülőgép.

Tünékeny álom csupán, mégis jó eljátszani a gondolattal.

De ekkor történik valami. Hatalmas viharba kerülsz és az addig biztonságosnak tűnő repülőgép táncolni kezd veled. Hullámvasútszerűen, fel-le hintáztat, már – már fizikai rosszullétet okozva. Nehezen viseled. Rájössz, hogy már nem is annyira vágysz arra a homokos, kies, napsütötte tájra. Inkább a biztonságot választanád, bízva abban, hogy már másként látnád a dolgokat, így nem is lenne annyira szűk a tér.
De a vihar könyörtelen veled és a gépeddel.

Lezuhansz.

Kiég a repülőgép. Hatalmas lángok csapnak fel belőle, sűrűs füst gomolyog, miközben Te magatehetetlenül nézed, hogy az enyészeté lesz az, amit eddig elpusztíthatatlannak hittél.

Nem sok marad belőle. Örömmel és félelemmel telve gondolsz arra, hogy szerencsére a két legfontosabb nem utazott a gépen. Minden más, talán, pótolható.

Talán.

Összeszeded azt, ami még használható a romok közül és útnak indulsz, csak úgy találomra a sivatagban, egy új repülőt keresni.

Szerencsés vagy, viszonylag épségben megúsztad. A horzsolások pedig begyógyulnak. Idővel. De itt a homoktenger közepén másod sincs, csak időd.

Ütemesen lépkedsz, amennyire lehet, energikusan rakod egyik lábadat a másik után. Hátadon a hátizsák ugyanerre az ütemre himbálózik. Jobb-bal, jobb-bal.
Élvezed a csendet, hogy nem zúg a repülő motorja. Az enyhe szellő is lágyan simogatja a bőrödet. Próbálod élvezni, hogy kitágult egy kicsit a világ. Persze közben ott motoszkál a tudat a fejedben, hogy víz kevés van nálad. Szinte semmi.

Szükséged van vízre! Vizet kell szerezned!

Ahogy lépkedsz és kutatod szemeddel a látóhatárt, hirtelen egy oázist pillantasz meg.

Elfeledkezel mindenről. Rohansz, örömmel tárod szét karjaid, szinte magadhoz ölelve a sivatag világát. Ahol oázis van, ott ivóvíz is lesz. Az éltető víz. Ó mennyire szükséged van rá. Csak most döbbensz rá, hogy még attól is jobban, mint ahogy azt eddig érezted. Nem akkor lettél szomjas, mikor lezuhantál. Már a gépen sem ittál eleget.

Egyre közelebb kerülsz az oázishoz. Már látod a pálmafákat, a törzsüket, a leveleiket, a csillogó vizet az árnyékukban. Milyen gyönyörűen csillog rajta a napfény, ahogy átszűrődik itt-ott a levelek között. Annyira hihetetlenül szép, hogy óhatatlanul megállsz, megcsodálni a látványt. Szinte olyan, mintha a szemeiddel is innál. Gyönyörű, békés, szinte, mint álmaidban. Ahogy elképzelted a sivatagi életet, ott fent, a repülőn ülve.

Újra elindulsz, lépsz egyet, majd még egyet.

Ekkor veszed észre, hogy amit láttál, nem oázis. Nem más ez, mint csalóka délibáb.

Keserű a csalódás, és hirtelen még szomjasabb leszel, mint eddig voltál.

De tudod, bármennyire is fáj, menned kell tovább, hiszen ha nem lépsz előre, akkor halott vagy. Ha lépsz, van esély arra, hogy találj egy igazi oázist. Igazi, éltető vízzel.

Tétován lépsz, magabiztosságodat mintha teljesen elfújták volna. Még az is megfordul a fejedben ismét, hogy ettől már a repülőn is jobb lenne, de tudod, hogy ez csak a csalódás mondatja veled. Fogod a zsákod, szorosabbra húzod a pántjait magadon, mintha az megvédene a tűző naptól. Gépiesen emeled egyik lábadat a másik után. Taposod a homokot, ami csak fentről volt vonzó. Itt lenn, tele van vele a szád, a ruhád, az orrod, de még a szemed is. Egyre jobban taszít az ismeretlen. De tudod, nincs más választásod, menned kell. Előre, mert hátrafelé értelmetlen lenne.
Így hát tovább lépkedsz, kábán.

Ekkor hirtelen ismét figyelmes leszel egy csillanásra. Más ez, mint a homok fénye. Olyan kedvesen ismerős érzéseket indít el benned, mikor újra felvillan.

Öröm árad szét benned, talán egy oázis? Lehet.

Talán víz is lesz? Lehet.

De korábbi csalódásodat sem felejted, így már kicsit óvatosabban közelítesz felé. Már nem rohansz. Megvár, ha eddig várt, már nem fog felszívódni.

Egyre közelebb érsz, és még mindig ott van. Lassan kezded elhinni, hogy ez most tényleg ott van.

Közelebb és közelebb visz a lábad. Élvezed a látványt, a bizonyosságot, hogy igen, ott vár a víz. Az éltető víz. Már majdnem elhiszed. Majdnem teljesen elhiszed, mikor megint, mint egy gyönyörű szappanbuborék hirtelen szétpukkan a kép.

Ez sem volt más, csak délibáb.
Fáj, mardos a szomjúság, de valahol belül már meg sem lepődsz. Csak lépsz tovább, arcodon lefolyó könnyeidet nyelve. Bár nem víz, de jól esik a folyadék.

Nem tudva, hogy csak tovább csökkenti az esélyeidet.

Egyhangúvá és nehézzé válik hirtelen a kietlen táj. Már nem gyönyörű és vonzó, egyenesen taszít az itteni lét.

De nem tehetsz mást, csak emeled a lábadat. Egyiket a másik után. Közben azon gondolkodsz, hogy milyen gyönyörű is volt az első délibáb. De nem volt több mint délibáb. Ezt nem szabad elfelejtened.

Csendben telnek a percek, az órák. mintha soha nem akarna vége lenni a napnak. Te csak lépkedsz. Nem tudod, hogy mennyit haladtál előre az utadon. Azt sem tudod, hogy az utadon haladsz – e, vagy más útját járod. Csak lépsz és lépsz. Valami hajt előre. Konokul, makacsul lépkedsz. Tudod, nem szabad megállnod.

Ekkor hirtelen megint megcsillan valami a távolban. De Te, már szkeptikus vagy. Már nem örülsz, csak egy halvány reménysugárnak adsz teret. Már nem hiszed, hogy van itt oázis. Úgy gondolod, hogy ez csak egy délibáb.

Nem rohansz, nem is tudnál. De közelítesz, azt várva, mikor pukkan szét ez a kép is, hogy ismét teret adjon a csalódásnak. De ez a kép kitartó. Talán túlságosan is.
Már nagyon közel vagy, de már nem bízol magadban, a szemedben, a lelked szavában. Így az utolsó pillanatban kikerülöd. Ez úgyis csak egy délibáb. Arra meg nincs szükséged.

Jobbra kanyarodsz nem adva lehetőséget magadnak arra, hogy valaha is megtudd, ez egy igazi oázis, vagy csak egy délibáb.

Lépkedsz, távolodsz, már majdnem háttal állsz a képnek, mikor hirtelen azt veszed észre, vizes lett a cipőd…

Kegyetlen hajnal

Hajnali három óra. Hirtelen ébredsz, és nem is tudod, hogy miért, mire riadtál fel. Ösztönösen, a gyerekszoba felé nézel, de az ablakokon beszűrődő fényből hamar felismered, hogy ma nem itthon alszanak. Egyedül vagy.

Hallgatod a süket csendet a lakásban, amikor még az órák ketyegése is visszhangzik a füledben.

Bámulod a mennyezetet. Nézel ki a fejedből, és közben mélázva figyeled, ahogy az utcán elhaladó kései, vagy inkább túlságosan is korai autók fénye játékos mintát rajzol a hálószobád falára. Amikor ideérsz gondolatban, majdnem hangosan felnevetsz. Keserű a nevetés. Hálószobád? Ugyan, csak egy megtűrt személy vagy Te ebben a házban. A háló sem a tiéd. Bámulsz kifelé. Töröd a fejed, hogy fel kellene kelni egy pohár vízért. De valahogy még ahhoz sincs affinitásod, hogy kisétálj a szomszédos fürdőig, nem, hogy a konyha felé vedd az irányt, de a szomjúság pár perc forgolódás után kihajt az ágyból.

Lámpa nélkül, csendesen osonsz, pedig tudod, egyedül vagy. És mégis. A megszokás, az óvatosság már ösztönös mozdulatoddá válik.

Kiérsz a konyhába, itt már lámpát is kapcsolsz. Döbbenten látod, hogy a pusztítás mekkora lehetett. Nem emlékszel semmire, de ekkor fájdalmasan beléd hasít a felismerés. EGYEDÜL vagy és magányos.

Megint egyedül maradtál. Megint csak az ismerős táncot jártad, valakivel. Azt az elején gyönyörű, szép lassú táncot, amelytől a világ színekbe burkolózik, és csicsereg.

Most vacogsz, pedig tudod, a hideg nem kintről jön. Már tudod, ma hiába is próbálnál elaludni, még erőltetni is felesleges. Fáradt vagy. Lelkileg, fizikailag, minden formában.

Ahogy kinyitod a laptop tetejét, megérzed az ismerős édes illatot. Ott mosolyognak rád a gyöngyvirágok a vázában, mellette. Gúnyos mosollyal ontják illatukat. Anyák napja van, és TE egyedül vagy. (ismét)

Bámulod a csatateret, amit éjjel itt hagytál. Nem is emlékszel rá, hogy mikor és hogyan jutottál el az ágyig. Csak azt látod, hogy még átöltözni sem voltál képes. Köntösben, zokniban álmodtál. De a dobozt is látod az asztalon, szorosan visszazárva. Hiába, az ösztön most is működött. Legalább visszazártad, és nem kibontva vigyorog itt felelőtlenül az asztalon. Kíváncsi vagy. Kiborítod az üveget és számolsz. Nem lettél nyugodtabb, sőt… most tudatosodik benned, mennyire vacakul lehettél az éjjel. Már érted, miért nem emlékszel semmire. Vagyis csak szeretnél nem emlékezni, mert, ahogy a fény eljut a tudatodig, a valóság kíméletlenül kúszik egyre bentebb és bentebb az agyadba.

Nem érted. Most sem érted…

De józan eszed utolsó szikrája még hangosan belezakatol az agyadba, nem feltétlenül TE vagy a hibás. (bár a kisördög is ébren van, egyből jön a kontra, hogy ki más. Mindenki nem tévedhet)

Lassan folynak a könnyek az arcodon. Igazából, nem is tudod miért. Nem történt semmi rendkívüli. Hülye voltál és megint kicsit többet adtál, mint kellett volna. Egyszer megtanulod, talán megtanulod, hogy hallgass az ösztöneidre, a kisördögre. Vigyázz a szívedre, mert nem kell senkinek. Ne add magadtól. Ha valakinek kell, majd kéri, és újból kéri, és újból és újból. és közben adja és adja a magáét, nem csak neked, a családodnak is…

Észrevétlenül világosodik, a madarak is ébredeznek. Füttykoncertjük belehasít lüktető fejedbe. Ma még ők sem tudnak mosolyra késztetni.

Tavasz van, és neked megint csak egy keserédes novella jutott…