Éjjeli menedék

Hosszú volt a nap és egész délután azt vártad, este legyen már. Éjszaka, hogy hallgathasd az éjjeli neszeket. Elaludj végre, elmenekülve kicsit ebből a világból. Mert álmodban boldog vagy, és süt a Nap és kerek a világ.

Végre este lett. Nehéz volt eljutni ma idáig. Egész nap csak pörögtél, és mások baját próbáltad megoldani, pedig a szíved nagyon tiltakozott, az arcodon kötelességszerűen megjelenő mosoly miatt. De vannak pillanatok, amikor mosolyogni kell, még akkor is, ha belül zokog a lelked.

Itt egy maszatos kézzel készült rajzocska. Ott egy ölelés. Egy bújás. Vagy csak egy hasra esés és sírás. Kiborult kakaó, leejtett alvóka. Kiabálás, veszekedés, és nyűgös esti rituálék. Teszed a dolgot, hol türelmesen, hol kevésbé. De közben belül nem hallasz mást, csak egy méla dal halovány dallamát. (kalandozás, bolondozás)

Menekülni volna kedved, de nincs hová, nincs kivel. Egyébként is a kötelességet Te akartad, te vállaltad. Ebből – számodra – már nincs menekvés. De igazán nem is szeretnéd, ha lenne.

Végre este van. Csend és nyugalom. Nehéz volt a nap. De a hirtelen rád telepedő süket csönddel sem tudsz mit kezdeni. Ezt vártad. Ezt akartad. Ezt sóhajtottad egész nap. Tessék, most itt van.

Kijössz a szobából, halkan kattan a zár. Becsukod, nehogy felébredjenek a hangodra a kicsik. Nevetni szeretnél hangosan, mint annyi estén át. Belépsz a konyhába, már kapnád is a hónod alá a laptopot, hogy készülj, a maratoni beszélgetéshez, mikor eljut a tudatodig a mozdulatod.

Nincs már kivel beszélgetni. Nem maradt más, csak pár pillanat, emlék, fénykép.

Hirtelen eszedbe jut, hogy van egy kép, amit nem kellene megtartanod. Ott van, igen a számítógépeden. Nincs hozzá közöd. Nem is jó, hogy ott van. Csak fáj. Nem is szoktad megnézni. Minek feltépni a sebeket.

Eljött a perc. Tisztogatást rendezel. Egy bejövő sms itt, egy kimenő ott. Egy kép innen, egy kép onnan. Töröl, töröl, töröl….

Fájó, mégis olyan jóleső az érzés. Ismered magad. Holnap, holnapután, vagy legkésőbb egy hét múlva sajnálni fogod, hogy ez tetted. De józanésszel tudod, meg kell tenned. Valamikor meg kell ezt is tenned.

Olyan ez, mint egy hónapokkal ezelőtt, mikor csomagoltál és csomagoltál. Fájt az is, meg fáj ez is. Ez utóbbi sokkal jobban, és nem azért, mert most történt.

Kis botor fejjel elhitted, igen, értékes vagy. Valakinek TE is értékes vagy.

Valaki, végre valaki itt volt, aki tudta, hogy kell téged szeretni.

Nem a szeretet nagysága a fontos, hanem a szeretet kifejezésének a módja. Beszéltetek erről egyszer….

 

Szóval, delete, delete, delete….

Nagy a csend.

Túlságosan is.

Nem tudsz vele mit kezdeni. Fogod magad és lefekszel. Fél 10 van. Akik ismernek, tudják, nagy a baj, ha már ilyenkor ágyban vagy.

Nem Te vagy, ez nem Te vagy.

 

De túl nagy a csend, te meg fáradt vagy. – lelkileg

Elalszol, de álmod minden csak nem pihentető. Fel is ébredsz hajnalban. Meg sem nézed az órát, tudod mennyi az idő. Szinte percre pontosan tudod. Önkéntelenül megnézed, nem kaptál – e üzenetet, de persze nem kaptál. Miért is kaptál volna.

Érdekes, a jó mennyire természetessé tud válni egy-két nap alatt? Amit meg nem akar befogadni a szívünk, hetekkel később sem válik természetessé. Évekig nem kaptál hajnalban sms-t, de mégis az a két – három hét vált természetessé, mikor igen.

Bámulod a plafont, kívülről tudva már, melyik repedés honnan indul és hová érkezik. Mint egy térkép. Kár, hogy nem jelölte be rajta senki piros pontokkal, hogy te most hol állsz. Mert így azt sem tudod, mekkora a távolság, amit még meg kell tenned.

Egyre több madár énekel, de te rendületlenül bámulod a plafont. Egyre halványabban látni az éjjeli lámpa fényét. Még mindig félsz egyedül. Gyerek vagy. Legbelül gyerek, akinek nem lehet játszótere az egész élet.

Bámulod, és annyira elmélázol, hogy még pislogni is elfelejtesz. szép csendben elalszol. Végre békésen szuszogsz, mikor a nehezen meglelt boldogságba hirtelen, kegyetlenül belecsattan a zár és TE egyből éberré válsz.

-anya!

Kezdődik a nap és Te nem vágysz másra, csak arra, hogy végre este legyen, hogy elmenekülhess a rideg valóságból, oda, ahol még mosoly vár…

 

régi mese

Csendes, nyári este volt, mikor kiültem a teraszra gyönyörködni a csillagokban. Érdekes, imádom a csillagokat, de a nagyvárosban alig látszik a fényük. Hamar megtanultam, hogy nem érdemes az eget fürkészni. De itt, a végtelen csendben, nyugalomban, csak úgy ontották káprázatos fényüket. Csak ültem, és néztem a szebbnél szebb kis lámpákat.

Ekkor feltűnt a sarokban egy alig pislákoló kicsi csillag. Szinte vonzotta a tekintetem, bár alig látszott a fénye. Ahogy jobban megnéztem, láttam, hogy mennyire más, mint a többiek. Szabálytalan, már-már csúnyácska vonásaival messze elütött társaitól. Mivel fénye nem vakított, jól láthattam az arcát. Sírt…

Kérdeztem, mi bántja ennyire, hogy még a csillogása is megfakult. Nem válaszolt, de a többiek, akik felfigyeltek a párbeszédünkre, beszédesebbnek bizonyultak.

Egyszer régen, mikor még a kiscsillag is tündöklő fényét szórta az éjszakába, mindenkinek a barátja volt. A barátja, a szónak abban az értelmében, hogy megbízhatóságára bárki számíthatott. Segítségére, titoktartására, lelkiismeretére sokan támaszkodtak is. A kiscsillag pedig, örült, hogy fontos tagja lehet a csillagtársadalomnak! Úgy érezte, nincs egyedül, hogy tartozik valahová, hogy vannak gyökerei. Bár azért ott legbelül néha felmerült a kérdés benne, biztos minden rendben van? De hagyta a válaszokat, hiszen csak a kisördög gonoszkodott.

Majd egyszer, ezekbe, a szépen tündöklő, csillogó éjszakákba megérkezett egy kisbolygó. Semmi különös nem történt, csak pályáját követve elhaladt a kiscsillag közelében. A kiscsillag pedig csak nézett utána, hiszen még nem látott ehhez foghatót. Valahogy más volt ez a bolygó, mint a többiek, akik rendszeresen keresztezték az útjukat. A kiscsillag pedig innentől kezdve várt. Várta a pillanatot, hogy újra erre járjon a kisbolygó. A következő találkozásnál beszélgettek pár szót. Majd ezek a beszélgetések egyre, bizalmasabbá, meghittebbé váltak. A kiscsillag pedig ragyogott. Ragyogó fénye elfeledtette, szabálytalan, csúnyácska külsejét. Egyre többen mondták neki, hogy mennyire gyönyörű.

Aztán történt valami, a kisbolygó nem érkezett meg a szokott időben. Ekkor a kiscsillag csak várt-várt tovább, majd rájött, hogy hiába.  Hite megkopott, de a még töretlen fénye ragyogott az éjszakában.

Valamikor később, váratlanul előkerült a kisbolygó. Látszott rajta, nehéz útja volt. A kiscsillag megsajnálta, sőt el is szégyellte magát, hogy ennyire nem bízott meg benne. Innentől kezdve még szorosabb lett a barátságuk. A kiscsillag ragyogása még feltűnőbb volt, mint eddig bármikor! Vidáman mosolygott az éjszakába. Hitte, még minden jó is lehet. Bár azért néha kétségek gyötörték. Sokat viccelődtek, mókáztak együtt.   A kisbolygó olyankor lelassította pályáját, hogy kicsivel több időt lopjanak maguknak. A kicsi csillag ilyenkor nagyon készült. Csinosította lelkét, fényesítette fényeit. Elfeledte a mindennapok gondját. Csak a pillanat volt fontos. Majd ahogy a kisbolygó továbblibbent, úgy halványodott a fénye a csillagocskának is. Így ment ez hosszú fényéveken keresztül, mígnem egyszer a kiscsillag ráébredt, hogy tulajdonképpen ő sokkal többször szeretne együtt kacagni a kisbolygóval. Elkezdte törni kicsiny csillogó buksiját, hogyan is lenne ez lehetséges, de nem talált rá megoldást. Közben persze egy nagyon fontos kérdés is felmerült benne: A kisbolygó vajon mit szólna az ötletéhez? Hiszen bolygótársaival nagyon jól megértik egymást. Nem biztos, hogy szüksége lenne egy kicsi, csúnyácska csillagocskára, annyi bolygó között.

Nehezen talált megnyugvást. Törte a fejét, de a megoldás csak nem akart szikraként kipattanni.

Közben persze a kisbolygó rótta szokásos köreit és így vissza-visszatért a kiscsillag közelébe. Kedves volt és szórakoztató. A kiscsillag pedig egyre jobban gyötrődött és őrlődött. Szólni nem mert, félt elriassza a legjobb barátját. De annyira gyötrődött, hogy még a kisbolygónak is feltűnt, valahogy halványabb a fénye kedvenc csillagának. Végül ez a kicsi, aprócska csillag, döntést hozott. Na nem tudatosan, hanem engedett a szív szavának, félre téve az ész józanságát. Nem volt jó döntés, amit meghozott. Már rögtön az elején tudta, de egyszerűen nem tudott másként létezni. Csak várt és várt újra a kisbolygóra, bízva benne, jó kis móka lesz a következő találkozás. Csak éppen a kisbolygó – akarva, akaratlanul (?) – akkor suhant át a csillagok között, mikor a kicsi csillag éppen nem a fényeit szórta, hanem megfáradva az éjszakai munkától, jól megérdemelt pihenését töltötte. Mikor ez kiderült, persze a kicsi csillag rettenetesen csalódott lett. A már amúgy is halványodó fénye, végleg megkopott. Nem tudott mást tenni, mint dacosan, pimaszul viselkedni a világgal. Aztán bolygónknak ismét Kiscsillag felé vitt az útja. Döbbenten tapasztalta, hogy mennyire megváltozott az ő barátja. Undok lett, számonkérő és persze rideg is. Hirtelen nem is értette a dolgot. Majd ahogy tovább száguldott pályáját követve, valami fény gyúlt ott a szívében, legbelül. Kezdte megérteni jóbarátja hangulatát. Értette, de elfogadni nem volt képes. Nem tudott mit kezdeni a helyzettel, ezért úgy döntött, hogy ezután inkább napközben jár arra, amerre a kiscsillag szórja fényeit. Tanulva viszont hibáiból, most inkább szólt a pici, halovány fényű csillagnak, hogy ne várjon rá, mert nem fog jönni. Ekkor a pici csillagban ott legbelül végleg eltörött a fényport szóró szerkentyű. A fénye nem csak megkopott, hanem egy hosszú időre szinte észrevétlen maradt a sötét éjszakában.

Majd megrázta magát a kicsi csillag és lassan kezdett ismét mosolyogni. Ismét volt néhány fénynyaláb, ami elhagyta csillagtestét. Valahol legbelül tudta, hogy ez a döntése kedvenc bolygójának, messze nem végleges. Tudta és érezte, hogy fognak ők még találkozni. Fognak ők még jókat kacagni.

Aztán egy szép nyári estén kiscsillagot meglátogatta a kisbolygó. Nehezen indult a beszélgetés, de végül, néhány fényév alatt ismét visszatértek a megszokott hangulathoz. Igaz, az elmúlt fényévnek a dolgai nem múltak el nyomtalanul egyikükben sem.

Kiscsillag nagyon boldog volt. Fénye ismét a régi fényét idézte. Sőt, ha lehet, még szebb fénnyel ragyogott az éjszakába, mert a bizonyosság megerősítette a lelkét. A sárga fény mellet, halványan, alig észrevehetően egy másik szín is ott csillogott körülötte. A tudás fénye. Történhet bármi, legkedvesebb bolygójára mindig számíthat.

Születésnap

Nem vagy túl vidám mikor ébredsz. Pedig meggyötört arcodra süt a reggeli napsugár.
Átfordulsz a hasadra, majd ösztönösen egyből vissza. Már nem kényelmes. Kesernyés mosollyal az arcodon kivánszorogsz a fürdőbe és szembenézel magaddal a tükörben.
A nagy számvetések napja lenne ez. Általános boldogság, mosoly és öröm napja, de ma nem megy. Ma minden vagy, csak boldog nem.
Kellemetlen feladatok várnak rád a délelőtt során. Egyedül leszel, de talán jobb is így.
Nézed a tükörképedet. Szinte semmi nem változott, de a figyelmes szemlélő már észre tudná venni az apró változásokat. Nézed magad és számolgatsz. Majd határozott mozdulattal megrázod fejed és szinte ráparancsolsz magadra, hogy másfelé tereld a gondolataidat. Nem szabad. Nem érdemes. Csak jobban fog fájni.
Készülődsz, majd ébreszted a két kicsit is. Reggeli, sírás, rohanás, merev tekintet.
Köszönés nélkül léptek ki az ajtón. Valami végleg megpecsételődött.

Tudod, hogy hiába is kérnél bármit. A sors sem akarja, de már Te sem.
Mondatfoszlányok zsibonganak a fejedben, miközben előbb a bölcsőde, majd az ovi felé veszed az irányt. Szemeden ismét látszik, hogy sírtál. Az oviban is tudják, de már nem kérdeznek. Kedvesen szánó tekintetük lelkedig hatol.

Kimenekülsz.
Mindegy hová, csak a gyerekzsivajtól messzire.

Csendben leülsz egy padra és a nap felé fordítod arcodat. Játszod, amit gyerekkorodban oly’ sokat. Nézed, a szemhéjad mögött milyen szín bukkan fel. Stílusosan fekete. Hangulatodhoz, helyzethez illő, már – már ironikus.

Közben mondatfoszlányok kavarognak a fejedben:
-„tartsuk meg, de ha lány lesz, hívjuk Csillának, mert nekem akkor Ő már csak így maradhat”
-„ilyet még nem láttam. Nagyon ritkán sikerül. 2 szívhang van”
-”spirál mellett esett teherbe? Biztos nem tartja meg?”
-„két problémás terhesség után tudnia kell, a terhesség alatt bármikor elvetélhet”
-„nincs esély rá, hogy rendbe  hozzák a házasságukat?”

Az akkor adott válaszok is visszhangzanak újra és újra, mint egy végtelenített felvétel.

Megborzongsz.

Tudod, hogy indulnod kell. Túl kell esni rajta, ha akarod, ha nem. Az élet megy tovább.

Bizonyos értelemben szerencsés is voltál. Kaptál a meghozhatatlannak tűnő döntéshez fentről segítséget. Senki nem mondta ki, mert nem mondhatta ki, de benne volt minden tekintetben, minden mozdulatban a döntés.

Nehezen állsz fel a padról és indulsz a központi védőnőhöz. Már vár. Kedvesen mosolyog. Tudja, nem a kényelmed miatt vagy nála.
Hivatalból megkérdezi, mert meg kell kérdeznie, hogy nem gondoltad-e meg magad.
A választ meg sem várva veszi elő a papírokat, és kezdi kitölteni. Neved, leánykori neved, születési helyed. A dátumnál kicsit elbizonytalanodik, de nem szól, csak rád emeli a tekintetét. Csendben ír tovább. Már nem kérdez, csak ír.
Mikor végez, csak akkor szólal meg ismét. Ezzel és ezzel a papírral, befizetett csekkel menj vissza a doktor úrhoz. A többit ő intézi.

Átveszed, megköszönöd és csendesen, könnyeidet nyelve elindulsz az ajtó felé.
Ekkor szól utánad:

-„azért boldog születésnapot kívánok!”

A bátor gyöngyvirág

Egy késő januári napon, mikor ismét szakadni kezdett a hó, és az emberek hiába várták sóhajtva, hogy jöjjön a tavasz, az egyik sarki ház járdájáról hólapátolás közben véletlenül elrepül egy kis földkupac is az úttest közepére.

-      jajj, mi volt ez? – kérdezte ijedten egy kis gyökérdarab a földkupacban, hirtelen ébredvén a puffanásra, ahogy földet ért.

Félve nézett körül, hiszen nem tudta hol van és azt sem, mi történt vele. Csak érezte, ilyenkor ő még aludni szokott. Nem ebben a hidegben repülni.

Aztán, ahogy telt – múlt az idő és kicsit melegebb napok következtek, a hókupac elolvadt a kis földlabdáról, és észrevétlenül eltűnt a macskakövek között a föld mélye felé.  A kis gyökérdarabot pedig valami eddig ismeretlen érzés kerítette hatalmába. Úgy érezte, hogy nem véletlenül ébredt fel téli álmából a tél kellős közepén. Neki itt dolga van. Óvatosan kinyújtotta kis erecskéit és próbált megkapaszkodni a földben. Kicsi volt azonban a kupac, amivel együtt kiszakították a többiek közül, így bizony nem járt sok sikerrel. Közben a rázós, macskaköves úton egyre több autó közlekedett, figyelemre sem méltatva a kicsi kupacot az út közepén.

Így történ, hogy egyik délután bizony, valakinek nem sikerült kikerülni őt és alaposan szétlapították a földet, amiben eddig megbújt. Először bizony rettenetesen fájt a kicsi gyökérdarabnak. De ahogy a fájdalom alábbhagyott, észrevette, hogy a macskakövek között a számára szükséges föld bújik meg. Így ismét erőt vett magán és óvatosan, lassan kinyújtóztatta kis csápjait, egyre mélyebbre és mélyebbre. Ahogy így tornázott, megpillantott néhány alvó fűmagot, és gondolta, felébreszti őket is.

-      hahó, hahó. Van itt valaki? - suttogta halkan, mert kiabálni, nem mert. Meg hát valljuk be, kicsit vacogott is a számára szokatlan hidegben.

-      Itt vagyunk, ne kiabálj! – válaszoltak a felébresztett fűmagok morcosan.

-      Sziasztok! Megmondanátok, hogy hol is vagyok? Mi ez a hideg? – kérdezte félve a kicsike kis gyökér.

-      ez itt egy úttest a világmindenség közepén! – válaszolták tudálékosan a fűmagok.

-      és azért van hideg, mert tél van. Ezért szeretnénk még mi is aludni egy kicsikét. Tehát ne kérdezősködj tovább, hanem próbálj meg Te is aludni. Majd tavasszal, akkor beszélgetünk, jó? – mondták még neki, két ásítás közben.

Nagyon meglepődött a gyökérke, de mivel nem volt más lehetősége, elfogadta, hogy a fűmagokkal nem fog tudni még beszélgetni. Ekkor azonban, hirtelen észrevette, hogy a napsugarak milyen finoman melegítik a hátát. Egészen úgy, mint máskor tavasszal, amikor felébred téli álmából.

-      lehet, hogy máris itt a tavasz? – morfondírozott magában, de a fűmagoktól már nem merte megkérdezni.

Ahogy így törte a fejét, valami ismerős bizsergés járta át. Egészen olyan volt, mintha tényleg tavasz lenne és a kis gyökér úgy döntött, hogy ő bizony megnézi kint a világot a föld felett.

Teltek a napok. A téli nap, hogy jól megtréfálja az embereket, tényleg tavaszi langyos levegőt hozott. Elolvadt a hó, és egyre több mosolygó arcot lehetett látni az utakon. De azért még senki sem felejtette el, hogy akármennyire is kellemesen meleg az idő, még mindig csak január van.

Éppen ezért is lepődtek meg a figyelmes járókelők, mikor valami apró zöld hajtást láttak a szürke kövek között. Volt, aki természetesen, átlépett rajta. Volt olyan is, aki nem hitt a szemének és leguggolt hozzá, hogy közelebbről is megnézze.  De egyvalamiben mindenki egyetértett. Szokatlanul korán kezdett ez a kis növény kibújni a földből.

Ezek után, azok, akik észrevették ezt a pici zöld hajtást, minden nap aggódva közelítették meg azt a két nagy követ, aminek óvó öblében megpihent ez az aprócska élet.

Persze a mozgolódásra ismét felébredtek a fűmagok is a földben. Először mérgesen, majd inkább féltőn figyelték a kis gyökér ténykedését.

-      ne csináld, még megfagysz! – mondták neki.

-      Még nincs tavasz. Csalóka ez a meleg! Hidd el, még mindig tél van! Fog még esni a hó és akkor mi lesz a szép zöld leveleiddel? – kérdezték tőle, de ő nem hallgatott rájuk.

-      Gyertek inkább Ti is! Nézzétek, milyen finoman melengeti a hajtásaim hegyét a napsugár.  – válaszolta nekik és kacagva egyre kintebb és kintebb dugta a levelei hegyét a földből.

Ekkor, mintegy varázsütésre, hirtelen beborult az ég! Viharos, jeges szél söpört végig a tájon. Fázósan koccantak egymásnak a macskakövek az úton. A kicsi gyökér is megijedt, hogy most bizony itt a nagy baj lesz. Fázott, de rettenetesen. Szeretett volna visszabújni a földkupacba, amit olyan hetykén és kacagva elhagyott. De visszahúzni már nem tudta a leveleit.

-      ugye, mi szóltunk előre! – kacagtak a fűmagok kárörvendve, de azért közben az idősebb, tapasztaltabb magok azon kezdtek el tanakodni, hogyan tudnának segíteni ennek a butuska, szertelen, de szeretetreméltó kis gyökérnek.

Összebújtak és tanácskoztak, miközben odakint a kövek fölött ismét nagy pelyhekben kezdett hullani a hó.

A kis gyökér viszont ekkor úgy döntött, hogy lesz, ami lesz, mivel visszabújni nem tud, inkább megpróbál minél magasabbra nőni. Emelt fejjel veszi tudomásul, hogy inkább a tapasztaltabb fűmagokra kellett volna hallgatnia.

Így történt, hogy bár hullott a hó, a kis hajtás nem adta fel, egyre magasabbra és magasabbra tört az ég felé.

Közben a fűmagok arra az elhatározásra jutottak, hogy akkor tudnak leginkább segíteni ennek a kis hebrencs növénykének, ha ők is kibújnak a földből és egymást melegítve átölelik a leveleket, hátha azzal egy kicsit őt is fel tudják melegíteni. De amikor ezt elmondták a gyökérnek, ő felháborodottan tiltakozott.

-      köszönöm szépen, nagyon kedvesek vagytok. De ezt a problémát én okoztam, nekem is kell megoldanom. – mondta és ezzel még egy nagy lendületet vett, és ismét fentebb dugta a levelei hegyét a földből.

Ahogy így növekedett egyre nagyobbra és nagyobbra, egyre több arra járó embernek tűnt fel, hogy bizony itt valami szokatlan dolog történik. A fehér hóból kikandikáló zöld levelek messziről jelezték, hogy januártól függetlenül a megszürkült kockakövek között bizony közeledik a tavasz!

Fújt a szél. A hópelyhek a délutáni napsütésben megolvadva, éjszakára jeges páncélként vonták körbe a leveleket, de a kis gyökér nem adta fel. Látta, érezte, hogy szertelensége azért némi jót is okozott. Mosolyt csalt a megfáradt emberi arcokra. Csodát ígért és mutatott!

A tél viszont nem tágított, így a kis növénykének, akivé közben a kis gyökér vált, egyre nehezebb dolga lett. Sötétzölden csillogó levelei egyre nehezebben álltak ellen a tél ostromának, de a kis gyökér tovább küzdött. Ekkor már a fűmagok is ámulva figyelték. Becsülték kitartását, bátorságát. Sőt, drukkoltak neki, hogy most már ne adja fel. Hozza el ő a tavaszt! A csillogó napsugarakat.

Az emberek pedig egyre gyakrabban jártak arra, hogy megcsodálják a tavasz hírnökét, ahogy magukban elnevezték a kis virágot.

Egyik reggel, miközben próbálta leveleiről lerázni a havat, furcsa érzés kerítette hatalmába a kis gyökeret. Egy új hajtás próbált utat törni magának a levelek szárai között. De ez most valami meglepő, eddig nem tapasztalt érzést hozott magával. Megrémült először a kis gyökér, majd rájött, mi történhetett. Nem szólt senkinek, csak csendesen mosolygott magában. Még féltőbb gondoskodással, még óvatosabban, mint eddig, a leveleit összeborítva nevelte ezt a kis hajtást. Elbújtatta a kíváncsi tekintetek és a metsző hideg elől.  

Ahogy viszont a csíra egyre nagyobb és nagyobb lett, rájött, sokáig már nem titkolhatja többé, hogy bizony ez nem egy levél lesz a sok közül. Ez valami más lesz.

Február lett közben, de a téli szél még mindig kitartóan kergette a havat a köveken. Csak a kis levelek dideregtek egyhelyben, meg – megállítva a fagyos ostromot.

Elérkezett a reggel. A kis hajtás magasabbra nőtt már, mint a levelek! Már az emberek is észrevették. Tanakodtak, mit is csináljanak vele. Féltek, a hidegben biztosan elpusztul, de végül úgy döntöttek, hogy ha eddig tudott vigyázni magára, talán ezután is sikerül. Reménykedtek, hátha kicsit melegebbre fordul az idő.

Hirtelen elállt a szél és verőfényes, szikrázó napsütés köszöntött a városra, megolvasztva a jéggé fagyott hópelyheket. Nagyon megörült ennek a növénnyé serdült kis hajtás és kibontotta bimbóiból virágszirmait. Megrázta magát és vakítóan csillogtak a téli havas macskakövek között fehér sziromvirágai, pillanatnyi megállásra késztetve az embereket.

Kicsi volt, satnya, de élt és virágzott a legmostohább körülmények között is. Harang alakú, kis csipkeruhájával elvarázsolt minden arra járót. Hirdette, hogy akaraterővel, kitartással bármi elérhető, még az is, hogy május legyen februárban!

Januári reggel

Nehezen ébredsz. Telefonod „ébresztődallamát” csak valami halvány hangfoszlányként érzékeled, ami egyre erőszakosabban akar betolakodni álmaid közé. Nem vagy még teljesen ébren. Álmaid és a valóság határa még nem egyértelmű. Lebegsz ebben a köztes létben. Nem emlékszel rá, mit álmodtál, de tudod, valami szép lehetett, hiszen mosolyogsz. Ekkor veszed észre, paplanod az éjjel megfordult rajtad, és kezed a gomblyukak között utat találva, bebújt a huzat alá. Ismét gyermekként aludtál. Így érzed magad biztonságban. Lehervad a mosoly az arcodról, miközben próbálsz visszaemlékezni, mit is álmodhattál. Néhány perc gondolkodás után, beletörődve, hogy maximum az érzés maradt meg az álmodból, kitakarózol és kibotorkálsz a fürdő felé. Lábad belebújtatod az ágy melletti kutyás mamuszok egyikébe és csak reméled, hogy résnyire kinyitott szemeddel jól láttad, hogy tényleg a mamuszodba dugod a lábad és nem egy leesett plüsire készülsz rálépni.

Beosonsz a fürdőszobába, hunyorogva felkapcsolod a lámpát, amikor kezeddel már húzod is be magad után az ajtót. Miközben szemed csendben könnyezve tiltakozik a fény ellen, szemügyre veszed magad a tükörben. Hajad kócos, szemöldököd szintén. Arcod gyűrött.

 „Megnyomta a párna csücske” – mondaná nagymamád. De Te, csak a ráncot látod az arcodon.

Majd a látványtól elégedetlenül nekiállsz levetkőzni, szépen csendben. Háttal a tükörnek, nehogy újabb negatív kritika érjen – magadtól magadnak. Ekkorra már végleg ébernek tűnsz, de tudod, az agyad hullámai még messze járnak. Automatikusan mozdul kezed. Az ismerős mozdulatok megnyugtatnak. Biztonságot adnak. Odakészíted a törölközőszárítón előmelegített törölköződet, és egy mozdulattal behuppansz a kádba, hogy végre magadhoz térj egy forró zuhanytól. Persze első próbálkozásra a zuhanyból a nyakadba ömlő víz minden, csak nem forró. Sőt, inkább jéghideg. De még ez sem ráz fel méla tompultságodból. Végre sikerül beállítani a hőfokot, amit egy jóleső sóhajjal adsz a világ tudtára. (De csak halkan, nehogy felverd a még alvó családodat.) Folyatod magadra a vizet. Majd elzárod a csapot, és előveszed a samponos flakont. Vagyis csak vennéd. Helyette a gyerek tusfürdőjét kened a hajadra. Amikor az átható málnaillat keveredik a reggel illatával, rájössz, ez rossz döntés volt. Gyors öblítés és már jobban odafigyelve, megtalálod a saját samponodat is. Egy kicsi belőle a tenyeredbe és már mosod is… a testedet, mert persze közben elfelejted, hogy a hajmosással csak félig vagy készen. Nem is érted hirtelen, mit csinálsz. De végül lemosol magadról mindent. Élvezed, ahogy két melled között gyengéden simogatva alágördül a víz. Most tényleg odafigyelsz, így sikerül elérned, hogy a sampon a fejedre, a tusfürdő a testedre kerüljön. A saját tusfürdőd, ahogy az illatát sikerül beazonosítanod. Óvatosan suhan a borotva, selymessé varázsolva bőrödet a látványos és kevésbé látványos helyeken is.

Nem tudod, meddig állsz ott, de közben eltöprengsz azon, hogy tényleg gazdaságosabb-e zuhanyozni, mint fürödni. Nem hiszed, ahogy elnézed magadat. „Aszalt szilva ráncossá” válik bőröd a víztől, mikor végre rászánod magad, hogy kijöjj a zuhany alól. Persze a maratoni zuhanyzásoknak is van egy nagy előnye: hiába húzod el a zuhanyfüggönyt, a párától nem látsz el a szemközti falon lévő óriástükörig, így megkíméled magad, magadtól. Csendben, lágyan megtörölközöl, majd miközben a testápolót kened magadra, úgy gondolod, jobb, ha ablakot nyitsz a pára ellen.  Élvezed, ahogy zúdul el melletted a metszőnek tűnő, kora reggeli levegő. Megborzongsz, bőröd libabőrös lesz, aminek azért annyira nem örülsz. Fogod a hajszárítót, a hajkefét és próbálsz emberi külsőt varázsolni a fejedből. Közben a koncentrációtól még a nyelved hegye is kilóg a szádból.

Mikor végzel, rájössz, elfelejtettél reggelit készíteni magadnak. Magadra kapsz egy „semmi” köntöst és már slattyogsz is ki a konyhába. Első dolgod a kávé elkészítése, minden más csak ezután következhet. Amíg a szendvics készül, a kávé is lefő. Fogod a tejes bögrédet és óvatosan beletöltöd a kávé felét. Némi édesítés mézzel, mivel ma jó a kedved. Lehuppansz a székre az étkezőben. Kezed a kávésbögrén és bámulsz kifelé. Nézed a nap vörös-naracs korongját, ahogy lassan kúszik egyre feljebb az égen. Lassan kortyolod a forró kávét és csak bámulsz ki az ablakon. Lassan kerekedik számodra a világ. Eljut már a tudatodig a város zaja is. A buszok ajtajának szusszanása, a távolban felhangzó szirénák zaja. A szomszéd kutya ugatása. Felébredtél!

Ennek örömére, úgy döntesz, bőven van még mit kezdened magaddal a fürdőszobában. Visszaindulsz, de a kutyák a lábadon önállósítják magukat és a hálóban kötsz ki. Nézed az üres ágyat, melynek csak egyik oldalán nyomódott be a párna, majd úgy döntesz mégis a fürdőben a helyed. Mert bár már emberré vakartad magad, de mint NŐ még megbuknál a vizsgán. Irány a fürdő, elő a csodaszerekkel. Készülődsz, adsz magadnak még egy esélyt, hogy NŐ-vé válj, ha már eddig nem sikerült! 

Szöszmötölsz, fogkefe, hajkefe, szemceruza, kontaktlencse, parfüm és társai.

Halkan csilingel a telefonod. Sms-t kaptál…

És egyszer, egy pillanat törtrésze alatt, érzed, hogy IGEN, MOST, tökéletes... a reggel!