Kegyetlen hajnal

Hajnali három óra. Hirtelen ébredsz, és nem is tudod, hogy miért, mire riadtál fel. Ösztönösen, a gyerekszoba felé nézel, de az ablakokon beszűrődő fényből hamar felismered, hogy ma nem itthon alszanak. Egyedül vagy.

Hallgatod a süket csendet a lakásban, amikor még az órák ketyegése is visszhangzik a füledben.

Bámulod a mennyezetet. Nézel ki a fejedből, és közben mélázva figyeled, ahogy az utcán elhaladó kései, vagy inkább túlságosan is korai autók fénye játékos mintát rajzol a hálószobád falára. Amikor ideérsz gondolatban, majdnem hangosan felnevetsz. Keserű a nevetés. Hálószobád? Ugyan, csak egy megtűrt személy vagy Te ebben a házban. A háló sem a tiéd. Bámulsz kifelé. Töröd a fejed, hogy fel kellene kelni egy pohár vízért. De valahogy még ahhoz sincs affinitásod, hogy kisétálj a szomszédos fürdőig, nem, hogy a konyha felé vedd az irányt, de a szomjúság pár perc forgolódás után kihajt az ágyból.

Lámpa nélkül, csendesen osonsz, pedig tudod, egyedül vagy. És mégis. A megszokás, az óvatosság már ösztönös mozdulatoddá válik.

Kiérsz a konyhába, itt már lámpát is kapcsolsz. Döbbenten látod, hogy a pusztítás mekkora lehetett. Nem emlékszel semmire, de ekkor fájdalmasan beléd hasít a felismerés. EGYEDÜL vagy és magányos.

Megint egyedül maradtál. Megint csak az ismerős táncot jártad, valakivel. Azt az elején gyönyörű, szép lassú táncot, amelytől a világ színekbe burkolózik, és csicsereg.

Most vacogsz, pedig tudod, a hideg nem kintről jön. Már tudod, ma hiába is próbálnál elaludni, még erőltetni is felesleges. Fáradt vagy. Lelkileg, fizikailag, minden formában.

Ahogy kinyitod a laptop tetejét, megérzed az ismerős édes illatot. Ott mosolyognak rád a gyöngyvirágok a vázában, mellette. Gúnyos mosollyal ontják illatukat. Anyák napja van, és TE egyedül vagy. (ismét)

Bámulod a csatateret, amit éjjel itt hagytál. Nem is emlékszel rá, hogy mikor és hogyan jutottál el az ágyig. Csak azt látod, hogy még átöltözni sem voltál képes. Köntösben, zokniban álmodtál. De a dobozt is látod az asztalon, szorosan visszazárva. Hiába, az ösztön most is működött. Legalább visszazártad, és nem kibontva vigyorog itt felelőtlenül az asztalon. Kíváncsi vagy. Kiborítod az üveget és számolsz. Nem lettél nyugodtabb, sőt… most tudatosodik benned, mennyire vacakul lehettél az éjjel. Már érted, miért nem emlékszel semmire. Vagyis csak szeretnél nem emlékezni, mert, ahogy a fény eljut a tudatodig, a valóság kíméletlenül kúszik egyre bentebb és bentebb az agyadba.

Nem érted. Most sem érted…

De józan eszed utolsó szikrája még hangosan belezakatol az agyadba, nem feltétlenül TE vagy a hibás. (bár a kisördög is ébren van, egyből jön a kontra, hogy ki más. Mindenki nem tévedhet)

Lassan folynak a könnyek az arcodon. Igazából, nem is tudod miért. Nem történt semmi rendkívüli. Hülye voltál és megint kicsit többet adtál, mint kellett volna. Egyszer megtanulod, talán megtanulod, hogy hallgass az ösztöneidre, a kisördögre. Vigyázz a szívedre, mert nem kell senkinek. Ne add magadtól. Ha valakinek kell, majd kéri, és újból kéri, és újból és újból. és közben adja és adja a magáét, nem csak neked, a családodnak is…

Észrevétlenül világosodik, a madarak is ébredeznek. Füttykoncertjük belehasít lüktető fejedbe. Ma még ők sem tudnak mosolyra késztetni.

Tavasz van, és neked megint csak egy keserédes novella jutott…

Tavaszi délután

Hosszú, szürke téli napok után, hirtelen köszöntött ránk a tavasz. Harsogó zöld ruháját egyik napról a másikra kapta magára, ezzel is hirdetve, végre megérkezett.

Örültünk neki. Boldog mosollyal arcunkon keltünk fel reggel, hallgatva a madarak reggeli köszöntőjét. Élveztük, hogy délután a bárányfelhők hátán táncolt a napsugár, melegét ontva a tájra. Kertünk, mint valami hatalmas pitypangmező sárgán világított a szürke házak között. Tele volt élettel a levegő.

Mi hárman pedig, mint valami cinkos szövetségesek ültünk a virágok között, megpróbálva a leghosszabb szárú pitypangokat megkeresni. Koszorút fontunk. Amolyan igazi, királylányos koszorút. Egyet-egyet mindenkinek. Meg gyűrűt is készítettünk. Nagyokat kacagtunk azon, kinek mennyire takarják el ujjait a napsárga szirmok.

Halvány szellő fújdogált, meg –meglebbentve a fűszálakat, hogy minél előbb felszárítsa az elolvadt, de elfolyni már nem tudott hólé maradványait.

Szikrázóan kék éggel kedveskedett nekünk a tavasz. Harsány színeivel elvarázsolta még a legmogorvább embereket is. Ma mindenkinek mosolyra görbült a szája. A madarak énekére szinte táncoltak az apró méhek és bogarak a levegőben. A katicák piros szárnyain a fekete pöttyök, mint apró gombszemek fénylettek. Mindenki boldog volt, és ezt mindenki el is mondta a maga módján.

Mi is azok voltunk. Hármas kis szövetségesünk, élvezte a meleget, a fényt. Pörögtünk, forogtunk, hempergőztünk a fűben a virágok között.

éjjeli felriadás

Hirtelen riadsz fel. Körülnézel. De mivel még félig alszol, nem igazán tudod, hogy hol is vagy tulajdonképpen. Majd lassan ráeszmélsz, az ismerős színekre, formákra.

De valahogy mégis minden olyan furcsa, minden más. Olyan világos van. Elaludtál volna?

Nem valószínű, hiszen látod, nem az ablakon keresztül jön a fény. Félálomban az éjjeli szekrény felé fordulsz, hogy lekapcsold az éjszakai fényt. Hónapok óta nincs már szükséged rá. Furcsa is, hogy miért világít. De ahogy arra fordulsz, észreveszed egyből, nem, nem az világít. Messzebbről jön a fény, és a halk morajlás. A nappali felől. Ekkor ránézel magad mellett az ágyra és látod, ma ismét egyedül alszol. A nappali kanapéja vonzóbbnak bizonyult.

Nem törődve a hűvös levegővel, kibújsz a takaró alól és megnézed, mennyi az idő. Korán van még. A felkeléshez mindenképp. A lefekvéshez? Ahhoz viszont iszonyatosan késő, figyelembe véve, hogy 1-2 óra múlva nyakadon a reggel.

Óvatosan felülsz és lerakod a lábad az ágyad előtti kis szőnyegre, ezredszer is hálásan megköszönve magadnak, hogy megvetted ezt a méregdrága, de csodásan puha kis semmiséget.

Halkan osonsz a nappaliba, hogy ne ébressz fel senkit. Fentebb kapcsolod a fűtést, ha már így alakult, és nagyon csendben kiveszel egy plédet a fiókból. Halkan, lassan közelítesz, felemelgetve a földre leszóródott telefont és távirányítót.

Lomha mozdulattal lerakod az asztalra őket, majd kedvesen lebbentesz egyet a pléden, hogy mindenhol jól szétnyílva, gyengéden takarjon.

Leülsz egy pillanatra, és mosolyogva figyelsz. Önkéntelenül mozdulna a kezed, a még álmában is ráncos homlok felé, elsimítani a meggyötört arcon a gondok ráncait.

Úgy érzed, szinte mindent megadnál, hogy békés, kisimult legyen az az arc.
Kezed már majdnem odaér, de akkor egy belső hang azt súgja, ne tedd. Olyan éberen alszik, csak felébresztenéd. Márpedig szüksége van a pihenésre. Nem is olyan régen aludhatott el.

Közben a tv egyre jobban villog. Már tudod, arra ébredtél. A lövöldözésre. Érdekes, alig van hangja, mégis, az erőszak felébresztett. Fogod a távirányítót és egy gyors, határozott mozdulattal kizárod a külvilágot.
Felállsz, szomorú mosollyal visszanézel a kanapéra és óvatosan lekapcsolod a lámpát, ahogy visszaindulsz az ágyad felé.

A hálószoba ajtajában megállsz egy pillanatra, tétovázol, majd mégis hátrafordulsz és elindulsz a gyerekszoba felé. Óvatosan nyitod az ajtót és bekukucskálsz. Mókás látvány fogad. De a takarókat azért ráhajtod a kikandikáló pocakokra és csendesen kilépsz a szobából.

Ezúttal nyugodtabban indulsz vissza a saját ágyadba. Lefekszel, bevackolod magad a még meleg ágyneműbe és halkan sóhajtasz egyet.

Próbálsz elaludni, de a gondolatok, kéretlen vendégként belopóznak a tudatodba. Nehezen tudod elhessegetni őket, de végül sikerül. Most nem, nem akarsz foglalkozni velük. Bízol benne, hogy majd az idő megoldja. Van, amit tényleg meg tud oldani, de ekkor azon kezdesz el gondolkozni, hogy vajon, ezt az időnek kell megoldania?

Nehéz a válasz, és Te túl fáradt vagy ennek megfejtéséhez. Halk sóhajjal feladod a harcot az álmosság ellen és lecsukódik a szemed.

Szinte észrevétlenül zuhansz mély, mindent elsöprő álomba.

Elrepülsz egy másik, sokkal boldogabb világba, mint ahonnan indultál. Mosolyogsz, és csak arra eszmélsz, hogy megszólal a reggeli ébresztő.

Álom

Félálomban érzékeltem, hogy csörög a telefonom. Olyan régen hívtál már, hogy szinte el sem jutott a tudatomig, most tényleg csörög. Felvettem és meglepetésemre azt kérted, hagy ugorhass fel hozzám reggel – meló előtt – egy kávéra. Viccesen jelezted a karácsonyfám érdekel. Mivel számomra elég hihetetlennek tűnt, hogy nem álmodtam ezt a beszélgetést, egyből vissza is aludtam. Néhány perccel később ismét a telefonom makacs csörgésére ébredtem. Te hívtál, hogy engedjelek be. Ekkor jöttem rá, az előbb nem álmodtam. Kócosan, álmosan, pizsamában mentem le eléd. Jót nevettél a macis pizsamámon, hogy éppen ideje már, hogy látod is, nem csak hallasz róla.

Még szinte aludtam, miközben a kávét készítettem kettőnknek. Olyan hihetetlen volt, ahogy ott ültél az étkezőben és csak a karácsonyfa izzói világították meg az arcodat. Valahogy olyan más voltál. Több mint egy éve nem láttalak, de mégis minden vonásod ismerősként nevetett rám. Amíg a kávé lefőtt, melegítettem tejet is hozzá. Emlékeztem, hogy szereted a mézes, tejes, habos kávét. Került az asztalra némi süti is, de azt nem kértél. Beszélgettünk, miközben óvatosan kortyoltuk a kávét. Nem értettem, miért vagy itt, velem. Nem mondtál róla semmit. Csak ültél és különös, elgondolkodó tekintettel néztél rám. Közénk telepedett a csend, de nem volt zavaró.

Majd hirtelen nagyon zavarban éreztem magamat. Tudtam, hogy ez sokkal több, mint amit eddig kaptam, de nekem már nagyon kevés. Felkaptam a kiürült bögréket az asztalról, és kivittem a konyhába. Hogy lefoglaljam remegő kezeimet, mosogatni kezdtem. Hallottam, ahogy mögém lépsz és egy pillanattal később, már csörrent is a kiskanalad a mosogatóban, amit kint felejtettem az asztalon. Idegesen fordultam feléd. Nem számoltam viszont azzal, hogy ennyire közel állsz mögöttem. Kétségbeesetten döbbentem rá, hogy beszorultam a mosogató és a lábaid közé. Ahogy rád néztem, szinte minden az arcomra volt írva. De a tiédre is. Vágytam a csókodra, de láttam, hatalmas belső küzdelem zajlik benned. Nem tudtam, nem tudhattam, miért jöttél. Láttam, hogy a józanész és a vágy harcol benned is. Majd hatalmas sóhajjal megadtad magad, magadnak.

Óvatosan, kíváncsian, gyengéden csókoltál meg, mint aki kész máris visszavonulni, ha úgy adódik. Meglepetésemben moccanni sem mertem. Féltem, elriasztalak. Majd egyre bátrabb és bátrabb lettél. De minden mozdulatodban, simogatásodban, és sóhajodban ott volt a kérdés, hogy meddig mehetsz el. Nagyon vágytam már, hogy érezzem kezedet a testemen és mintha csak a gondolataimban olvastál volna, szépen lassan gombolni kezdeted a pizsamámat. Közben pedig egyre csak simogattál, csókoltál és suttogtál a fülembe. Hogy tudod, nem szabad, amit teszel, hogy abba kellene hagynod, de nem tudod, hogy régóta vágytad már te is a pillanatot. Kezed egyre lentebb és bentebb siklott a pizsama alatt. Óvatosan nyitottad szét a felsőmet és behunyt szemmel kényeztettél. Simogattál, de nekem nem engedted, hogy viszonozzam. A legtöbb, amit adhattam, az a pólód dereka alá csúszott kezem volt. Egyre magasabbra és magasabbra tört bennem a vágy, amikor hirtelen elfordultál és csak hangos zihálásodat hallottam. Kapkodtad a levegőt, kezed ökölbe szorult és úgy, háttal állva kértél bocsánatot. Nem ezért jöttél, nem ezt akartad. Sajnálod.

Néma könnycseppek folytak végig az arcomon és szinte szétrobbant bennem a vágy. Remegtem érted és utánad. Mikor megfordultál, láthattad, mi zajlik bennem. És bár benned is dübörgött a folytatás utáni vágy, mégis lassan, remegő kezekkel gomboltad vissza a pizsimet. Gyengéden, nyugtatóan simogattál, megvárva, amíg lehiggadok kicsit. Akkor mondtad, hogy most menned kell, de ha nem gond, szolgálat után ismét eljönnél, mert valamiről beszélnünk kell. És igen, szeretnéd befejezni, amit most elkezdtünk. Befejezni, elkezdeni, de előtte még van néhány dolog, amit tisztázni kell.

Nehezen engedtelek el, de láttam, menned kell és menni is akarsz. Az ajtóban még egyszer átöleltél, megpusziltál és a homlokodat a homlokomnak támasztottad, úgy gyűjtöttél erőt, hogy el tudj indulni. Kétségbeesetten öleltelek, szorítottalak volna magamhoz, de ekkor hirtelen valami hatalmas koppanást hallottam és eltűntél.

Nagyon nehezen értettem meg, hogy csak álmodtalak. 

Arra ébredtem, hogy a lányom leejtette a mesekönyvét az ágyam mellett, amit hozott, hogy olvassak neki. Ahogy felültem hozzá, tudatosodott bennem, hogy végig a nagypárnámat öleltem, helyetted és, hogy a párna sarka tiszta víz. Csendben szivárgott a könnyem, lehunyt szemhéjam alól…

Vágy

Öleljük egymást, testem testedhez simul. Karommal karodat ölelem. Lázasan tapad szívem szívedhez. Szinte egyszerre dobban. Már – már nem is tudom, melyik dobbanás melyik szívhez tartozik. Egyek vagyunk. Tekintetem óvón, mohón emelem feléd. Látom ajkadon ajkam nyomát. Szomjasan keresem szádat. Vadul harapom, szívom, kutatom. Tudom, érzem, hogy szomjamat, csak szomjad képes eloltani. Ezért még mohóbban kapok ajkad után.

Jól ismert, de mégis mindig új és új táncot járunk. Ősi ritmusra hullámzó testem megigézve remeg tested után. Vékony verejték vonja be bőröm. Fénylőn csillan rajta a napsugár. Sós íze a számban akár a Te ízed is lehet. Összekeveredve csöppen melleim közé, hogy megadja magát a gravitáció erejének. Torkodból halk suttogás, rekedt nyögés tör elő. Szinte suttogva simítod végig leheleteddel érzékeny bimbóim még érzékenyebb udvarát. Ujjaim önként vállalt visszafogottsággal, lassan, de mégis lázasan kutatják hátad jól ismert érzékeny pontjait. Szinte teljesen megállva a nyakad vonalánál, hogy ott visszafordulva még tovább fokozzák sejtjeidben a vágy izgalmát.

Remegsz, és én is remegve zárom körül csípődet lábaimmal, mintegy indaként ráfonódva testedre, nem tudván hol kezdődik a TE és hol végződik az Én. De nem is fontos. Már nem gondolkozunk. Ősi ösztönök uralkodnak el rajtunk. Már ők vezetik tetteinket az ész helyett. Leomlott az ész hatalma, végre szabadok lehetünk. Vágyom a gyönyört, amit még megtagadsz tőlem. Egyre gyorsabban kapok a levegő után. Szempillám apró rezdüléseivel simogatom érzékeny bőrödet, miközben érzem, önuralmad már messze nem végtelen. Füledet keresem, sóhajtom, nyögöm vágyamat feléd. Közben megtalálom mögötte érzékeny bőrödet, melyet nyelvem szívesen becéz.

Torkodon akad a gyönyör hangja, egyre gyorsabb és gyorsabb ütemben száguldunk a világegyetem felé. Már nem látom a nap sugarait, már nem érzem a gyenge szellőt bőrömön. Már csak az itt és a most létezik. Már csak TE LÉTEZEL! Testemben már elviselhetetlennek tűnik a tűz. Sejtjeim remegése már megállíthatatlannak tűnik. De tudom, Te is így vagy ezzel. Majd hirtelen atomjainkra hullunk, hogy ismét önmagunk lehessünk.