Látod a képet? Ott ültünk a sarokban, a fűzfa árnyékában…
Hátad a betonnak támasztva, lábaid szétnyitva. Így
fészkeltem be magam az öledbe. Hátam simult a mellkasodhoz, a fenekem a
nadrágodhoz. Néztük a napsugarak táncát a Duna hullámain. Gyönyörű idő volt.
Beszélgettünk. Kiderült, hogy bár évek óta ismerlek, mégsem ismerlek. Majd meséltem Neked egy pici zöld békáról –
akit Bélának hívtak és félt a víztől.
Ahogy meséltem éreztem, hogy karod, mellyel eddig óvón és
kedvesen öleltél át, kicsit szorosabban simul körém. Elakadt egy pillanatra a
lélegzetem. Majd kértem, most Te mesélj nekem. Mindegy miről, csak mesélj.
Nem láttam, csak hallottam a hangodon, mosolyogsz. Tudtad,
hogy lebuktál, éreztem, hogy egyre keményebben simul a nadrágod a fenekemhez,
derekamhoz. Tudtam és Te is tudtad, hogy eljött a pillanat, amikor már nem az a
fontos, hogy mit mondasz, csak hogy a hangodat halljam.
Közben kezed is óvatosan besiklott a pulcsim alá. Ekkor még
tudtam józanul gondolkozni, ezért szétnéztem, ki láthat minket, mert annak már
esélye sem volt, hogy itt és most abbahagyd a játékot.
Megfordulni nem mertem, ahhoz sokan voltak, de a bő és
hosszú pulcsi árnyékában azt hiszem, erre nem is volt szükség. Kezed, számára
még ismeretlen tájakon járt, miközben gonoszul a fülembe suttogtad, hogy ha
most csak ketten lennénk, hol simogatnál legszívesebben. Nyugtalanul
fészkelődtem a lábaid között, szerettem volna, ha még többet kapok.
Fészkelődésemnek, bár nem ez volt a célja, meg is lett a hatása. Kicsit
elveszítetted a fonalat, csak kapkodtál a levegő után. Azt hiszem, megszűnt
létezni a külvilág. Már csak a szád, és a kezed volt a fontos számomra. Egyre
szorosabban húztál magadhoz, már majdnem rajtad ültem, de még mindig csak
incselkedtél velem. Belefújtál a nyakamba, nyelved lágyan siklott végig a
tarkómon. Megharaptad a fülemet, majd olyan dolgokat suttogtál, amitől simán
elpirultam, pedig azt hittem, engem már nem lehet zavarba hozni. Szerettem
volna feléd fordulni, egy csókot lopni, de nem engedted. Csak játszottál velem
tovább. Bár hangodból ítélve, neked sem csak játék volt már…
Ekkor hirtelen a nadrágom gombját kezdted gombolni, mire
gonoszul elárultam, nincs rajtam bugyi. Megremegett a kezed, miközben az ujjaid
tapasztalták, igazat mondok.
Fentebb emelted a lábad, hogy oldalról még véletlenül se
látszódjon, mit csinálsz, de mivel elég távol ültünk, talán nem is figyelt ránk
senki. Kutatva haladtak lentebb az ujjaid, melyre már egyre hangosabbá váló
zihálásom volt a válasz. Megint mocorogni kezdtem a kezeid között, most azért
már kicsit tudatosabban. Nehogy már, csak nekem legyen jó és egyben szörnyű.
Élveztem, ahogy elakad a hangod. Még nadrágon keresztül is éreztem egyre forróbb vágyadat.
Ujjaid játéka merészebb és gátlástalanabb lett. Ekkor
döbbentem rá, nem fogod abbahagyni, befejezed, amit elkezdtél. Ettől ismét
zavarba jöttem. Itt? Ennyi ember előtt?
Tudtad, mi játszódik le bennem. Mosolyogtál és a fülembe
súgtad, TE is el fogsz menni, mert másként nem lesz ennek itt és most vége. És
miközben ezt elmondtad, csak izgattál tovább. Suttogtál, hogy engedjem el
magam, hogy élvezzem, hogy jó lesz…
A győzködésednek meg is lett az eredménye, lábam még jobban
szétnyílt, fejemet már teljesen hátrahajtva koncentráltam az ujjaidra. Láttad
rajtam, mindjárt eléred a célod és ekkor végre megcsókoltál, hogy szád elnyelje
az élvezésem hangjait, és az én szám pedig, a TE sóhajaidnak legyen őrzője.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése